Bár Burton úgy egy évtizede még azt mondta, a régi történetei lezárultak, most mégis visszanyúlt a múltba, hogy bajtársával, Michael Keatonnal az itthon talán kevésbé ismert és elismert kísértethistóriát folytassa.
Még nagyon-nagyon gyerek voltam, amikor első alkalommal láttam a mozicsatornán a Beetlejuice-t, és bár érzésre én voltam a célközönség, valamiért mégsem kapott el úgy igazán. Amikor kiderült, hogy lehetőségem lesz megtekinteni a folytatást több évtizeddel később, újra nekiveselkedtem. Kiderült, hogy többek között a katasztrofálisan rossz szinkronnak is köszönhető, hogy nem foglalta el megfelelő helyét a fantomokat és kísértethistóriákat (ez volt egyébként a mozi magyar alcíme) imádó szívemben.
Más kérdés, hogy öregedni sem öregedett túl szépen. Egy szintén Michael Keaton-Tim Burton produktumot, a Batman – A denevérembert a mai napig simán újra lehet nézni, a Beetlejuice azonban inkább feszengősen kínos, mintsem valójában szellemes. Keaton ripacskodása valamilyen szinten működik, de a másfél órás játékidő – ismétlem, mai fejjel – már finoman szólva sem nyújt igazi élvezetet. Vicceinek zöme maximum mosolygásra késztet, ijesztgetései nem működnek, pedig akad belőlük bőven, egyedül Tim Burton őrült látványvilága és rendezése az, aminek köszönhetően mégis végig lehet nézni. Az őrült, ferde vonalak, a nagyszerűen festő, bár rosszul öregedő praktikus effektek elképesztően izgalmas univerzumot tár elénk, hogy aztán ebből semmit ne mutasson be szinte. Jogos a kérdés, hogy szükség volt-e egy újrázására, de az előbbi mondat miatt talán azért volt remény, hogy Tim Burton nem megőrült, hanem tényleg volt egy jó ötlete. Már előre szólunk: sajnos nem volt.
Jót tesz nekünk, ha megismerjük a bajkeverőt?
Míg az első rész a maga kompakt másfél órás játékidejével pont elégséges volt arra a nyílegyenes történetre, amit el akart mesélni, addig a folytatás, amely alig 15 perccel hosszabb, már magán viseli a modern forgatókönyvek legtöbb hibáját. Rengeteg karaktert mozgat meg: több mint 30 év telt el az előző epizód óta, Lydia Deetz (Winona Ryder) szellemlátóként vezeti saját, érezhetően nem túl sikeres tévéműsorát, barátja, Rory (Justin Theroux) igazi energiavámpír, sőt, még egy lánya is van, Astrid (Jenna Ortega), aki pont olyan, mint ő volt fiatalkorában.
A világ egyik legnagyobb filmstúdiója és üdítőmárkája megfejtette a tökéletes marketingmódszert a Z generáció eléréséhez?
2024.10.31 17:02
A felállás már bőven elég lenne, de Burtonék nem elégszenek meg ennyivel. A történet úgy kezdődik, hogy az előző részből ismert Delia (Catherine O’Hara) felhívja a diszfunkcionális családot, hogy férje – apjuk és nagyapjuk – elhalálozott. Hármasban indulnak hát neki Winter Rivernek, hogy elintézzék a temetést, no nem mintha a házba bármelyikjük is vágyna vissza az előző rész történései után. De ezzel még nincs vége: Beetlejuice is ott van, hogy természetesen megidéződjön és bajt keverjen, de ezúttal nincs egyedül. Üldözi őt ex-felesége, Delores (Monica Bellucci), sőt, egy sokkal többet érdemlő szerepben még Willem Dafoe is felbukkan. Valahol csalódás, hogy bár Michael Keaton lubickol a túlvilági bajkeverő szerepében, a nagyjából alig szereplő Dafoe lopja a show-t. Ráérzésére ő élvezi a legjobban a forgatást, karakterének pedig még szerepe is van, ellentétben Bellucci Deliájával, aki mintha csak azért lenne jelen, hogy egy kis háttértörténetet szolgáljon Beetlejuice számára.
Megmagyarázni a karaktert, ami pont azért működött, mert szinte semmit sem tudtunk róla az egyik legnagyobb baklövése ennek az örökségfolytatásnak, amelyben meglepő módon és szerencsére az apuka/nagypapa mellett az előző etapban szellemé váló házaspár sem bukkan fel újra). Nem is nagyon tudnák őket hová tenni, a forgatókönyv elképesztően zsúfolt és rengeteg szálon fut. Nem mondjuk, hogy követhetetlen, mert nem az, de kapkodó, a vége pedig egyenesen káoszba torkollik, és csak azért nem esik darabokra, mert Tim Burton őrült figurái – régiek és újak – elemükbe lendülnek.
Látogatás Tim Burton őrült agyában
A napokban a hollywoodi hírességek sétányán végre csillagot kapó rendező az utóbbi időben eléggé megszenvedett, mintha nem egészen tudta volna már megidézni saját stílusát. És bár a Beetlejuice folytatásának története a rengeteg szál ellenére sem szolgál meglepetésekkel, cserébe Burton végre újra elemében érzi magát. A tőle megszokott bizarr látványvilág, a rengeteg visszatérő – túlvilági – szereplő elképesztően őrülten és jól néz ki. A direktor ráadásul nem spórolt semmin és amit lehetett, azt tényleg felépített, például robotokat, sőt, egy helyen még mintha stop motion technológiát is bevetett volna. A látvány pedig éppen ezért lehengerlő, talán évtizedek óta nem éreztük ennyire benne magunkat Burton őrült világában, a Beetlejuice folytatása pedig stabilan hozza azt a szintet, amit tőle megszoktunk (mármint a karrierje elején, nem például a Dumbóban...)
Kamu kopogószellem-sztorik, nevetséges horrorfilmek, szórakozó képzelet – De akkor miért hiszünk ma is a szellemekben?
2024.10.31 11:37
Szokásos módon az őrültebbnél őrültebb kreatúrákhoz és helyszínekhez, helyzetekhez Danny Elfman szolgáltatja a talpalávalót, aki nem elégedett meg annyival, hogy megidézze az első film fülbemászó dallamait, de mellé ugyanolyan csavaros, kísérteties, ötletes zenéket komponált, mint amit tőle megszokhattunk. Burton és Elfman elválaszthatatlan páros, most ráadásul a fénykorukba kellett visszanyúlniuk.
Ha van baj Beetlejuice-szal, az pont az, hogy visszanyúl. Hiába bonyolítják a történetet, nagyon kevés igazán friss dolgot tapasztalhatunk meg a nézése közben, egy örökségfolytatáshoz méltó módon szinte minden jelenetre jut egy kikacsintás, sőt egy-egy konfliktus, például anya és lánya között egy az egyben át van emelve az első filmből. Burton érezhetően úgy döntött, hogy meg sem próbál nagyon új nézőkre lőni – bár számukra is befogadható a film –, aki viszont könnyes nosztalgiára vágyik, az megkaphatja. Csak az a szomorú, hogy a rendező, aki néhány éve még kijelentette, hogy a régi alkotásai, mint például az Ollókezű Edward „egyszeriek és megismerhetetlenek”, most mégis beállt az örökségfolytatásgyártók sorába. És még csak nem is nagyon erőlködik azon, hogy műve ennél több legyen.
Persze ez mind csak kukacoskodás, abból a túlvilági, homokban úszkáló fajtából. A pazar látvány és zene, a nagyszerű színészek, a felépített díszletek és megalkotott lények visznek magukkal. De egy esetleges harmadik részre, ha lesz, már nem feltétlenül lesz elég, hogy a rajongók ötpercenként mutogatnak a vászonra hangosan, „hé, rá emlékszem!” felkiáltások közepette.
