A szerelem nem egy zongora, ami egy nap váratlanul a fejünkre esik, hanem egy olyan művészet, amit mindannyiunknak tanulnunk, gyakorolnunk kell. Valentin-nap alkalmából kicsit más megvilágításba helyezzük azt, amire „igaz szerelemként“ tekintünk.
A szerelem kommerciális ünnepén, az olvadó csokoládészívek cukorsokkjában és a levegőben repkedő, szív alakú héliumlufiktól elvékonyodott hangon azért érdemes megjegyezni: óriási nagy átverésben éljük le az életünket, amit az egyetemes emberi kultúrának köszönhetünk. Valamiért azt hisszük, hogy a szerelem egy csoda, ami rajtunk kívül álló tényezők összjátékából vagy megtörténik velünk, vagy nem. Pedig a szerelem nem egy történés, nem egy fejünkre eső zongora, ahogyan elképzeljük, és a saját boldogságunk érdeke, hogy ezzel tisztában legyünk. Cikkünkben azt vizsgáljuk, mit gondol a modern társadalomfilozófia a szerelemről, és ezek alapján hogyan érdemes átkalibrálni az agyunkat, hogy kimaxoljuk azt, amit ez az egész adni tud nekünk.
Sült galamb-e a szerelem?
Ha feltesszük a kérdést, hogy a szerelem, illetve a szeretet egy aktív vagy passzív „tevékenység“-e, akkor a legtöbb ember nem érti a kérdést, viszont az, ahogy ezekre gondol, egyértelműen az utóbbi irányba mutat. Erre Erich Fromm 1956-os, A szeretet művészete című műve hívja fel a figyelmünket, amely sok szempontból elavult lehet, de ebben a kérdésben ma is helytálló. A kapitalizmus (igen, itt párszor le lesz írva ez a szó) működése arra hajt minket, hogy a piachoz hasonlóan működjünk: csináljuk magunkból a lehető legjobb terméket, azt tegyük ki az úgynevezett „személyiségpiacra“, majd várjuk, hogy valaki megvegye. Néhány ember, aki egy kicsit jobban érti saját magát, talán szűkítgeti ezt a piacot, és tudja például, hogy milyen típusú „vevőket“ céloz, de még ő is inkább csak megvehetővé teszi magát, és passzívan várja, hogy a szerelem (vagy szeretet) jó sültgalamb módjára a szájába repüljön.
Akár tudatosan, akár tudat alatt, de mindig azt a kérdést tesszük fel, »hogyan válhatok szerethetővé?« és sosem azt, »hogyan tanuljak meg szeretni?«.
Biztos jól van ez így? Biztos, hogy a szerelem egy velünk született adottság, amihez csak annyi kell, hogy valaki megjelenjen az életünkben? Biztos, hogy annyi a dolgunk a témában, hogy gyúrni járunk, ápoljunk a hajunkat és a bőrünket, fejlesztjük az intellektusunkat, hogy minél kelendőbbek legyünk, aztán ránk tálaljon a tökéletes ember, és onnantól minden jön majd ösztönből?
A szerelem művészete
A 2021-ben elhunyt feminista filozófus, Bell Hooks, valamint Fromm is rávilágít, hogy a szeretetet, illetve szerelmet érdemesebb volna tevékenységként felfogni. Fromm egyenesen művészetként tekint rá, ami azért is izgalmas, mert ahhoz, hogy egy művészeti ágban jók legyünk, gyakorlás és elhivatottság szükséges. Ezek pedig nem az elkényelmesedéssel egybevágó tényezők. A lényeg tehát: nem elég akkor szeretni, ha az élvezetes és komfortos számunkra. Ez egyre nehezebben összeegyeztethető azzal, ahogy a fiatal kultúra hozzááll a szerelemhez.
A red flagek, ickek világában hamarabb hiszünk egy 15 másodperces videónak arról, hogy valaki nem nekünk való, mint az érzéseinknek, pusztán azért, mert ezek rávilágítanak, hogy a másik ember nem »tökéletes«.
Persze, ha folyamatos megcsalás, bántalmazás kísér egy kapcsolatot, akkor nem érdemes (sőt, nem szabad) maradni, de ugyanúgy tisztában kell lennünk azzal, hogy nem létezik szerelem aktív munka és önfejlesztés nélkül.
Ha pedig a szerelmet inkább kezeljük tevékenységként, mint egy érzésként, ami csak úgy megtörténik velünk („szerelembe esés“), akkor az rávezet minket a lényegre:
A szerelem az adásról szól, nem a kapásról.
Nem, nem arról van szó, hogy itt ilyen általános iskolás nevelésen, krisztusi tanokon akarom újra áttolni az olvasóközönséget, de a helyzet az, hogy ez a „jobb adni, mint kapni“ dolog a szerelemben is releváns, és gyakorlati szinten is „megérős“. Ugyan az adásra úgy tekintünk, mint áldozathozatalra, valójában „a jobb adni, mint kapni mögött“ van egy tök komoly filozófiai érvelés: semmi nem enyhíti úgy az egzisztenciális magányunkat (tehát azt, hogy elemi szinten kurvára egyedül érezzük magunkat), mint az, ha adunk másoknak.
Így lépjetek tovább egy veszekedésen – a kibékülés legfontosabb lépései
2024.11.19 17:12
Pénzt, kaját, élményeket, mindent jó adni, de szeretetet meg még annál is jobb, mivel a szereteted összefoglal mindent, amik meghatároznak téged emberként: az érdeklődésed, az érzéseid, a szenvedélyed.
Na, ez az, ami – különösen heteroszexuális kapcsolatokban – egészségtelenül él a társadalomban. Az online tartalmak által csak folyamatosan bebetonozott sztereotip nemi szerepek szerint a férfi ad, a nő kap, és erre a Valentin-napnál nem világít rá jobban semmi. El is mondjuk, hogyan.
A nap, ami szólhatna a szerelemről, de nyilván nem arról szól
Február 14-e tökéletesen megmutatja, hogy a párkapcsolatok jelentős részében milyen adó és kapó leosztás érvényesül. Rengeteg videó kerül fel a TikTok-ra és a YouTube-ra, amelyben – nagyrészt – női felhasználók arról beszélnek, hogy „ne említsd neki, hogy vársz valamit, tudnia kell magától, ha nem tudja, nem ő az igazi“ vagy „dugd el az ajándékod, várd meg, hogy emlékszik-e a Valentin-napra, ha nem, akkor úgyis el van cseszve az egész“. Aztán azok, akik a késő kapitalizmus társadalmának elképzelései szerint „tökéletes Valentin-napot“ élnek meg, posztolják a csili-vili videókat, és érkeznek a kommentek, hogy „most feljebb mentek az elvárásaim“ meg „ezt akarom én is, nem adhatom alább“.
Alice és Freda, egy 19. századi leszbikus pár végzetes szerelmi története
2024.11.17 9:44
A Valentin-nap a szimbóluma lett az irracionális elvárásoknak és a játszmázásnak, pedig nyilvánvaló, hogy ha valahol játszmázni kell, az problémás, tiszta kommunikáció nélkül pedig egy párkapcsolatot sem lehet fenntartani. Persze, nagyon jó érzés kapni dolgokat, és mindannyian meg is érdemeljük, Isten ments, hogy a ló másik oldalára essünk át. Ugyanakkor – utalva a fentiekre – nem biztos, hogy egészséges az az elképzelés, hogy a szerelem azzal egyenlő, hogy szeretve vagyunk, tehát kapunk dolgokat, mivel nem biztos, hogy úgy kell felfognunk a szerelmet, mint egy passzív érzés, ahelyett, hogy aktív tevékenységként fognánk fel.
A kölcsönös és egyenlő arányú adás mítosza nyilván borzasztóan idealista, és fontos leszögezni, hogy ez az egész írás erősen teoretikus síkon zajlik, de az sem mindegy, hogy miért.
Azért tűnik totál filozofikusnak és irracionálisnak, amiről beszélünk, mert a kultúra, amiben élünk, nem teszi lehetővé, hogy gyakorlati szinten elképzelhető legyen. A késő kapitalizmus valóságában minden a kényelemről szól, arról, hogyan kaphatjuk meg a legjobb dolgokat a lehető legkisebb energiabefektetéssel, ezek „a dolgok“ pedig legyenek materiális javak. Ebben a valóságban (és most fogok csak igazán egy keresztény anyukának hangzani, de büszkén vállalom) az az elvárás, hogy a szeretetet kézzel fogható dolgokkal fejezzük ki.
Pedig az, amit tökéletesen színtiszta szeretetnek és szerelemnek lehet hívni (legalábbis a társadalomfilozófia és e cikk szerzője szerint), az valójában maga a lehetetlenség egy ilyen társadalmi struktúrában, éppen ezért ellenkultúra, és éppen ezért a legpunkabb dolog a világon.
A világ azt mondja nekünk, hogy gyakorlatilag minden – a karrier, a materiális javak megszerzése, a siker – fontosabb, mint hogy a fent leírtak szerint aktívan gyakoroljuk a szerelmet vagy a szeretetet.
Talán nem kéne megzabálni, amit a popkultúra a szerelemről közvetít
Jean Baudrillard francia szociológus hozta be a nyilvánosságba a hiperrealitás fogalmát. Ennek lényege, hogy a tág értelemben vett média célja mindig az volt, hogy imitálja a valóságot, egy ponton viszont még valóságosabb lett a valóságnál, és inkább vált egy túltolt realitássá az igazi élet leképeződése helyett.
Most vegyél egy levegőt az orrodon, tartsd benn, vegyél rá még egy kicsit, és fújd ki. Tudom, nehéz követni.
Mondhatjuk tehát, hogy a média egy túltolt valóság, amivel a sok médiafogyasztás miatt rettentő sokszor találkozunk, és elkezdjük a saját, igazi valóságunkként értékelni azt. Stephen West a Philosophize This! című podcast egyik epizódjában Baudrillard elméletét a tévésorozatok által fejti ki. Szerinte a sorozatok történetük kezdeti szakaszában még az emberek valódi életére próbáltak hasonlítani, később azonban a korábbi sorozatokra, így teljesen eltolódtak a hiperrealitás felé, és már bőven leszakadtak a „valódi valóságról“.
„Folyamatosan az exbarátnő instáját bújva kerestem magamban a hibát” – Hogy éljük meg ma a Rebecca-szindrómát?
2024.11.3 9:28
Na és ennek mi köze a szerelemhez? Szinte mindenkinek megvannak az olyan sorozatok, mint a Jóbarátok vagy az annak az alaplevéből főzött Így jártam anyátokkal. Hányszor hallottad – vagy mondtad ki – életed során azokat a mondatokat, hogy „arra vágyom, ami Chandlernek és Monicának van“, vagy „olyanok vagyunk, mint Lily és Marshall“. Már rég nem az van, hogy a fikció a valóságot próbálja imitálni, sokkal inkább oda-vissza hatást gyakorolnak egymásra, sőt, a média nagyon sokszor diktálja a valóságunkat. Azt látjuk a képernyőn, hogy emberek első látásra egymásba szeretnek, szakítás után újra összejönnek, mert egymásnak lettek teremtve, és egyebek. Nem csoda, hogy mi is így képzeljük el a saját valóságunkat, és elfelejtjük, hogy a való élet nem 20 perces epizódokból áll, hanem sokkal bonyolultabb ennél.
A különböző trópusok, amiket bezabáltunk a szerelemről (mint például az, hogy a hiperaktív, pörgős lány és a nyugodt, kimért fiú tökéletes párt alkot) nem a valóságban gyökereznek, hanem a valóságot csak alig imitáló médiatermékekben.
Valentin-napon (és minden nap) érdemes tudatosítani:
- Hogy a szerelem – mint egy művészeti ág – gyakorolható és gyakorolandó, tanulandó, hitet és elkötelezettséget igényel.
- A szerelem aktív tevékenység, és ugyanannyira szól az adásról, mint a kapásról. Adni pedig nem feltétlen arról szól (maximum részben), hogy materiális javakkal örvendeztetjük meg egymást. Abból kell adnunk, amiből a személyiségünk össze van tákolva: érzéseket, érdeklődést, szenvedélyt.
- Ha valaki rosszul teljesít Valentin-napon, az még nem lesz automatikusan rossz partner. Sőt, ha nem is beszélsz róla neki, hogy a Valentin-nap neked fontos, akkor mégis hogyan tudhatná, hogy neked ez fontos? Azért inkább nagyobb mintán vizsgáld azt, hogy valaki milyen társ – mondjuk az együtt töltött idő minden egyes napját figyelembe véve –, ahelyett, hogy egyet priorizálnál.
Az, hogy valaki nem úgy fejezi ki a szeretetét, ahogy te elképzeled, még nem azt jelenti, hogy nem szeret igazán, pusztán azt, hogy más neveltetést kapott.
- A red flag kifejezés túl van használva.
- A párkapcsolatodban ne Jimet és Pamet keresd, mert az Office (ahogy az Így jártam anyátokkal, a Jóbarátok, az Új csaj és a Modern család) nem a valóság.
Senki – még aki a leírtakkal tisztában van – sem csinálja tökéletesen. A szerelem nehéz, de ha nem hagyod, hogy a közösségi média határozza meg, hogy mit gondolsz róla, az mindenképpen segíteni fog.
(A cikk elsődleges forrása oliSUNvia „our conception of love is messed up.“ című videóesszéje volt.)
