Az első szezonnal ellentétben igen komoly elvárásoknak kellett megfelelnie a Fallout folytatásának, de a készítők nemcsak, hogy felnőttek a feladathoz, de közben olyan őrületet indítottak útjára, amely ki tudja, hol áll majd meg?
Az első évad a Fallout esetében igazi sötét ló volt: bár bőven költött rá pénzt az Amazon (tegyük hozzá, közel sem annyit, mint mondjuk a Hatalom Gyűrűire), elképesztő szakértőgárdát szedett össze a kamera innenső és túlsó oldalára is (színészként többek között Walton Gogginst és a veterán Kyle MacLachlant is sikerült leszerződtetni, míg az erős és koherens vízióért többek között Jonathan Nolan felelt). Mindezek azonban általában nem feltétlenül jelentenek garanciát a minőségre, sőt, a konkurencián, vagyis a Netflixen látjuk jól, hogy minél több sztár, minél több nagy név csatlakozik egy produktumhoz, az annál kevésbé lesz nézhető. Szerencsére az Amazon szériájában (amely – és most tekintsünk el az Interplay-es alapoktól – a Bethesda sikeres videojátékos sorozatán alapul) nem ez történt. A precíz tervezésnek, a nagyszerűen megírt karaktereknek és a döbbenetes látványnak sikerült összeállnia egy olyan sorozattá, amely nemcsak a rajongókat, de szinte mindenki mást is maga elé szegezett.
Alig két év telt el a finálé óta, de már le is ment a második szezon – ezúttal ráadásul heti bontásban, hogy tovább fenn tudják tartani az érdeklődést, illetve, hogy a nézőknek is könnyebb legyen emésztgetni a látottakat. Mert van mit emésztgetni, az biztos.
Egy villanással később…
A második szezon pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az első véget ért. Lucy (Ella Purnell) a Ghúl társaságában (Walton Goggins) New Vegas felé veszik az irányt, hogy megtalálják a lány édesapját, Hank MacLean-t (Kyle MacLachlan). Maximus (Aaron Moten) eközben az Acél testvériségén belüli előléptetését próbálja kiélvezni – de természetesen mindannyian tudjuk, hogy ez a világ nem arról szól, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. A legkevésbé valószínű páros kezd összecsiszolódni, miközben egyikük sem tudja, mit is akar a másikuk, miközben Maximus emberségből továbbra is kénytelen újra és újra jelesre vizsgázni, még akkor is, ha ezzel háborút indít el.
Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de Office: ilyen lett a The Paper első évada – Kritika
2025.9.17 17:15
Az új Fallout-évad egyik legnagyobb varázsa, hogy tényleg úgy képes folytatni a történetet, mintha pillanatokkal ez előtt ért volna véget. A 40’-es, 50’-es évekbe fagyott giccs, a zenék, a túlszaturált színek ezúttal is megvannak, az előző évadban komolyabb jellemfejlődésen végig ment karaktereink pedig úgy mozognak céljaik felé ebben a környezetben, mintha mise történt volna.
Pedig az írók alaposan ráfeküdtek a „főszálra” – annyira, hogy az első etapot olyan eredetivé tevő, a világot és a szereplőket nagyszerűen bemutató fillerekre, mint Lucy esete a szervkereskedőkkel vagy Ghúl és a függőségei nem is jutott idő. Eleinte ez furcsa, ugyanakkor fontos leszögezni, hogy a történet – amely ezúttal is több szálon, több idősíkban fut – van annyira érdekes, hogy ne csak pár „csúcsponttal” legyen elintézve. Persze képbe kerül egy rakás új szereplő (felsorolni is nehéz lenne őket), ráadásul mindannyiuknak fontos része van az összképben. Míg az első évadban úgy tűnt, nincs puzzle, pusztán alkotódarabkákat látunk, addigra a folytatásra inkább az a kérdés, hová, mikor lehet beilleszteni egy-egy kulcsmomentumot, egy félvállról vett mondatot, vagy egy nagyobb kikacsintást a rajongók felé.
Így vált popkulturális szenzációvá 90 év alatt az Addams Family, amely évekig bukást bukásra halmozott
2025.9.6 9:44
Utóbbiakból ezúttal mintha egy kicsit több volna, mint korábban, de ez talán elnézhető annak tükrében, hogy a legtöbb szavazáson a Fallout: New Vegas című epizódot (amelyből sok karakter, frakció, helyszín átköszön a sorozatba) tartják a legjobbnak a játékszériában. De hiába a rengeteg ismerős, a rengeteg „ezt már láttam” érzés, most megnyugtatunk mindenkit, hogy a Fallout második évadja pont annyira élvezhető a forrásmű nélkül is, mint azzal, sőt, bizonyos esetekben – néhány változtatás például – még jobb is, ha az ember nem azt figyeli, mibe köthet bele.
A történet tehát valóságos gőzmozdonyként (vagy esetünkben apró atomreaktor hajtotta vonatként) száguld előre a konklúzió felé, de e közben sem felejti el a szereplőit, nem nyomja el őket. Maximus például nem igazán tudja kiélvezni, hogy őt lovaggá szentelték fel, mert cselekedetei azon nyomban drámai következményekhez vezetnek; de a Ghúl és Lucy páros is nehezen csiszolódik össze eleinte, de csak azért, hogy a végére egy érdekes csavart lássunk a két figura közötti kapcsolatban.
A Wednesday 2. évada szerethetően kaotikus, ráadásul Trumpnak is odapirít – Kritika
2025.9.4 13:13
Természetesen Lucy apja, az egykori Felvigyázó, Hank sem tétlenkedik, sőt, úgy tűnik, egy maga nagyobb veszélyt rejt a pusztaságra, mint bárki, aki addig mozgott rajta. És ha mindez nem volna elég, a magukra hagyott menedéklakók között is kezd kitörni az anarchia – bár, mint mindenre, mintha erre is lenne egy ördögi terv…
Minden középső felvonás átka a Falloutot is megfertőzte
Ahogy egyre több és több minden történik, ahogy egyre-másra bukkannak fel az új részvevők, miközben továbbra is kettő (de néha akár három!) idősíkon mozgunk, az embert akarva-akaratlanul is elönti az érzés, hogy mindez hová fog kifutni. Nemcsak friss karakterek, de már-már elfeledettek is megjelennek, hogy a végére aztán biztosra tudjuk, hogy bár katarzis lesz, ez a katarzis nem fog felérni az első etap végéhez. Túl sok szálat, túl sok szereplőt, túl sok helyszínt és idősíkot kapunk ahhoz, hogy mindent kielégítően le lehessen zárni, ráadásul az utolsó felvonást megnézve érződik is, hogy cél sem volt, hogy minden szálat – vagy akár csak a szálak többségét – elzárják. A második évad még be sem fejeződött, de már berendelték a harmadikat, így a készítők nyugodtan tervezhettek hosszabb távra, aminek számtalan előnye, de hátránya is akadt.
Lusta forgatókönyvírás, nulla konfliktus és a karikatúraszerű karakterek: így lett az És egyszer csak...-ból üres tragikomédia
2025.8.15 14:53
A legnagyobb hátrány, hogy nem kaptunk klasszikus lezárást. Persze valahol a főbb szereplők egy része eljutott A-ból B-be, és már ez is ritkaság egy úgynevezett high-concept széria esetében, de érződik, hogy bőven akad még puskapor (a szó valódi, és átvitt értelmében is) a folytatásra. Belépett egy régi-új érdekcsoport, amely mindent felforgathat – de hogy mekkora hatalmuk is van, azt majd csak az idén májusban kezdődő forgatás és az utómunkák végén tudjuk majd meg – legjobb esetben jövőre.
De, ami maradt, az a minőség. Nolan és stábja továbbra sem szarral gurigázik: ahogy korábban, úgy most is kötik az ebet a karóhoz, hogy számítástechnikát csak ott használnak, ahol arra feltétlenül szükség van, még a pusztaság legrettegettebb rémeit, a Halálkarmokat (Deathclaw) is bábként keltik életre. A Fallout második szezonja pont annyira technikai bravúr, mint az első volt. Annak köszönhetően, hogy mindent eredetileg filmre rögzítettek, a látvány lenyűgöző, a színek kápráztatóak, ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy a legutolsó mellékszereplő is valós kellékekkel, jelmezben pózol nem zöld, hanem felépített háttér előtt, továbbra is kijelenthetjük: a sorozat nemcsak jó, de jó ránézni is, minden képkockájára, legyen szó a posztapokaliptikus pusztáról vagy a „modern” Las Vegasról.
Merre tovább?
Elég nehéz helyzetbe hozták magukat – ismételten – Nolanék a Fallouttal. A folytatásban már ki tudja, hány szálat kell majd kezelni egyszerre: a múlt továbbra is érdekes, de a posztnukleáris jelen igazi káosz: Ghúl a jelek szerint Dogmeattel a saját útját járja, hogy folytassa küldetését, Maximus és Lucy ott maradtak New Vegasba, ahol minden korábbinál durvább háború készül, ráadásul az Acél Testvérisége sem ül a babérjain. Ennyi szálat mozgatni, hogy eljussunk valamiféle konklúzióra veszélyesen ügyes alkotókat igényel – szerencse, hogy a stábban számtalan ilyen akad. Jöhet a harmadik széria!
