A Timothée Chalamet főszereplésével készült "Sehol se otthon" című filmet Bob Dylan 1965-ös, megosztó newporti koncertjére húzták fel, ahol a generációja szószólójának kikiáltott dalszerző-énekes kinyilvánította: művész csak öntörvényű ember lehet.
„Hát, basszák meg, ha azt hiszik, hogy nem engedhetik be ide az elektromosságot, én behozom“ – gondolta magában 1965. július 24-én este Bob Dylan a roadja, Jonathan Taplin elmesélése szerint. Korának egyik legnagyobb énekes-dalszerzője néhány órára volt a newporti folkfesztiválon való fellépésétől, amikor úgy döntött, olyat csinál, amit a szigorú műfaji korlátokat szabó zenei eseményen még senki.
A „Dylan goes electric“ incidens mai szemmel apróságnak tűnik, közel hatvan évvel ezelőtt azonban óriási perpatvart okozott, mára pedig úgy gondolunk vissza az esetre, mint a rocktörténelem egy fontos pillanatára, ami a hamarosan érkező, Timothée Chalamet főszereplésével készült Sehol se otthon című filmnek is apropóul szolgáltatott.
A folkhullám új csillaga?
Ma már természetesnek vesszük, hogy Phoebe Bridgersök vagy épp Justin Vernonok egy szál gitárral kiállnak a színpadra, és eléneklik az egyén és a társadalom küszködéseit, amit mi ugyanolyan könnyűzenei produktumként értelmezünk, mint egy rockzenekar vagy egy rapper koncertjét.
2024 a női Leonardo DiCapriók éve volt, de miért váltak ennyire népszerűvé az age-gap románcok a filmekben?
2024.11.24 9:41
Ahhoz, hogy a műfaj a popzene részévé váljon, szükség volt a 40-es években induló hullámra, amit angolul „american folk music revival“-ként emlegetnek, és amely során rengetegen fordultak az akusztikus hangszerek felé, hogy jórészt politikával átitatott szövegeiket ezek kíséretében adják elő. A hullám a 60-as években tetőzött, éppen akkor, amikor a 20-as évei elején járó Robert Allen Zimmerman – vagy ahogy mi ismerjük: Bob Dylan – is elkezdte bontogatni a szárnyait.
Az 1962-es self-tited debütalbumán még csak két saját szerzeménye volt, ugyanakkor a '63-as The Freewheelin' Bob Dylan már egy népdalt leszámítva csak saját dalokat tartalmazott. Ez az album nevezhető igazi ugródeszkának Dylan karrierjében, akit a megjelenés után „a generációja szószólójának“ kiáltottak ki, és a folk új hercegét látták benne.
A kifejezés azóta új réteget kapott azzal, hogy a 40-es években induló folkhullám lényegében könnyűzenei műfajt csinált az amerikai népzenéből, ami nem áll távol a countrytól vagy a bluestól, de mégsem ugyanaz.
Ennek a népszerűségnek megágyaztak Dylan fellépései is, amiket jobbára egy akusztikus gitár és egy szájharmónika társaságában adott, ezzel beleilleszkedve a műfaj hagyományaiba, amibe akkoriban ugyanis nem fért bele semmiféle elektromos hangszernek a használata. Performanszait méltatták a folkközösségben, és a Rhode Island-i Newportban, kifejezetten az irányzatnak szentelt fesztiválon is nagy sikert aratott, úgy 1963-ban, mint 1964-ben (habár utóbbi esetében egyesek kritizálták, hogy jobban be volt tépve a kelleténél).
Mit keres itt egy Stratocaster?
Dylan 1965 márciusában hozta ki Bringing It All Back Home című albumát, ami – a mából visszanézve – tulajdonképpen előrevetítette azt a botrányos eseményt, ami azon év nyarán történt. A lemez A oldalán ugyanis olyan dalok kaptak helyet, amik rockzenekarra voltak hangszerelve, dobszerkóstul, elektromos gitárostul. Csak úgy, mint a néhány nappal a júliusi fesztivál előtt megjelentetett Like a Rolling Stone, ami nem kizárólag az új éra kezdetének, de évtizedek után visszanézve a Dylan-életmű egyik legfontosabb dalának is bizonyult. Nem véletlen, hogy a februárban magyar mozikba érkező film eredeti címe is ebből a dalszövegből származik.
Szó sincs tehát arról, hogy ne lett volna előjele, hogy Bob Dylan elektromos hangszerekhez nyúl, de ezek valamiért nem borzolták úgy a kedélyeket, mint az ominózus július 25-i nap Newportban, ahova – meglepve és kissé megijesztve a helyi hangtechnikusokat – Dylan zenekarral és elektromos hangszerekkel érkezett a beállásra.
Jake Bugg: Könnyebb úgy ambiciózusnak lenned, ha szeretnél kitörni abból a közegből, amiben felnőttél
2024.10.23 10:09
Aznap este egy Fender Stratocasterrel a kezében lépett színpadra, és – már ezzel sokkolva mindenkit – nem egyedül. Vele voltak a Paul Butterfield Blues Band tagjai, valamint Al Kooper orgonista, és színpadra lépve belecsaptak Dylan Maggie's Farm című dalába.
A beszámolók szerint a közönség hangja szinte elnyomta a zenét, a hangkavalkádból ugyanakkor az emberi érzelmek széles skáláját lehetett kihallani, és ahány mesélő, annyi verzió van ezek arányairól. Voltak persze, akik ujjongva fogadták „a generáció szószólóját“, de állítólag hatalmas fújolás is úrrá lett a tömegen, aminek több oka is lehetett: egyrészt a ramaty hangosítás, ami miatt nem lehetett hallani Dylan énekhangját, másrészt – és ez a szimbolikusabb – egy folkzenei fesztiválon nem üdvözölték az elektromos hangszereket. A másodikként előadott Like A Rolling Stone-t aztán még nagyobb füttykórus kísérte:
Ezeken kívül még egy dalt (Phantom Engineer) adott elő zenekarral, ezt követően lementek, majd egyedül visszajött, és eljátszotta a Mr Tambourine Mant, illetve az It's All Over Now, Baby Blue-t, amit kitörő tapssal fogadott a közönség. Dylan ezután lement, és 37 évig vissza se tért a newporti fesztiválra. 2002-ben újra fellépett ott, de – és ez remekül reprezentálja az énekes-dalszerző humorát – parókával és kamuszakállal lépett színpadra.
Visszatérve kicsit 1965-be: az a mai napig vitatott, hogy a közönség reakciója tényleg annyira lehúzó volt-e a produkcióval kapcsolatban. Több beszámoló szerint is csak egy hangos kisebbség volt az, aki a hangszerelést nehezményezte volna, és a legtöbbeket inkább a hangosítás zavarta.
A Dűne 2 kapcsán: kell-e, hogy az adaptáció kövesse az eredeti művet vagy jó, ha mer változtatni?
2024.3.10 11:44
Dylan ugyanebben az évben jelentette meg újabb korszakalkotó lemezét, a Highway 61 Revisitedet, amin végig rockzenekar kíséri az énekest. Az album rengeteg kritikát kapott, de a történelem felemelte, és a newporti koncerttel csomagban a rockzene történetében is mérföldkőnek számít.
Kulcsmomentum a rockzene történetében
A newporti eseménynek és Dylan 1965-ös kiadványainak egyfelől van egy fontos műfajtörténeti szerepe. A rocktörténészek elég nagy jelentőséget tulajdonítanak neki abban, hogy több folkprodukció (például a Simon & Garfunkel) is elkezdett kokettálni az elektromos hangszerekkel, ami egy új műfaj születését eredményezte: a folk rock – aminek Bob Dylan lett az origója – olyan zenei irányzat, amiben a klasszikus folkénekesek (modorosabban szólva: krónikások) zenekarral, rockosra, bluesosra hangszerelt köntösben éneklik politikával átitatott szövegeiket.
És itt van ő, vigyétek, ismeritek, a tiétek
– ezt az egy évvel korábbi, '64-es newporti fesztiválon mondta egy bizonyos Ronnie Gilbert, a folk revivalt meghatározó The Weavers tagja, aki így mutatta be Dylant a közönségnek. Ez a mondás nagyon rosszul öregedett, hiszen éppen a közönség „birtokló“ magatartása az, ami '65 után távol tartotta a fesztiváltól korának egyik legnagyobbját.
A newporti események szimbolikussá váltak. Annak a szimbólumává, hogy egy művész saját magának szabja a határait, és senki nem várhatja el tőle, hogy ezekbe más is beleszóljon. Ő nem tulajdona senkinek, sem a szakmának, sem a közönségének. Egy igazi öntörvényű zseni csak nevet a neki kiszabott határokon, és enélkül a hozzáállás nélkül valószínűleg Bob Dylanből sem lett volna az az ember, aki első zenészként kap irodalmi Nobel-díjat.
Mit várjunk a filmtől?
Érdekes lesz látni, hogyan fogja meg ezt a témát James Mangold filmje, amiről maga Dylan is megszólalt az X-en. Azt írja, a film a témában íródott 2015-ös Elijah Wald-könyv, a Dylan Goes Electric című munka alapján készült, ami szerinte „egy fantasztikus elbeszélés a 60-as évek eleji eseményekről, amelyek a newporti fiaskóhoz vezettek“.
There’s a movie about me opening soon called A Complete Unknown (what a title!). Timothee Chalamet is starring in the lead role. Timmy’s a brilliant actor so I’m sure he’s going to be completely believable as me. Or a younger me. Or some other me. The film’s taken from Elijah…
— Bob Dylan (@bobdylan) December 4, 2024
Az a része ígéretes, hogy nem próbálja majd az egész életutat felölelni, hanem az életmű egy szimbolikus pillanatára összpontosít, így nagyobb esélye van a filmnek, hogy ne essen szét dramaturgiailag.
Azt is izgalmas lesz látni, hogy vajon mennyire építi majd a „newporti fiaskó“ legendáját, hiszen – ahogy fentebb is írtuk – a kiszínezett beszámolók erősen hozzájárultak ahhoz, hogy ekkora narratíva épüljön az eset köré, az ilyesmihez pedig általában nem állnak kritikusan a filmek. A mesterséges legendabarkácsolás veszélye tehát fennáll, de ha valakitől nem sajnáljuk, az épp ez a tag:
