A Jól nézel ki, fogytál? című könyv az evészavar, az önbántás, a testszégyenítés és a tinédzserkori tekintélyszemélyek általi megaláztatás témakörét járja körbe, méghozzá gyomorszorítóan alaposan. A szerzővel, Puskás Ágotával beszélgettünk.
Puskás Ágota legújabb regényében az evészavar, az önbántás, a testszégyenítés, a tinédzserkori tekintélyszemélyek általi megaláztatás áll a középpontban, és hogy milyen veszélyes irányba tud elvinni a „le akarok fogyni” késztetés – néha már kétségbeesett megszállottság. A sokszor rövid, nyers mondatok könnyedén építik fel körénk azt a világot, amelyet az érintettek oly nehezen hagynak maguk mögött. A könyv megértést, empátiát és együttérzést kínál, azt az élményt, hogy nem vagy egyedül a küzdelmeiddel. És talán rávilágít olyan összefüggésekre, amelyek a saját történetedet is érthetőbbé teszik. Puskás Ágota íróval a Jól nézel ki, fogytál? kapcsán beszélgettünk.
A legtöbb nőnek problémája van a testével: nem elég szép, nem elég vékony, nem elég telt. És ezek az érzések nem is biztos, hogy saját meggyőződések mentén alakultak ki, sokkal inkább a felnövésük során beléjük nevelt és mások által visszatükrözött torz testképek eredménye. Azt a poklot, hogy milyen a testünk, az értékünk, a nőiségünk miatt szorongani mindennap, hogyan lehet megélni az életet, miközben a háttérben megállás nélkül pörög a „nem vagyok elég” lemez, csak az tudja elképzelni, aki maga is járt már ott, és otthonosan mozog a testszégyenítés, a kritizálás, a csúfolás, az összehasonlítás világában; ahol a legfőbb érzelemszabályozási módszer, az egyetlen biztonságos tér az evés. Ágota sorai közt nem is annyira megbúvó, inkább üvöltő düh megállásra késztet: mert ehhez hasonló történet bármelyikünkkel megtörténhet – vagy már megtörtént. Ez egy lassan enyhülő, nehéz, és vissza-visszatérő fájdalom, aminek gyógyítása rengeteg időt és energiát emészt föl. Ágota tudja, milyen ez. Én is. Na, és te?
Miért akartad ezt a történetet megírni, mit jelentett neked az, hogy ilyen hosszan és mélyen foglalkoztál a témával?
Amikor megszületett bennem az ötlet, nem láttam magam sehogy sem szépnek, és éppen anyukámmal beszélgettem telefonon, amikor azt mondta: ne várjak hatvanéves koromig, amíg végre szépnek látom magam. Elgondolkodtam, hogy ez a téma mennyire hangos bennem: hogyan látom magam, mit gondolok a testemről, mások hogyan látnak engem, el fognak-e ítélni – mindig a rosszra gondoltam a kinézetemre érkező reakciók kapcsán. Rájöttem, hogy ez mennyire meghatározó eleme volt az életemnek, folyton szorongatott, és őszintén besokalltam. A telefonbeszélgetés után összegyűjtöttem minden olyan emléket, mondatot, ami életem során meghatározó volt és befolyással bírt a testképemre – ez alapján írtam meg a történetet, majd feldíszítettem fiktív elemekkel, hogy teljes legyen. Borzasztóan foglalkoztatott, hogy mi befolyásolja azt, hogy egy nő hogyan látja a testét; például a családtagjai, az édesanyja hogyan látta a saját testét, mit jelzett vissza a kislánynak a sajátjáról, az édesapa hogyan beszélt az édesanya testéről… Egy idő után az édesanyámmal is tudtunk erről beszélni: neki sem tanította meg senki, hogyan szeresse a saját testét, hogyan gondolkodjon magáról. És ahogy telt az idő, és a terápia által megdolgoztam ezen témáimat, valahogy anyukámra is átszivárgott, mintha velem együtt ő maga is megszerette volna a testét.
Nem titkolod, hogy személyes tapasztalásokra épül a történet. És bár a történet befogadásán, az olvasásélményen nem változtat ez a tény, azt gondolom, hogy adhat egy kapaszkodót az olvasóknak, kézzelfogható példa lehet számukra a saját megélésed. Milyen viszonyod volt korábban a testeddel?
Csakúgy, mint a főszereplőm, én is vízilabdáztam hat-hét évig, és voltak olyan tekintélyszemélyek az életemben, akik a testemet gúnyolták, és összekötötték a teljesítményemmel. Ez abszolút egy személyes példa nyomán került bele a könyvbe. A fogadás része már fikció, amit azért írtam bele, hogy kapjon egy központi elemet a történet, és lássuk az abban rejlő (valamiféle) humort és iróniát, hogy egy 40-50 éves, túlsúlyos férfi fogad egy tinédzser lánnyal, hogy fogyjon le, különben élete végéig daginak fogja csúfolni. Nevetséges helyzet. Én ugyan nagyon sokat profitáltam a sportból akár hozzáállásban, akár alázatban, szorgalomban, megerősített abban, hogy kitartó legyek, azonban tinédzserkorban még elég labilis a személyiségünk, és sajnos sok negatívan meghatározó dolgot kaptam a testem megítélésével kapcsolatban, amivel később rengeteg munkám volt. Része volt az életemnek a folyamatos diétázás, mindig valamilyen drasztikus dolgot próbáltam ki, amiről azt hittem, kapaszkodó lehet a fogyáshoz, és utána végre minden szép és jó lesz.
Mindig azt vártad, hogy na, hátha most ezzel a módszerrel megoldódik a „probléma”, és a tested miatt érzett folyamatos szorongás elmúlik?
Igen. Ez a lappangó szorongás olyan, mint egy kavics a cipőmben: folyton ott van, tudom, hogy ott van, de néha, ha pont jó helyre kerül a cipőben, akkor nem érzem – de csak pillanatokra, mert amúgy állandóan piszkál, ha sétálok. Azt vártam, hogy majd az egyik diétával eltűnik ez a „kavics”, és végre hátradőlhetek. És persze az az általános emberi hozzáállás sem segített, hogy a fogyást, a vékony testet dicsérjük: én is akkor kaptam pozitív visszajelzéseket, amikor fogytam, aminek persze nagyon örültem, ellenben ha elmaradtak ezek a dicséretek, vagyis nem fogytam, kevesebbnek éreztem magam, és jöttek azok a „bókok”, hogy „megasszonyosodtál”, „de jól áll, hogy ilyen kerek az arcod”. Anyád.
Amikor olvastam az előszót, éreztem a dühödet, a történet pedig belőlem is kiváltotta ezt, mégpedig azért, mert sokan még mindig jogot formálnak más testének értékelésére, kritizálására, arra, hogy bármilyen kéretlen megjegyzést tegyenek.
Örülök a visszajelzésednek, mert tényleg óriási düh volt bennem, és kicsit a célom is az volt, hogy az olvasó is ezt érezze olvasás közben, után, amit én. Az egy nagyon idealizált társadalom lenne, ahol az egymás testére tett megjegyzések és bántások megszűnnek, de azt gondolom, meg lehet próbálni: kéretlenül ne, vagy csak nagyon óvatosan tegyünk megjegyzést a másik testére, mert
még ha bóknak szánjuk is, vagyis szándékunk szerint tisztán pozitív üzenetünk van számára, nem tudhatjuk, mit fog belőle kiváltani, milyen fájdalmat, sebet vagy sérülést nyom be.
A cím is erre utal, hiszen a „jól nézel ki, fogytál?” mondat elvileg egy bóknak indul, azonban számos bántó mögöttes üzenete van. Szerintem érdemes úgy bókolni, hogy nem a másik testére teszünk közvetlenül megjegyzést, hanem a kisugárzására, energiájára.
Neked mennyire van fókuszban a saját tested kinézete – vagy másoké?
Azt vettem észre, hogy amit én is figyelek saját magamon, azt fogom másokon is: ha azon gondolkodom, mekkora a hasam, a hátam, hogyan áll rajtam az a ruha, bármi, tudat alatt ezeket figyelem másokon is, magamban megjegyzéseket teszek. És amint elhatároztam, hogy abbahagyom a kritizálást, mások „figyelését” hagytam abba először, hiszen másokat könnyebb nem bántani, mint saját magamat. Aztán szépen lassan saját magam kritizálása is abbamaradt. Ezáltal pedig a környezetem hozzáállása is megváltozott: nem a testem van reflektorfényben a szemükben, hanem a személyiségem, hogy én milyen vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy a testemre nem kapok dicséretet soha, de a minősége, a jelentése változott meg ezeknek a visszajelzéseknek.
A fülszövegben azonnal az arcunkba kapjuk a főszereplő viszonyát az étellel: eszik, ha boldog, ha szomorú, ha szorong vagy ha csalódás éri – mindenre az étel a megoldás és a válaszreakció. Ez egy nagyon is aktuális kortünet.
Sok visszajelzést kaptam, hogy a cím vagy a fülszöveg fogta meg az olvasót: sokan tudnak vele azonosulni, mert rengetegen menekülnek az evésbe mint biztonságos menedékbe. De a diétázást, magát a fogyást is kiemelhetném, ami nagyon-nagyon sok ember szorongásának forrása, és keseríti meg az életét napi szinten; miközben a fogyást nem kellene pejoratív értelemben használni, hiszen ott van az az oldal, akik hízni nem tudnak, és ugyanolyan szenvedéssel jár az állapotuk. A központi kérdés nem az, hogyan lehetek vékonyabb, hanem hogyan lehetek egészséges, hogy érezhetem jól magam a bőrömben. Sokszor eszembe jut, hogy azoknál az embereknél, akiket én vonzónak, szexinek, mágneses energiájúnak tartok, akiknél érzem, hogy ott akarok lenni a közelükben, egyáltalán nem érdekel, milyen a testalkatuk, mert nem ezen múlik. Szerintem, ha ilyen téren a testünkkel kell foglalkozni – hogy milyen a hajam, milyen ruha van rajtam, hány kiló vagyok –, már rég rossz. Tényleg nincs ennél fontosabb?
Én azt vettem észre, hogy sokszor nem azért érzünk irigységet egy másik nő iránt, mert vékonyabb vagy szebb, hanem mert jól érzi magát a testében.
Igen, mert boldog a testében – legyen az bármilyen. Szabad a testében, látod rajta, hogy belakja. Szerintem az a legszebb, legvonzóbb dolog, ha egy nő harmóniában van a testével. Tényleg igaz az a mondás, hogy „sexy is an energy, not a body type”.
Az önbántás ebben a könyvedben is megjelenik bőrkaparás formájában mint feszültséglevezetés vagy menekülési útvonal az evészavarból. Miért érezted szükségét ennek a motívumnak?
Ezzel akartam nyomatékosítani, hogy egy szorongás, egy mentális probléma mekkorát tud csattani saját magunkon. A főszereplő sebesre vakarássza magát, ami azt szimbolizálta nekem, hogy szinte ki akar bújni a bőréből, nem bírja elviselni, nem képes kezelni a történteket, és nem lát kiutat – bedarálta őt a kialakult helyzet. Vagy amikor a mitesszereket kezdte el nyomkodni az arcán, és egyszerűen képtelen volt leállni, mániákusan nyomkodta egészen addig, amíg az egész arca égett. Nekem is volt ilyen problémám: kapargattam, vakartam magam, ami egyfajta üvöltés volt – csak nem a hangommal, hanem a bőrömmel. Nagyon sokan élnek önbántással, hiszen ennek ezerféle fajtája lehet, olyan is, amit nem is gondolnánk elsőre annak, például a körömrágás.
Bármilyen szorongás esetében a test az, ami mindig „kéznél van”, és amin azonnal le lehet vezetni a félelmet, frusztrációt, aggodalmat – éppen azzal, ami megküzdési mechanizmusként kialakult bennünk, legyen az evés vagy az arcunk nyomkodása…
Ezért is fontos jó kapcsolatot ápolni a testünkkel, kapcsolódni hozzá, mert így a korai jelzéseiből is felismerjük, ha valami nem stimmel: hajhullás, folyamatos puffadás, száraz bőr – ezek lehetnek annak a jelei, hogy elfáradtunk, hogy bizonyos helyzetekkel kezdenünk kell valamit, mert nem tesz jót nekünk, nem bírjuk el. A főszereplőm evészavara sem diagnosztizálható evészavar – ahogy a Csengével készült interjúdban elhangzik –, mégis óriási probléma. És sajnos nagyon sokszor, ha nem szélsőségekről beszélünk, az emberek hajlamosak elbagatellizálni ezeket, holott borzasztó komoly következményekkel járhatnak az ilyen esetek is – fizikailag és mentálisan egyaránt.
Amit evészavar formájában látunk, csak a jéghegy csúcsa – Interjú Gersei Csenge pszichológussal
2025.7.6 9:30
Az előszóban a szabadsággal hoztad összefüggésbe a boldogságot, majd azt írtad: habár sok boldog pillanata van az életednek, nem vagy boldog. Ez egy kemény mondat. Hogy vagy most?
Most nagyon jól vagyok. A regény megírása is sokat segített, és bár a mai napig feljönnek bennem önbántó gondolatok, kritizálom magamat, a testemet, és e mentén akarok dönteni, hogy elmenjek-e egy programra vagy sem, már el tudom csípni ezt a hangot, meg tudom állítani – vagy ha én nem, a kedvesem segít, és megadja nekem a támogató közeget. Engem akkor az bosszantott fel, hogy annyit foglalkoztam már ezzel a témával a terápia során, mégis még mindig itt van, még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni, átformálni, és még mindig befolyásol. Amikor leültem megírni az előszót, akkor tényleg azt éreztem, hogy EZT ÍGY TOVÁBB NEM. És igen,
azt éreztem, hogy vannak boldog pillanataim, de a kis kavics miatt még mindig boldogtalan vagyok általánosságban.
Ezért – amellett, hogy írtam a regényt –, még jobban ráfeküdtem erre a témára terápián, és így már valamelyest kikerült ez a kavics a cipőmből. Egyre közelebb vagyok az önazonos énemhez, ezért egyre jobban is vagyok – és összességében azt hiszem, már boldog is. Felszabadító érzés volt mindezt kiadni magamból, és azt remélem, más is letesz valamennyi terhet abból, amit cipel, ha elolvassa Panni történetét.
Magányosság, pánikroham, toxikus kapcsolat – ilyen az élete egy huszonévesnek? – interjú Puskás Ágotával, a Hogy bírod szerzőjével
2025.9.14 8:44
