A Timothée Chalamet főszereplésével készült „Sehol se otthon” legnagyobb erénye, hogy egy elég specifikus eseményre lett felhúzva, ugyanakkor a forgatókönyve eléggé széthullik, és nem igazán emelkedik ki a rengeteg életrajzi film közül. Kritika.
1961-ben a 19 éves Robert Allen Zimmerman New Yorkba utazik, hogy találkozzon hősével, a 20. század közepi folkzenei hullámot meghatározó Woody Guthrie-val. A fiatal dalszerző Bob Dylanként mutatkozik be hősének, illetve Pete Seegernek, a műfaj másik meghatározó alakjának. Így meséli el (itt-ott átírva a valóságot) a történetet James MangoldSehol se otthon című filmje, ami a 60-as évek első felén kíséri át a Timothée Chalamet által alakított zenészt, egészen a newporti balhéjáig, amit nemrég külön cikkben is elmeséltünk:
Közel 60 évvel ezelőtt Bob Dylan bedugott egy kábelt, és ezzel kiverte a biztosítékot
2024.12.11 12:55
Mangold filmje bemutatja, hogyan lett az introvertált, de azért kellően exhibicionista fiúból Amerika egyik legnagyobb rocksztárja, és rengeteg játékidőt szentel egy kvázi fiktív barátnőnek, Dylan Joan Baezzel való – ekkor még – se veled, se nélküled kapcsolatának, és Elijah Wald 2015-ös Dylan Goes Electric című könyvét alapul véve azt próbálja megmutatni, mi vezetett Bob Dylan 1965-ös provokatív fellépéséhez, és, hogy ez a ma már banálisnak tűnő balhé miért vált a rocktörténet egyik mérföldkövévé, Dylan pedig az öntörvényű művész kirakatpéldányává. Szóval ezt próbálja megmutatni a film, de a „próbálja” kifejezés sajnos itt nem csak töltelékszó.
Mérsékelten szarházi
James Mangold minden bizonnyal imádja a korszakot, hiszen neki köszönhetjük – a bőven hullámot megelőző, viszonyítási alapnak is felfogható — A nyughatatlan című filmet, amiben meglehetősen érzékletesen tudta ábrázolni a magasságokat és mélységeket, amiket Johnny Cash, a korszak egyik legnagyobb énekese átélt. Az éra másik nagyjáról készült filmjéből viszont inkább az jön le, hogy jobban érdeklik az analóg hangszerek és stúdióeszközök, mint az emberek, akikről filmet csinál.
A legmélyebb gödörből saját magunk elfogadásáig – Megnéztük a Szerethető című filmet
2025.1.26 9:28
A Sehol se otthon nagyon sok játékidőt szentel egy Sylvie Russo nevű barátnőnek, aki a valóságban nem létezett, Suze Rotolót hivatott „helyettesíteni“. Rotolo nem igazán számít közszereplőnek, ezért Mangoldék állításuk szerint tisztességesebbnek látták átnevezni (és saját képükre formálni) Dylan szerelmét és múzsáját, akinek a karaktere leginkább azért fontos a filmben, hogy bemutassa, a dalszerző-énekes nem volt a legodaadóbb partner, mondhatni elég nagy seggfej volt a nőkkel.
Nem tudjuk, milyen Bob Dylannel párkapcsolatban élni, de Mangold ábrázolásából az derül ki, hogy ha nem is egy vállalhatatlan szarházi, nem leányálom vele az élet. Arról ugyanakkor keveset tudunk meg, hogy ez miért volt így.
Timothée Chalamet Bob Dylanje egy megnyerő, de nehéz, magának való ember, aminek a miértjeiről keveset tudunk meg, ami azért probléma, mert a film jelentős része a nőkkel való viszonyáról szól, mégsem megy bele a mélységeibe, hogy ezek miért alakultak úgy, ahogy.
Sajnos óriási aránytévesztés, mivel hosszú jelenetek és párbeszédek szólnak erről, mégsem ábrázolja igazi lélektani mélységgel. Mangold ennyi erővel már szánhatta volna az elromantizált perceket arra, amit amúgy a film középpontjába helyezett.
Az öntörvényű művész legendája
A Sehol se otthon célja, hogy felvezesse a '65-ös newporti koncertet, ahol Bob Dylan annak ellenére lépett fel elektromos hangszerekkel, hogy mind a közönség, mind a szervezők szigorú elvárásai azt kívánták volna, hogy akusztikus gitárral adja elő korai dalait. Dylan hozzáállása kifizetődő volt: zenei munkássága színesebb lett, és ezzel a megmozdulásával hatással volt arra, hogy a folk és a rock jegyei összeolvadni kezdtek, és létrejött a folk rock mint műfaj.
Demi Moore-t újra meg újra lesajnálták, most meg ő az üdítő példa arra, hogy a célokhoz nem mindig lineárisan vezet az út
2025.1.16 14:01
A történet persze túlmutat önmagán. A Nobel-díjas dalszerző mintapéldánya lett a művészi makacsságnak, ami nélkülözhetetlen tulajdonsága egy nagy hatású alkotónak. Napjainkban, amikor a szerzőiség újabb válságot él meg a mesterséges intelligencia, az uniformizálódó hangzás vagy épp a kultúrára is rátelepedő autoriter politikai vezetések miatt, fontos, hogy Hollywood az új generációknak is megmutassa azt az embert, aki önfejűségével és küldetéstudatával inspirálni tudja szerzők millióit.
Nem felesleges film tehát a Sehol se otthon, és kifejezetten inspiráló is, főleg az utolsó jeleneteknek köszönhetően, ahol a forgatókönyv ténylegesen kulminálni tud. Nagy erénye, hogy a főszereplőtől független kontextust megteremti, beszél a politikai helyzetről, a folkzenei hullám küldetéseiről, és képes komplexen bemutatni a newporti balhé körüli specifikus vitát.
Oké, de milyen volt a Timothée Chalamet?
Nyilván az érdekel mindenkit, hogy megérdemel-e egy Oscar-jelölést a fiatal színész, akinek a külső jegyei elég szépen illeszkednek Bob Dylanhez. Nem azért, mert olyan nagyon hasonlítana rá (amúgy is rohadt idegesítő, amikor egy életrajzi filmnél az emberek ezt a kérdést helyezik előtérbe), hanem azért, mert Chalamet-ban alapból benne van a visszahúzódóságnak és a szerepelési vágynak az a fura kettőssége, ami látszólag Dylant is jellemzi. A színésznek nem kellett újra feltalálni magát, a Lady Birdben nyújtott karakteréhez például egészen közel áll az, amit itt csinál, de tény, hogy a felszínesebb karakterjegyeket nagyon szépen elsajátította, így a mimetikus jellegű dolgokban biztos meg fogja nyerni a közönséget. Jól utánozza Dylan beszédstílusát, kifejezetten jól énekel, és még gitározni is tud.
Az Avicii-dokufilm tovább építi a zenész legendáját, de nem ad igazi magyarázatokat, hogyan zuhanhatott olyan mélyre
2025.1.9 15:39
Művészileg azonban túlcsillogják a filmben: Edward Norton egészen fantasztikus az önironikus, alázatos folkzenész Pete Seeger szerepében, aki mentorként indul, majd szembe kell nézzen azzal, hogy tanítványa túlnövi őt, ezt mégis próbálja nem irigységgel megközelíteni, hanem azt előtérbe helyezni, hogy Dylan hogyan használhatja a platformját arra, hogy jót tegyen a kultúrának. Lehetne mondjuk azzal kritizálni a filmet, hogy kissé egydimenziósan szimpatikus karaktert csinált Seegerből, de ezért maximum a rendezőt lehet elővenni, mert Nortont nagyon jó nézni.
Monica Barbaro is működik a karizmatikus Joan Baez szerepében, aki olykor megvetéssel, máskor szeretettel és empátiával nézi a korszakos tehetséget. Még több szerepet kap ugyanakkor a Sylvie-t alakító Elle Fanning, aki tök jól játszik ugyan, de a legklisésebb cselekményszálban kell valami maradandót alkotnia.
Összességében a Sehol se otthon egy szép és jó néznivaló egy érdekes emberről, de sokkal sematikusabb életrajzi film lett, mint amit ki lehetett volna hozni belőle. Spórol a humorral (pedig néha megvillantja itt-ott), és hiányzik belőle a stílus, a meglepetés, az írói fantázia, tehát minden, ami miatt a főhősét annyira szeretjük.
