Tavaly jelent meg Puskás Ágota első könyve, a Hogy bírod, amely a főszereplő, Rozi szemszögén keresztül mutatja meg, hogyan élik meg a felnőttkor pszichés kihívásait a maj húszasok és harmincasok. Interjúnkban a szerzővel beszélgettünk.
Milyen napi szintű szorongással élni? Úgy végigvonszolni magad a napokon, hogy bármikor, a legváratlanabb pillanatokban is bekopogtathat egy pánikroham? Milyen érzés olyan férfit szeretni, egy olyan kapcsolatban lenni, ami bánt, ami leértékel és mérgezi az életedet – mégsem tudod elengedni? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ a Hogy bírod, Puskás Ágota első regénye. A szinte egybefüggő, megállíthatatlan gondolatfolyam tükröt tart nekünk: mi vajon hol alázkodunk meg néhány szem szeretetmorzsáért? Hol adjuk fel magunkat, csak hogy a nap végén ne érezzük magunkat magányosnak? Hol vagyunk önzőek a barátainkkal szemben, akik minden erejükkel azon vannak, hogy összetartsanak minket? Gyere, nézzük meg, te hogy bírod.
Mit jelentett neked ez a könyv? Miért írtad meg ezt a történetet?
Egy feldolgozási folyamat volt, mert számos mozzanata a könyvnek velem is megtörtént – bár néhány csak átvitt értelemben. Az írás segített abban, hogy külső szemlélőként ránézzek magamra, a világra, azokra a dolgokra, amik foglalkoztattak. De célom volt az is, hogy kipróbáljam, tudok-e könyvet írni: élvezni fogom-e, kitartok-e mellette, nem fogom-e unni?
Olyan érzésem volt, miközben olvastam, mintha egy soha véget nem érő gondolatfolyamba csöppentem volna – nem is tudtam letenni sokszor, mert nem volt szünet: mintha egy gondolatspirálba kerültem volna, pörgök, pörgök, egyre gyorsabban és mélyebbre…
Szerintem mindenkinek megvan a saját kis gondolatspirálja, ami időről időre beszippantja, és nagyon nehéz újra a felszínre jönni. Az, ahogy a könyvben a főszereplő gondolatait, a saját magával folytatott párbeszédeit látjuk – sokszor kuszán, cenzúrázatlanul –, mindenkivel megtörténik. Szerintem izgalmas, amikor így belelátunk valaki gondolataiba, érzéseibe, legbelsőbb világába, és tudunk hozzá kapcsolódni. Gyerekként nagyon szerettem volna azt a szuperképességet, hogy gondolatolvasó legyek, de aztán rájöttem, hogy a teleportálás menőbb (nevet). Rozi – a főszereplőm – által pedig saját magunkra is rá tudunk nézni. Nekem ez nagyon meghatározó élmény volt.
Volt olyan, amit a történet megírása után értettél meg magaddal kapcsolatban?
Az elsődleges rádöbbenés az volt, hogy milyen sokat számít, hogyan beszélek saját magammal: akár kedvesen, akár csúnyán, hatással lesz rám. A főszereplőm nagyon csúnyán beszél magával, borzasztó negatív és romboló gondolatai vannak, és nagyon szépen megmutatkozik a történet során, hogy ez a hozzáállás hogyan befolyásolja a döntéseit – és így az egész életét. Mivel magamra ismerek Rozi ezen viselkedésében – még ha nem is ilyen súlyosan –, sokszor gondolok rá, érdekes, de szinte úgy, mintha a kishúgom lenne, akinek nővéreként megtanítottam, hogyan beszéljen szépen magával. És néha, amikor én is csúnyán beszélek magammal, eszembe jut Rozi és a fájdalmas története, és könnyebben megálljt parancsolok ezeknek a negatív gondolatoknak. A másik fontos felismerés számomra ebből a folyamatból az, hogy bármilyen trauma is történt az életemben, ne hagyjam annyiban, foglalkozzak vele, főleg, ha visszatérő jelei vannak. És persze hogy empatikus legyek másokkal, mert mindenki küzd valamivel – a traumáival, a démonaival –, nem tudhatom, mi zajlik benne, mi rejtőzik a viselkedése mögött.
Számomra az egyik legerősebb jelenség az volt, ahogy folyamatosan rá van pörögve a saját nehézségére, a szorongására, fájdalmára a „szerelmével” kapcsolatban, és mennyire elveszik a többi kapcsolatában: nem figyel a barátaira, otthagyja őket a férfiért, néha őket bünteti a saját frusztráltsága miatt.
Igen, és egyedül borzasztóan nehéz, főleg, ha már jó ideje ismételjük magunknak a negatív, önbántalmazó gondolatokat, vagy hurcoljuk a régebbi traumák lenyomatait. Ezekben elveszve egyszerűen nem látjuk a megoldást, a helyes lépést, a kivezető utat ebből az őrületből. Hiába van ott az orrunk előtt a válasz vagy az, hogy amit teszünk, mennyire rombol minket, a függő kapcsolat, a saját szenvedésünk mindent elfed, mintha szemellenzőt tennének ránk: egyszerűen nem látunk tisztán. Ezért hoztam be a végén a terápiát egyfajta megoldásként, hogy az olvasó is fellélegezzen egy kicsit a frusztrált, nyomasztó légkör után: akár azért, mert magára ismert, és erős tükör neki a könyv, akár azért, hogy lássa, van ebből kiút. Nagyon sokan küzdenek azzal, mint a főszereplő, és mindannyiunkban van egy kis Rozi – ezért akartam érzékeltetni az olvasóval, hogy nincs egyedül. Egy ismerősöm nemrég olvasta el, és azt mondta, azért jó elolvasni, mert azt érezte, nincs egyedül a nyomorával. Ez annyira kulcsfontosságú visszajelzés, pontosan ezt akartam!
Döbbenetes volt látni, ahogy a toxikus kapcsolódása, a vágyott férfi mennyire felülmúl minden mást az életében: mindent elnyom, nincs energiája másra, magára, mert annyira fáj neki a férfi viselkedése, és gyakorlatilag a mindennapi hangulatát, jóllétét befolyásolja az, éppen hogy állnak a dolgaik – ami egy teljesen inkonzisztens állapot. Azt gondolom, ez erősen egy generációs tapasztalás, ami a húszas, harmincas korosztály kapcsolatait meghatározza.
Én is így látom. Ezt a fajta kapcsolatot, amiben ilyen erős a kémia, a vonzalom, sokszor összekeverjük a szerelemmel, pedig nem az, csak a sérült kötődéseink húznak a másik felé, ami könnyen válhat egyfajta függőséggé, és ezért, amikor ki kellene szállni, már képtelenek vagyunk rá. Ilyenkor a környezet sem tud mit tenni: én is voltam ilyen helyzetben, barátaim is, és pontosan tudom, hogy hiába mondunk ilyenkor bármit, az illetőnek kell megtapasztalnia és végigmennie ezen a folyamaton, mi csak mellette tudunk lenni.
Aki nem élt át ilyet, el sem tudja képzelni, milyen elemi erővel húz a kapcsolódás, és mennyire lehetetlennek tűnik elszakítani a köteléket: mindegy, mennyi bántás van az egyik oldalon, a másikon lévő minimális jó hajtja az embert. E mögött mi van?
Az, hogy aki ebben benne van, és a kis pozitív történéseket romantizálja és a negatívat nem látja, mennyire nem értékeli saját magát: nem látja az értékeit, nem tiszteli magát annyira, hogy kimondja: márpedig ezt nem teheted meg velem, vagy azt, hogy sokkal többet érdemlek a bare minimumnál. Egyszerűen nem hiszi el, hogy megérdemli. És pont ezért nehéz annak belehelyezkednie ebbe a helyzetbe vagy megérteni ezt a dinamikát, aki egészségesen kapcsolódik, akinek sosem volt ilyen jellegű tapasztalása vagy ennyi gondja az önértékelésével. Ezt érezni kell, mert elemi szinten szedi szét az embert…
A regényben megjelenik a fizikai bántalmazás – gyerekkorban is az apa részéről, de a jelenlegi, vágyott kapcsolatában is. Nagyon lassan csepegteted az erre utaló jeleket, amiből nincs is sok, egy-egy félmondat, ezért Rozi is és az olvasó is lassan rakja össze, hogy pontosan itt mi történik. Miért így mutatod be ezt a szálat?
Egyrészt meg akartam érteni, hogy a főszereplő miért választ olyan kapcsolatot, ami hasonlít az édesapjával való kapcsolatához, másrészt nem a puszta történéseket akartam megmutatni, hanem Rozi érzéseit megértetni az olvasóval, ami sokkal nehezebb és árnyaltabb. De azért sem kapott nagy, drasztikus szerepet, mert Rozi sem gondolta feltétlenül annak. Úgy állt hozzá, hogy hát jó, nem baj – vagyis de, de ő így is szereti, mert fontos neki, függ tőle, és a fejében, az érzések szintjén eltörpült az, hogy csúnyán bánt vele a szeretett (?) férfi. Sokan nem veszik észre, hogy bántalmazó kapcsolatban élnek, mert nincsenek tisztában azzal, mi is a bántalmazás – főleg verbális és érzelmi téren.
A pánikrohamok is erősen jelen vannak a történetben: nekem nagyon tetszett az, ahogy alattomosan, szépen csöndben kúszik be Rozi életébe – és a történetbe is: ahogy felfedezi, mi is ez, és megtanulja kezelni, ahogy retteg tőle. Egy újabb olyan dolog, ami nagyon-nagyon sok embert – fiatalt – érint, és borzasztó nehéz küzdeni vele.
Sokszor ezek megfoghatatlan dolgok, nem mindig tudjuk, mi van egy pánikroham, egy szorongás mögött, és mivel nem látjuk a konkrétumot, hogy milyen elemekből áll össze az egész, érthetetlen lehet egy kívülállóknak, hogy miért is vagyunk rosszul – amikor elvileg semmi okunk rá. Emellé kaphatunk olyan mérgező mondatokat, hogy csak akkor lehetsz rosszul, ha valami drasztikus rossz történik veled, vagy másnak mennyivel rosszabb. Miközben mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb, és nem kell valami nagy indokot találni a szomorúságunkra, szorongásunkra. A pánikbetegségnek különböző fokozatai vannak, van, akit egy illat, egy mondat, egy helyszín is betriggerel, és a reakció (például légszomj, lefagyás) is eltér. Ez nagyon sokak életében jelen lévő probléma.
A magányosság mellett az elveszettség érzése is zsigerileg járja át a történetet: a főszereplő nem tudja, merre tart az élete vagy hogy egyáltalán mit szeretne, sokszor egy kilátástalanság, tanácstalanság is felüti a fejét. Mennyire látod ezt jellemzőnek a fiatalokra?
Szerintem ez nagyon erősen jelen van a mai húszas, harmincas korosztályban több szempontból is. Ott a karrierválasztás, ami egy borzasztó nehéz kérdés, hiszen ma már tényleg bármi lehetsz – ez pedig megbénítja az embereket, hiszen fogalmuk sincs, hogy kik szeretnének lenni. Ha elindul egy irányba, megjelenik a kétely, hogy biztos jól döntött-e, hiszen van még több száz lehetséges opció, így gondjuk lesz az elköteleződéssel. De ide tartozik az a probléma is, hogy túlságosan sok információ zúdul ránk, nem vagyunk képesek lépést tartani ezeknek a feldolgozásával és saját magunk edukálásával, az érzelmek kezeléséről, megéléséről, saját magunk gyógyításáról – például terápiáról – pedig ne is beszéljünk…
Úgy képzelem, hogy a Hogy bíroddal egy csomagot tettél le, valamennyire el tudtad engedni a terheidet. Jól érzem ezt?
Igen.
Mi jön ezután, mi jön most? Főleg úgy, hogy megírtad a második regényed.
Szerettem volna utána is írni, de fogalmam sem volt, hogy miről. Érdekes, mert ahogy kiadtam magamból a Hogy bírodot, hirtelen lett hely bennem ahhoz, hogy a következő megfoganjon. Emlékszem, a vonaton ültem, mikor eszembe jutott a történet, de elhessegettem. Majd az egyik barátnőm felkért koszorúslánynak, és elmentünk a ruhapróbára. Néztem magam a tükörben, és borzasztóan éreztem magam. A ruha annyira gyönyörű volt, de őszintén mondom, egy ogrénak éreztem magam. Annyira nem láttam magam szépnek, hogy utána hazamentem, felhívtam édesanyámat, és megkérdeztem, miért van az, hogy nem látom magam szépnek. Nem azt mondtam, hogy nem vagyok szép, hanem hogy nem látom magam annak – ezt kérdeztem tőle folyamatosan.
Horoszkóp: Ez a könyv illik a csillagjegyedhez az olvasás világnapján
2025.9.8 15:57
És akkor anya azt mondta, hogy ne várjak hatvanéves koromig, míg végre szépnek látom magam – ő most hatvanhat éves. Ez eléggé mellbe vágott. Úgyhogy elővettem a jegyzeteimet, hogy foglalkozzak a témával és elkezdtem írni a regényt: főként a testkép és az evéssel való kapcsolat lesz fókuszban, illetve, hogy tinédzserkorban számunkra fontos tekintély személyek véleménye hogyan hat a saját megítélésünkre, testképünkre. Hogy amit gyerekként, fiatalként hallottunk magunkról, azt mennyire tettük a magunkévá, mennyire ivódott belénk, és el sem gondolkodunk azon, hogy tényleg igaz-e. Pedig nagyon sok bántó és mérgező mondatról el kellene, méghozzá a saját (mentális) egészségünk érdekében! De azt hiszem, ez már a Hogy bírodban is elég hangos üzenet volt.
