Ezúttal arra vállalkoztunk, hogy az IMDB értékeléseket is figyelembe véve alámerüljünk a legrosszabb magyar filmek világába, úgyhogy mazochista módon végig is néztük őket. Na jó, ez hazugság, de esküszünk, hogy legalább megpróbáltuk...
Szerencsére mostanság azért csak-csak készülnek nézhető magyar filmek, de nem véletlen, hogy egy időben az ember inkább elment volna pestisdoktornak a legsötétebb középkorba, mintsem, hogy megnézzen egyet. Szerencsére az IMDB listázza a magyar filmeket és azok értékelését is, így nem volt nehéz dolgunk – gondoltuk mi, elsőre. A feladat egyszerű: amit valamiért (kényszerből? begyógyszerezve?) végignéztünk és rajta volt a listán, azzal könnyű dolgunk volt, amit viszont nem láttunk, azt elkezdtük nézni – bevalljuk, általában nem bírtuk sokáig.
5. Honfoglalás (1996)
Nem csak a regnáló kormányunk szeret rengeteg – felesleges – pénzt költeni filmszörnyekre, ez a szokás jóval korábbról gyökeredzik: már annak idején is álmodoztak arról, hogy rengeteg pénzből történelmi eposzokat kell forgatni, ezért a millecentenárium alkalmából 1996-ban a nyakunkba borították a legékesebb bizonyítékát annak, hogy nem szabad politikusokkal a környéken filmeket készíteni. A Honfoglalás korának egyik legdrágább magyar alkotása volt, a rendezésért Koltay Gábort lehet átkozni, miközben olyan színészóriások fordultak meg benne, mint Sinkovits Imre vagy Tordy Géza. No nem, egyikük sem Árpád szerepében – talán, hogy a külföldi piacon is el lehessen adni, sikerült megnyerni egy „világsztárt” Franco Nero személyében, ő lett hét vezérünk legfontosabb alakja… egy magyar történelmi műben.
És a várható magyar, de állami pénzből finanszírozott művek listáját elnézve úgy tűnik, hogy a Honfoglalás volt a próba (amit ironikus módon a másik oldalnak köszönhettünk), most pedig már fullba toljuk. Hogy klasszikus bukásnak nem lehet nevezni a filmet, az biztos, ugyanis nem nagyon volt olyan iskola, sőt, egyes esetekben óvoda, ahonnét ne vezényelték volna ki az ifjúságot egy életre szóló traumát szerezni. Egyetlen jó pont talán Demjén Ferenc dala volt – cserébe azt meg gyerekfejjel a fél mozi bőgte végig. Tipikus esete annak, hogy a pénz nem mindig elég, néha nem árt, ha van épkézláb forgatókönyvíró, meg mondjuk a politikai megrendelőn kívül hozzáértő filmes is a projekt közelében.
4. Európa Expressz (1999)
A kereskedelmi televíziók felfutásával/megjelenésével kiderült, hogy az emberek imádják a ZS kategóriás filmeket. Amíg a nagy csatornák nem találták meg a saját struktúrájukat, hatalmas nézettségeket hoztak a téka polcok legaljáról előrángatott Dolph Lundgren, Van Damme vagy éppenséggel Steven Seagal filmek, így nem meglepő, hogy az alapvetően roppant drága műfajjal addig nem nagyon kísérletezgető magyar filmesek úgy érezték, itt az idő. Az Európa Expressz tipikusan az a film, aminél ma már az AI is jobbat írna minden szinten, legyen szó történetről – amely egyenes lenyúlása néhány klasszikus „egyhelyszínes” darabnak – párbeszédekről, vagy hát gyakorlatilag bármiről.
Rendezése csapkodó és sokkal többet foglalkozik azzal, hogy a termékelhelyezéseket mutassa, semmint a szóra sem érdemes „akciót”. A felbérelt sztárokon – Stohl András mellett Kamarás Iván és Dobó Kata próbálta hátán vinni a produkciót – az első pillanattól fogva látszik, hogy nem is értik, mit keresnek az adott helyszínen, cserébe legalább őrült kaszkadőrmelókat is bevállaltak (Stohl pl. egy helikopterről egy mozgó vonatra ugrott a film kedvéért). Hogy mennyire volt erős a film fogadtatása, azt talán nyugodtan mérhetjük abból, hogy napjainkban már nem nagyon próbálkozik ezzel a zsánerrel senki. És talán jobb is így mindenkinek.
3. Egy szoknya, egy nadrág (2007)
Úgy a kétezres évek közepén valamiért jó ötletnek tűnt, hogy elővegyenek egy rakás klasszikussá nemesedett és kis túlzással mai fejjel is élvezhető vígjátékot az aranykorból. Igazából mindegyikért kár volt, gondoljunk csak a teljesen felesleges Meseautóra, ahol Stohl András bájvigyorogva üldöz, és amitől máig poszttraumás stresszem van. Az egész legalját az Egy szoknya, egy nadrág jelentette, az kétségtelen. A bő másfél órás „komédia” nem igazán tudja eldönteni, hogy hű remake-et vagy modernizált verziót akar-e csinálni, így a végére egy olyan torzszülött válik belőle, amelyben a magyar filmipar szinte összes ismertebb alakja – Rudolf Péter, Bajor Imre, Kern András, Oroszlán Szonja, Szerednyey Béla, Mucsi Zoltán és elmaradhatatlan társa, Scherer Péter – kap kisebb vagy nagyobb szerepet.
Ezek a világ legszörnyűbb piái
2024.11.8 12:19
Mai napig hihetetlen, hogy az a Gyöngyössy Bence, aki összehozta az egészen jó Romani kris – Cigánytörvényt, hogy a fenébe rakta össze ezt a darabot és ki gondolta komolyan, hogy vállalható így meggyalázni az eredeti művet? A legrosszabb, ami egy remake-kel történhet, ha az az érzésed a nézése közben, hogy alkotói abszolút nem tisztelik az alapanyagot – itt pedig pontosan ezt érzed. Már feltéve, ha bírod gyomorral.
2. Álom.net (2009)
Vannak bizonyos zsánerek, amelyeket nem lehet itthon meghonosítani, akármennyire is szeretnénk. Az élő közönség előtt felvett szituációs komédiákat a Família KFT egy életre kinyírta (de a tetemére még rávizelt az Egy rém rendes család Budapesten), és az amerikai gimifilmek sem képesek működni, egész egyszerűen azért, mert az itthoni közeg totálisan más, mint az ottani.
Az Álom.net egy rémgyenge amerikai „iskolafilm”, amelyben az egykori sztárcsaj bekerül egy konzervatívabb iskolába, ahol ő már nem is annyira menő, majd egyből úgy dönt, hogy legyőzi az őt mindig megalázó „ősellenségét” és megszerzi a fiút is, akibe beleszeret (ha pedig mindez megvan, hát cheerleader teamet is alakít...) Én nem hiszem el, hogy ezt a „történetet” látva senkinek nem esett le, hogy a magyar kulturális keretek között egyszerűen nem működik, de Forgács Gábor író és rendező halálosan komolyan elhitte, hogy egy alapvetően humortalan sztori, amely teljesen közegidegen helyzetben próbál meg működni, sikeres lehet. Tévedett. Borzalmas színészi teljesítmények, röhejesen amatőr párbeszédek (olyanok, amiket magyar fiatal biztos, hogy nem ejtene ki a száján), semmi humor, semmi egyediség. 90 perc, ami olyan érzés, mintha 900x ennyit venne el az életedből.
1. Kis Vuk (2008)
Ugyan mi baj lehet abból, ha fogjuk Fekete István egyik legismertebb regényét, a Vukot, illetve egész pontosan annak többszörösen díjnyertes animációs változatát, az 1981-ben Dargay Attila és csapata által összehozott darabot, és folytatást készítünk neki közel 30 évvel később? Vajon problémás dolog-e 2008-ban 3D-ben elmesélni a történetet? Dehogy, alapvetően nem lenne gond ez, a magyar animátorok legendásak. A probléma ott van, ha mindezt egy olyan, nemcsak rendezői, de írói feladatokat is magára vállaló ember veszi a kezébe, mint Gát György, aki valószínűleg 3D animációs filmet még életében nem látott, előtte pedig olyan műveket írt, mint a Linda vagy a Zsarumeló, de a Família Kft. megkerülhetetlen alakja is volt. Ha létezik teljesen felesleges „folytatás” a filmek világában, mi magyarok kettővel is büszkélkedhetünk – a Macskafogó 2 csak azért nem került fel a listára, mert az csak szimplán rossz -, de a Kis Vuk nem egyszerűen rossz, hanem ótvar rossz.
Az animáció – 2008-ról beszélünk – szintje nagyjából egy PS2-es 3D-s játék szintjén ragad meg, története inkoherens, de annyira, hogy Dargay Attila például nem járult hozzá a karaktereinek felhasználásához, és azt javasolta a rendezőnek, hogy a Kis csavargó címmel küldje a mozikba. Gát megoldotta a problémát azzal, hogy ő a regényt, nem pedig az animációs filmet folytatja, így aztán kapunk Vukot (Gálvölgyi János tolmácsolásában) Kis Vukot (Csőre Gábor hangján) meg egy rakás másik, ismert színészt és hangot.
És a slusszpoén? Hogy ezt a filmet végül 1,4 milliárd forintból forgatták le – ennyibe került a 73 perces „műalkotás” – és a mozikban végül valamivel többet, mint 38 millió forintot termelt, azt is elsősorban a címnek köszönhetően.
Természetesen lehetne folytatni még a sort, mert rengeteg igen rossz vagy csak nagyon megosztó film van – a történelemhamisító Elk*rtuktól kezdve az Aranybullán keresztül a Zimmer Feri tökéletesen felesleges folytatásáig, vagy a Le a fejjel! címmel megáldott „vígjátékig”, mégis, valamiért úgy éreztük, a fentebb felsorolt darabok tényleg sokat tettek azért, hogy az emberek egy jelentős részének görcsbe szoruljon a gyomra, ha magyar filmre gondol.
