Coco Chanel minden kétséget kizáróan nemcsak a divatnak, hanem az egész 20. századnak meghatározó ikonja, nevét és hitelét mégis beárnyékolja a náci párt. Cikkünkben ezt a nem mindennapi életutat vesszük végig.
Árvaházból kastélyba
Gabrielle Bonheur Chanel 1883-ban született Saumurban, Franciaország nyugati részén Jeanne Devolle mosónő és Albert Chanel utcai ruhaárus második gyermekeként. A család öt gyerekkel meglehetősen szegény körülmények között élt, édesapja munkája miatt pedig folyamatos utazásra kényszerültek, rossz állapotú átmeneti szállásokról szállásokra vándorolva, így a gyermekek iskolába sem jártak. Mikor Gabrielle 11 éves volt, édesanyja elhunyt, az apjuk a nővérével és húgával együtt az aubazinei kolostorban működő árvaházba küldte őket, ahol egészen 18 éves koráig tartózkodtak. Chanel úgy beszélt később erről az időszakról, hogy bár nagyon szigorú szabályokhoz kellett alkalmazkodni az árvaházban, hálás annak az időszaknak, hiszen varrni is ott tanult meg.
Később varrónőként helyezkedett el, de mindig is a színpad világa foglalkoztatta. Munkája mellett egyre gyakrabban lépett fel táncos-énekesként a Moulins-pavilonban, a La Rotonde-ban, azonban hamar rádöbbent arra, hogy nem áll komoly színpadi karrier előtte. A Coco becenév viszont ebben az időben ragadt rá, hiszen a nagy sztárok közötti produkciókat összekötő műsorai során gyakran énekelte a „Ki látta Cocót?” című számot.
Bár a kabaré világa nem tartogatott hosszú jövőt a számára, ebben az időben ismerkedett meg Moulins-ban a jómódú Étienne Balsan leszerelt lovassági tiszttel. Balsan vezette be fiatal szeretőjét az arisztokrácia világába, gyémántokkal és ruhákkal halmozta el, Chanel pedig 23 éves korától három éven keresztül a Compiègne közelében található kastélyban lakott.
1908-ban Balsantól barátja, a brit Arthur Capel szerette el Cocót, akivel a viharos viszony egészen a férfi 1919-ben bekövetkezett haláláig tartott. Capel nagy hatással volt Cocóra, az ikonikus Chanel No.5 parfüm megalkotása is hozzá kötődik, de ő finanszírozta a fiatal tervező első üzleteit is.
A kibontakozó tervező
A varrást az árvaházi években tanulta ki Chanel, aki a Balsannal töltött évek alatt kezdett el kalapokat készíteni. Először csak azért, hogy elfoglalja magát, de annyira jövedelmező lett a vállalkozás, hogy egy párizsi ruhaüzletben kezdte árulni termékeit. Igazán 1912-ben robbant be, mikor is Gabrielle Dorziat francia színésznő az általa készített kalapot viselte egy darabjában. Majd 1913-ban – Capel segítségével – nyitotta meg első butikját Deauville-ben, ahol kalapjai mellett casual és sportruházat árusításába kezdett.
A 70-es évek divatikonjai, akik egy életre beleégtek a kollektív emlékezetbe és a popkultúrába
3 nappal ezelőtt
Látva a sikereket Chanel úgy döntött, hogy Deauville után vállalkozását bővítve egy másik üzletet is nyit Biarritz-ban, ami szintén annyira népszerű lett, hogy alig egy év alatt vissza tudta fizetni Capel befektetésit. 1919-ben megvásárolta a 31 rue Cambon szám alatt lévő divatházat Párizs egyik legelőkelőbb negyedében, ahol 1921-ben meg is nyitotta első párizsi ruhaüzletét. A portfólió a ruházati cikkeken túl ékszerekkel és parfümökkel is bővült, 1927-re pedig már öt ingatlant birtokolt a negyedben.
1922-ben ismerkedett meg Pierre Wertheimer üzletemberrel, akivel később megegyeztek arról, hogy a Chanel parfümök gyártásának és forgalmazásának teljes költségét állják, Coco pedig 10 százalékot fog kapni a neve fémjelezte parfümök bevételei után. Chanel belement az üzletbe, de később annyira elégedetlen volt a részesedését és Wertheimer üzletpolitikáját illetően, hogy 20 évig harcolt, míg vissza nem szerezte a Parfums Chanel feletti teljes kontrollt. Az üzleti életben való állandó küzdelem következtében Coco 1935-re rendszeres kábítószer-fogyasztó lett, egészen haláláig minden nap morfiummal injekciózta magát, sőt a Chanel-legendáriumhoz tartozik az is, hogy állítólag Párizs-szerte ő tartotta a legnagyobb kokainpartikat.
Az 1920-as években Vera Lombardinak köszönhetően nyílt ki számára a brit elit kapuja, ahol olyan emberekkel került szoros viszonyba, mint Winston Churchill vagy Westminster hercege, Hugh Richard Arthur Grosvenor, aki nem sokkal később Capel mellett Chanel életének másik meghatározó férfija lett. Tízéves viszonyuk alatt a herceg nemcsak ajándékokkal halmozta el Chanelt – például kapott egy saját földterületet a francia Riviérán, ahol felépítette saját villáját –, de nagy hatással volt Coco tervezői munkájára. A herceg befolyásának köszönhetően Chanel egyre inkább a letisztultabb dizájnt kereste. Hugh Richard mindemellett hozzájárult a nő gondolkodásmódjához is, tovább növelve a divattervező zsidókkal szemben érzett gyűlöletét.
A náci kollaboráns
A második világháború kitörése után Chanel bezárta az üzleteit arra hivatkozva, hogy nem a divat kora következik. A döntés valódi oka azonban a bosszú volt a munkások ellen, akik magasabb béreket követeltek. Közel 4000 női dolgozója vált munkanélkülivé. A náci megszállás alatt Chanel a Ritz Hotelben lakott Párizsban, ami az ott tartózkodó német katonai felső vezetés kedvelt szállodája volt. Itt ismerkedett meg a tisztekkel, közülük például Hans Günther von Dincklage báróval, akivel romantikus viszonyt ápolt.
Viszont tavaly ősszel a Londonban nyíló Gabrielle Chanel: Fashion Manifesto című kiállítás kapcsán napvilágot láttak olyan dokumentumok is, amelyek arról szóltak, hogy Chanel a nácikkal való kollaboráció mellett a francia ellenállásnak is aktív tagja volt, amit maga a francia kormány is megerősített egy 1957-es dokumentumra hivatkozva.
A háború végén, 1944-ben Chanel Svájcba menekült és csak 1949-ben tért először haza. Churchill közbenjárásának köszönhetően felmentették a hazaárulás gyanúja alól, így megmenekült a lehetséges retorzióktól. Egyes történészek arról írtak, hogy Churchillnek – amellett, hogy védte barátját – igencsak fontos volt Chanel feloldozása, hiszen otthonosan mozgott az angol elit köreiben és megvolt annak a kockázata, hogy a nácikkal szimpatizáló brit arisztokrácia titkai is előkerülnek.
A hanyatló ikon öröksége
Miután visszatért Franciaországba, 1953-ban eladta a francia Riviérán felépített villáját.
A második világháború után olyan tervezők váltak népszerűvé a francia divatvilágban, mint Christian Dior, Cristóbal Balenciaga, Robert Piguet vagy Jacques Fath. Az általuk képviselt dizájnt olyan darabok jellemezték, mint a párnázott melltartók, nehéz szoknyák és a merevített dzsekik. Chanel úgy gondolta, hogy a férfiak által képviselt ízlés kezdi ledominálni a szakmát, ezért úgy döntött, 15 év kihagyás után új kollekcióval áll elő. A francia közvéleményben a háborúban való részvállalása miatt a divattervező visszatérése mérsékelt sikereket aratott, de az amerikai és brit sajtó az egekbe magasztalta Chanelt, újítónak nevezve a második aranykorát élő tervezőt.
Bár Chanel renoméja politikai tevékenysége miatt meglehetősen ingatag lábakon áll, nem lehet elvenni tőle, hogy az elmúlt évszázad kultúrájának egyik legfontosabb alakjává vált. Kemény munkájával, folyton megújuló kreativitásával és okos üzleti döntéseivel – na meg persze ellenállhatatlan bájával – nemcsak a nyomorból küzdötte fel magát az európai elit csúcsáig, de egy férfiak által uralt iparban helytállva túlzás nélkül felszabadította a nőket az öltözködés patriarchális elnyomása alól.
