Mutatjuk, milyen nagylemezeket pörgettünk 2025-ben. Szerkesztőségünk tagjai ajánlják személyes kedvenceiket.
Azahriah: Aziverzum
Nem tudtam megbékélni a gondolattal, hogy ne legyen a listán legalább az egyik Azahriah lázálomszerű dupladropjáról, annak ellenére, hogy a választásaim közül ezt hallgattam legkevesebbet. A kettő közül számomra az Aziverzum bizonyult izgalmasabbnak. Krézi, unikális és határfeszegető az egész, egészen abszurd élmény egy olyan világban élni, ahol a létező legnagyobb magyar popsztár ilyen szinten önfejűen csinálja, amit csinál. Mindamellett, hogy az album zeneileg egy világkörüli utazásba rakja a hallgatót, a narratív szál azt az érzést adja, mintha 31 perc alatt megkerülnénk Azahriah koponyáját. Egyben azt is bizonyítja, hogy ez a koponya még nagyon sok mindent tartogat a magyar popzenének. (M.P.)
Bongor: Extázis
Berta Csongor, azaz Bongor konceptalbumával nehéz nem azonosulnia annak, akinek volt már dolga testközelből függőséggel vagy függő emberrel. Az Extázis egy nagyon személyes felépüléstörténet, ami attól zseniális igazán, hogy semmit nem hallgat el: beszél arról, hogyan hat egy emberre, ha alkoholista szülővel nő fel, arról, miként mérgezi meg a pia a párkapcsolatokat, és annak is egy egész dalt szentel, hogy egyébként miért jó berúgni. A rapper színházas múltja tetten érhető a lemez szerkesztettségén és dramaturgiáján – az átvezető részeknél egy női hanggal beszélgetve imitál terápiás ülést, és a pszichológus szájából hangzik el a lemez egyik kulcsmondata is a felépülés kapcsán: „Olyan ez, mint egy kötéllétra. Biztonságos, de sosem teljesen stabil. Ezen a létrán himbálózunk mindannyian. De sosem késő azzá válnunk, akik lehettünk volna”.
Bongor azóta két telt házas lemezbemutatót adott a Dürerben, ahol a színpadi látványelemek – futópad, amin a saját árnyéka elől menekül, vagy a szirénázó mentőkocsi, aki érte jött – sem egy átlagos rapkoncert hangulatát idézték, a show-val pedig méltó módon koronázta meg az elmúlt évek egyik legfontosabb könnyűzenei lemezét. (Sz.A.)
Carson Coma: Purgatórium
A Carson Coma ötödik lemezén szakított az előzőlegesen az IV-n hallott kendőzetlen politizálással, és karrierjük legérettebb opuszát rakták össze – ez értendő mind zeneileg, mind lírailag. Bár az album több ponton hatalmas művészeti klisékre épül, de ahelyett, hogy a zenekar ezeket a közhelyeket helyben hagyta volna, elmélyítette őket, és új jelentéstartományokat csatolt hozzájuk. Ilyen például a Libikóka című dal, ami nemcsak a lemez, de bizony a Carson Coma karrierjének egyik legjobb és legfontosabb szerzeménye. A Purgatórium egyébként érettsége ellenére is egy tranzíciós album, és ez már visszatükröződik a dalcímekben is. (Sz.K.)
Corneus: AMFOTÉRIA
Az idei év nagy felfedezettje számomra a Corneus, akik már az első lemezükön úgy szólalnak meg, mint egy established zenekar. Mindez annak ellenére, hogy pofátlanul fiatalok a tagok, ami csak olyan finomságokban érződik, hogy talán nem mindig érzik a különbséget jó közhely és rossz közhely, picsogó softboyság és a punk melankólia között a szövegekben, de ezek a pillanatok sem illethetők a kínos jelzővel. Főleg annak fényében, hogy ezek a tagok mennyi mindent fognak még megtanulni az életről, amikről aztán olyan dalokat fognak írni, hogy megáll az ész. Persze, ehhez jó döntéseket kell hozni az elkövetkezendő években, ami – bárki bármit mond – a legnehezebb része egy zenekar építésének. A lényeg, hogy minden megvan: nagyon erős énekhang, stenk a zenében, illetve igény és képesség arra, hogy valami fülbemászót, de nem feltétlen konvencionálisat alkossanak. (M.P.)
Csaknekedkislány: Most
A Csaknekedkislány Most című konceptalbumának toposza a folyamatos változás, az idő és annak fura múlása – „örökké elszabott idő, itt szorít, de erre bő.” Erre reflektálnak a dalok közötti betétek, Csepella Olivér frontember kiszólásai, ahol múltbéli önmagának, vagy – egy másfajta értelmezés szerint akár – a jövőbeli énjének üzen, egy időhurokban tartva a hallgatót. A lemez tematikáját tekintve eddig talán a legsokszínűbb: szó esik rajta önértékelésről, politikai kiszolgáltatottságról vagy a kapitalizmus kritikájáról, ami mellett simán megfér a nyári fesztiválok ihlette Stábkokó vagy a mértékletességet hirdető Ne igyál. A számok egymásra és régebbi dalokra reflektálnak – például a Rólad akkor most visszautal a Kobraszív lemezen lévő Rólad akkor semre –, és olyan egyetemes, minden generáció fiataljaira jellemző igazságokat – „sose lassít a fiatalság” – és élettanácsokat fogalmaznak meg, amiken tetten érhető Csepella absztinenciája is: „nem valami rokkendroll dolog, de mindig emberek fognak segíteni, nem drogok.” A CSNK tehát hozza a jól megszerkesztett, a nyelvvel bravúrosan bánó, játékos világot, mégis tök jó, hogy a harmincas éveikben járó művészek már nemcsak a falábú nőnek vallanak szerelmet, hanem mernek lamentálni az idő múlásán is. (Sz.A.)
Csinszka: Transzformánia
A népdalok világa, meg ha már itt tartunk, a hagyományőrzés bármilyen formája távol áll tőlem, de Csinszkának sikerült olyan hyperpoppos köntösbe bújtatnia az erdélyi népdalokat, hogy alig lehet rájuk ismerni, mégis érzed, hogy valami ősi erő van bennük. 2025 legegyedibb hangzású és látványvilágú albuma, ahol az ízes tájszólás találkozik az angol szlenggel, a múlt pedig a jövővel. (K.P.)
Figura: LiFE part 1-3.
Idén szinte minden évszakra jutott Figurából, 16 számos projektjét, a LiFE-ot három kislemez formájában adta ki. Tavasszal érkezett a B4LiFE, nyáron a LiFE és ősszel a trilógiát záró AFTERLiFE. Hangulatban és témaválasztásban is az a trend látszik folytatódni, mint ami a nagy visszatérő albumánál, az Ismersznél: még mindig fontos eszköz a szarkazmus és a szociokulturális reflexió, de ezen felszín alá egyre mélyebben ássa be magát a csalódottság, a kiábrándultság és annak a felismerése, hogy a gondtalan 20-as évekből előbb-utóbb már csak az emlékek maradnak. Persze, nem kell aggódni, a szórakoztatás van a fókuszban, csak annak egy érettebb formája, amihez tökéletesen illeszkednek a kísérletező, műfaji határokat szétfeszítő zenei alapok, amikkel Figura még mindig meg tud lepni minket. Minden számban van valami egyedi és figyelemre méltó, a lemezt pedig a poszt-OTL krémje teszi még színesebbé. (Sz.Z.)
girlhood: csendháborítás?!
Abszolút a női előadók korát éljük, különösen külföldön, ahol számtalan aktív és igazán minőségi lányzenekart látunk egyre feljebb mászni a listákon. Ideje volt, hogy itthon is berobbanjon ez a hullám, és a girlhood zenekar tavalyi indulása után idén már ki is dobta az első nagylemezét. A debütáló csendháborítás?! tele van fülbemászó dalokkal és átfogó témákkal, amelyekhez valahol kicsit mindenki tud kapcsolódni, mégis specifikusan betalálnak az indie dalok, ha szeretitek az Olivia Rodrigo- és Gracie Abrams-típusú dalírást. Sosehol produceri munkája fogja össze a zenekar tagjai mellett az albumot, de olyan kollaborátorok is szerepelnek rajta, mint Indigo a Dühöngő című dalban, valamint a Carson Comából már ismert Fekete Giorgio. Hallgassatok rá, ha szeretitek a női indie-popot, biztos, hogy lesz olyan dal, ami nektek is beakad. A lányok kiabálnak, suttognak, nevetnek és sírnak – én pedig ugyanezt teszem néha egy-egy számnál. (G.N.)
Glsch, DDT: Demerung
Először is idén ez az album volt a legtöbbször meghallgatott lemezem Spotifyon. Nem véletlenül. Bevallom, először a parádés alapok vonzottak be és, ha megnézi az ember a felsorolt előadókat az albumról, akkor nyilvánvalóvá válik a minőség. A másik minőségjelző a featek komolysága. Sokat elmond erről a lemezről, hogy nemcsak Glsch-nak fontos, hanem azoknak is, akik közreműködtek. Ez az, amikor az alkotótársad célja annyira fontos, hogy te is belepakolsz mindent: merengős, őszinte, néha fájdalmasan igaz. Sok-sok olyan helyzet van, amikor lehet ehhez az anyaghoz nyúlni és bíztatlak is titeket, hogy gyakran vegyétek elő, mert jó! (M.M.)
kisbetűs ünnepnapok: Az izéből az izé
A japán és latin zenei kultúrák, a magyar alter, illetve a jazz egyaránt egymásba ér a kisbetűs ünnepnapok második lemezén, amit a megjelenésekor úgy ajánlottunk, hogy „hallatán egy kultikus zenekar potenciálja sejlik fel“. A kultikusság persze nem mindig korrelál a nagy népszerűséggel, és a Gollob Márton, Torda Barnabás és Velek Domonkos alkotta formáció sem olyan zenét csinál, amivel manapság (vagy talán valaha) nagyszínpadra szokás kerülni, viszont: láttunk már karón varjút. Bonyolult, kísérletező, sokszor enigmatikus zene, amit ha vakon hallgatnék, nem az lenne az első gondolatom, hogy ezt biztos 2000 után született arcok csinálják.
Kolibri: Rúnák
Ami igazán különlegessé teszi számomra a magyar zenei palettán Kolibri legújabb lemezét, az a sound, ami talán sosem volt ennyire unikális a dalszerző-énekes korábbi anyagain. Tökéletes példa arra, hogy analóg cuccokkal és hangszerekkel is lehet izgalmas és modern zenét alkotni, ha a zenészeknek megvan hozzá a tudásuk és – főként – az ízlésük. Érdekes egyveleget alkot Bognár Bandi mesélős, rigid zenei formákba nem szorított előadói stílusa és ennyi összehangolt hangszer struktúrája. Talán ez a „kontradikció“ dobhat le hallgatókat a Rúnákról, vagy csak szimplán nem menő most az indie zene, nem tudom, de azt gondolom, kicsit radar alatt maradt a lemez a kvalitásaihoz mérve. (M.P.)
makrohang: MAKROHANG
Pár hónapja kikérték a véleményem arról, melyik a „legexportképesebb“ magyar zenei produkció, és egy pillanatig nem kellett gondolkodnom azon, hogy melyik zenekart mondjam. A makrohang debütáló albumának már önmagában a története is elképesztő szokatlan (részletesen olvashatsz róla a megjelenés napján megjelent premiercikkünkben), csak úgy, mint maga a zene, ami a posztrock hangzásvilágot jazzes dalamokkal és ütemképletekkel kombinálja. Tökre nem magától értetődő, hogy rendkívül képzett zenészek rendkívül jó ízléssel rendelkeznek, és úgy tudnak szokatlanokat és váratlanokat húzni, hogy az nem válik öncélúvá. Nekem ez volt az egyik legmeghatározóbb komponens abban, hogy újabban egyre szívesebben hallgatok énekmentes zenét. Meg kell érni hozzá, hogy az ember megértse, a „hangszerek önmagukban is képesek mesélni“ frázis nem egy giccses, hányadék közhely, hanem egy olyan alaptézis, ami az embert színesebb befogadóvá varázsolja. Ebben a friss felismerésben játszott szerepet számomra a MAKROHANG album, amit akkor is ugyanannyira szeretnék, ha nem magyar zenekaré lenne. Utóbbi inkább csak amiatt fontos, mert így kéthavonta meghallgathatom őket élőben. (M.P.)
Manuel: Orgonabokor
Az Orgonabokor Manuel régóta ígért projektje volt, és nem is okozott csalódást. Eddig ez az album az előadó legkomplexebb és legérettebb munkája, és az egyik az év legjobb magyar lemezei közül. Stílusában ugyan eltér a tavalyi afrobeates Torz EP-től, a szövegvilág és a dalok koncepciója mégis sokat inspirálódik belőle. Az album három részben jelent meg az év elején, frissen a teltházas MVM Dome-ban rendezett nagykoncertje előtt. Az első egy sötétebb atmoszférájú, R&B-domináns lemez, ami hangzásában többször is a csúcson lévő Post Malone-t idézi. A második kislemez oldottabb, poposabb hangzású, a harmadik részben visszatér az első atmoszférájához, részben új zenei irányokba merészkedik. Manuel zenéinek továbbra is nagy erőssége a vokáleffektekkel és saját hangjával való változatos, kísérletező játéka, de a szövegek mélysége és kidolgozottsága emeli az Orgonabokor albumot egy új szintre. Az előadó közelebb enged minket magához, nyersen és bensőségesen beszél saját fájdalmairól, az elválás és a feldolgozás váltakozóan nehéz időszakairól. Különleges album ez, egy unikális előadótól. (Sz.Z.)
Mayberian Sanskülotts: Nem álmodom semmiről
Három év után új zenékkel tért vissza Magyarország egyik legkülönlegesebb együttese. Van, ami nem változott, Csordás Zita frontembernek olyan hangja van, mint senki másnak, és úgy használja, ahogy senki sem. Az új lemez picit finomabb, álomszerűbb, rózsaszínebb (mint a borító) az előzőnél, engem a megjelenésekor elég jól elkapott az egyre hűvösebb őszi délutánokon. A Jéghegy refrénje pedig az egyik kedvencem volt idén: „rosszul vagyok, hogyha rád gondolok”. (J.K.)
Mikee Mykanic: Nehézfame
Mikee Mykanic hat éve jelentkezett utoljára szólólemezzel, de a várakozás minden pénzt megért, hiszen a Nehézfame egy közel tökéletes lemez, és még azt sem túlzás állítani, hogy az év legjobb raplemeze. Sőt, az elmúlt évek éllovasaival is bőven felvenné a versenyt. Aki szereti Mykanic stílusát, annak biztosan nem kell magyarázni, hogy mi az ő erőssége: olyan kimunkáltak és részletgazdagok a szövegei, hogy a sokadik hallgatásra is új élményt és felfedeznivalót tartogatnak. Minden szám egy különálló történet, egy sajátos atmoszféra és univerzum. A Nehézfame első felében inkább az újgenerációs előadók krémje tűnik fel, mint Sisi, Co Lee vagy Ótvar Pestis, és a zenei alapok is sokat merítenek a sötétebb, trapesebb stílusból, míg az album második fele inkább a régi motorosokhoz, (NKS, Tirpa, Ketioz) igazodik, teret engedve popposabb, vagy house-ba hajló zenei elemeknek. A lemez legerősebb számai a címadó NehézFame, a Love Story, és a Hova Mace, de aki szereti a rap műfaját, annak a teljes lemez egy igazi aranybánya. (Sz.Z.)
Mirror Glimpse: HATALMASABB, MINT GONDOLNÁD
A pekingi reptéren hallgattam meg először, gondolva, hogy segít ébren maradnom a tranzitzónában rám váró 10 órában. Így legyen ötösöm a lottón. Hol tátott szájjal, hol kiguvadó szemmel hallgattam, amin valószínűleg nemcsak az előttem ülők, hanem a nagyjából 16 irányomba mutató biztonsági kamerát ellenőrző biztonsági őr is jól szórakozhatott. Rég váltott ki belőlem magyar album ilyen reakciót első meghallgatásra, de Krúbi mindig is értett ahhoz, hogy felrázza az embereket. Nem lennék azok helyében, akiknek a Csicska című szám szól, ami az album legerősebb dala a Daddy mellett. (K.P.)
Mollywood: Europa
Lehet, sokak számára meglepő vagy egyenesen vérlázító lehet, de Mollywood lemeze helyet érdemel magának a listán. Idén kettőt is kiadott, a nyáron debütált Európa egy fokkal izgalmasabb projekt lett, mint a januári Körhinta. Persze, elsősorban nem a két lemez miatt, de zenei és popkulturális fronton 2025 teljes mértékben Mollywood éve volt, aki a rá szegeződő figyelmet tudatosan használta arra, hogy saját előadói karrierjét is előre vigye. Nem véletlen, hogy tizenezres havi hallgatottságát közel háromszázezerre pumpálta fel pár hónap leforgása alatt. Ez persze köszönhető a hype-nak, de közben mégsem feledkezhetünk meg Molly popérzékeny zenéjéről, ami izgalmas kombinációját adja a pop-punk, a trap-rage és a hyperpop elemekkel tűzdelt hangzásvilágnak. A szövegek pont annyira mélyek, mint amit a műfajtól el lehet várni, nincsenek nagy megfejtések, arisztotelészi gondolatok, mégis szórakoztató és kreatív sorokkal van tele a lemez, aminek a nyelvek és a kultúrák közötti váltakozás adja meg a plusz fűszert. (Sz.Z.)
Susa: Kabala
Susa októberi szólólemeze az év kellemes meglepetése. A sokáig producerként dolgozó előadó első lemeze, a Magammal magamért tavaly jelent meg, de az igazi áttörést a Szalaival és Gyurissal közös Ma este trap kislemez jelentette, ami progresszív hangzásvilágával és erős szövegeivel hatalmasat ment az év elején. Méltó folytatása lett a Kabala, ami bátran épít a korábbi lemez elemeire. A kilenc szám zeneiségét a melankolikus trap szővi át, miközben többször nyúl rockos, vagy poppos elemekhez és Balázs-Piri Soma feledhetetlen zongorajátékához. Mégis attól válik igazán maradandó élménnyé, hogy Susa a szövegekben nyíltan és őszintén beszél a hullámzó sikerek és kudarcok megéléséről, szerelemről és veszteségről. Reméljük, hogy ilyen tudatosan folytatja építkezését, és jövőre még izgalmasabb és őszintébb projektekkel tér majd vissza. (Sz.Z.)
Tat: 3520g
Nekem ez az év egyik nagy felfedezése volt. Vidám hangvételűnek semmiképpen sem mondanám. Nyers önreflexió és válaszkeresés, ami egyébként is nehéz a korosztályunknak. Tat kezéből gurultak ki a szövegek és a beatek is egyaránt, utóbbiak pedig tükrözik azt a sötét és karcos hangvételt, amik a verzékben köszönnek vissza. Nem a hallgatót akarja kiszolgálni ez a lemez, hanem az előadó zenéléssel kapcsolatos terápiás viszonyát érezni minden trekken. Hajlamos vagyok belehelyezni magam előadók szemszögébe és ez ennél az anyagnál sokszor előfordult. Ajánlom akkor is, ha azonosulni akarsz, de akkor is, ha érdekel egy ilyen nézőpontja a világn ak. (M.M.)
zïp: Kollázs
Egyrészt van az a dolog, hogy a jazznek jól áll a hiphop, másrészt van az is, amikor egyes előadók úgy játszanak a magyar nyelv adta lehetőségekkel, hogy minden raprajongó megirigyli ezt a tehetséget. Szövegíráshoz soha nem volt affinitásom, még szerencse, hogy másoknak van, mert ilyen lemezeket tesznek le az asztalra, mint a Kollázs is például. Bólogatós, megengedi magának a mélységet és a lazaságot is egyaránt. 2023-ban ismertem meg a zenekart, vártam is sokáig, hogy jöjjenek valami friss anyaggal, mert a korábbiakat már rongyosra hallgattam és nesze tessék, itt a Kollázs, ami 31 perc ünneplés a műfajnak. (M.M.)
A 20 kedvenc albumunk kulcsdalaiból készült lejátszási listát megtaláljátok a REFRESHER Spotify-oldalán:
