- terméket vagy szolgáltatást 18 éven felüliek számára
- szex, meztelenség vagy más felnőtt tartalom
- erőszakos, véres vagy arra érzékenyek számára nem megfelelő tartalom
Véres csontokat mosott a délszláv háború áldozatainak emlékére, perceken át nézett idegenek szemébe, hagyta, hogy a közönség azt csináljon a testével, amit csak akar. Marina Abramović nevéhez elképesztő alkotómunka kötődik, összeszedtünk néhány konkrétat.
A belgrádi születésű Marina Abramovićot a performanszművészet nagyasszonyának és a műfaj abszolút úttörőjének tartják. Ötven éve tartó munkásságának nagy részét azzal töltötte, hogy testi és lelki határait feszegette a művészet nevében, volt, hogy szó szerint a saját életét kockáztatva.
Rythm 0 (1974)
A Rhythm 0 Abramović 1974-ben, Nápolyban bemutatott performanszművészeti alkotása, ami talán a legnagyobb visszhangot váltotta ki a karrierje során: hat órán át mozdulatlanul állt, egy térben a közönséggel, 72 darab eszközt (például rózsát, tollat, parfümöt, mézet, szőlőt, bort, szikét, ollót, szögeket és egy töltött pisztolyt) helyezett el az asztalon, és azt az instrukciót adta a látogatóknak, hogy az előadás során tekintsenek a testére tárgyként, és csináljanak vele, amit csak akarnak – a projekt azt volt hivatott kideríteni, meddig is megy el egy kontrollvesztett közönség.
Abramović szerint a látogatók kezdetben gyengédek voltak, rózsát nyújtottak neki vagy csókot adtak az arcára, de a projekt a vége felé közeledve „a teste határait feszegette.“ Thomas McEvilley művészeti kritikus is jelen volt, aki így értékelte a közönség viselkedését:
Szelíden kezdődött. Valaki megfordította. Valaki a levegőbe lökte a karját. Valaki kissé bizalmasan megérintette. A nápolyi éjszaka kezdett felforrósodni. A harmadik órában minden ruháját borotvapengékkel vágták le róla. A negyedik órában ugyanezek a pengék már a bőre felületét érintették.
„Megvágták a torkát, hogy valaki kiszívhassa a vérét. Kisebb szexuális bántalmazásoknak volt kitéve. Annyira elkötelezett volt a performansz iránt, hogy nem állt volna ellen a nemi erőszaknak vagy a gyilkosságnak sem. Az akaratáról való teljes lemondással, és az emberi pszichológia implikált összeomlásával szembesülve a közönségben egy védőcsoport kezdett kialakulni. Amikor egy töltött pisztolyt nyomtak Marina fejéhez, és a saját ujját a ravasz köré helyezték, a látogatók egymásnak feszültek.“
Abramović később arról számolt be, hogy a performansz végén, amikor kitört a tárgyszerepből, majd újra hús-vér emberként kezdett viselkedni, a közönség megfutamodott, szinte elmenekült előle.
Amit megtanultam, hogy ha a közönségre bízod magad, megölhetnek... Megerőszakolva éreztem magam: szétvágták a ruháimat, rózsatöviseket nyomtak a gyomromhoz, az egyik ember a fejemre célzott, egy másik pedig elvette a pisztolyt. Ez agresszív légkört teremtett. Pontosan hat óra elteltével, a terveknek megfelelően felálltam, és elindultam a közönség felé. Ekkor mindenki futni kezdett, hogy elkerülje a tényleges konfrontációt
– számolt be Abramović, aki a hotelszobába visszaérve elmondása szerint megtalálta élete első ősz hajszálát.
Időbeli viszony (1977)
Marina Abramović és Ulay (Frank Uwe Laysiepen) performanszművészek 1976-ban találkoztak először. A szerelembe esett művészpáros együtt élt és alkotott egészen 1988-ig, és számos úttörőnek számító, azóta ikonikussá vált performanszot hoztak közösen létre, amelyekben intenzíven kutatták az archaikus kultúrákat és a dualista elveket, magukra csak „kétfejű emberként“ hivatkozva.
A bolognai Galleria Studio G7-ben bemutatott performansznál Marina és Ulay egymásnak háttal ültek 16 órán keresztül a hajuknál összekötve, majd amikor a közönség belépett, a művészpáros újabb egy órán át folytatta a néma, mozdulatlan létezést, ami főleg azért embert próbáló feladat, mert az egyik partner pozíciója a másikétól is függött. Erősen feszegették a pszichológiai és fizikai ellenállóképességük határát, és azt vizsgálták, hogy a jelenlévő közönség energiája átragad-e a teljesen kimerült párra.
„És 16 óra után, amikor már tényleg nagyon közel voltunk a teljes kimerültséghez, beengedték a közönséget. Szerettük volna megtudni, hogy a tömeg energiáját hogyan tudjuk arra használni, hogy még tovább feszegessük a határainkat, és még egy órával tovább üljünk. Így tulajdonképpen a teljes előadás 17 órás lett“ – magyarázta utólag Abramović.
A Nagy Fal (1988)
Abramović és Ulay 1980-ban azt tervezték, hogy végigsétálnak a kínai nagy falon, majd középen találkoznak, ahol összeházasodnak. A kínai kormány engedélyére azonban nyolc évet kellett várniuk, ez idő alatt a kapcsolatuk megromlott. A performanszt lehozták, de egészen más, bár hasonlóan szimbolikus végkimenetellel – ez volt az utolsó közös munkájuk.
A kínai nagy fal, mint felfedeztük, nemcsak a Dzsingisz kán és a Kínába betolakodók elleni védelemre épült, hanem valójában inkább egy metafizikai struktúra volt. A Nagy Fal a Tejút másolata a Földön. A Sárkány feje a Sárga-tengerben van eltemetve, a farka a Góbi-sivatagban, a teste pedig a hegyekben.
A művészpár kapcsolata legalább olyan színpadiasan zárult, mint ami a közös munkájukat is jellemezte: két és fél ezer kilométert gyalogoltak, hogy a fal középénél találkozzanak, majd elváljanak egymástól, és önálló művészként folytassák a munkát. Ez a pillanat tekinthető a New York-i időszak kezdetének Marina Abramović munkásságában, aki a szakítás után szinte azonnal a tengerentúlra költözött.
Balkáni Barokk (1997)
Marina Abramović egy fehér ruhában ült, és több napon át, hatórás etapokban mosott egy halomnyi véres tehéncsontot, amit a délszláv háború áldozatainak emlékének szentelt. A performansz ideje alatt a művész szerb népdalokat énekelt, és a látogatóknak mesélt Belgrádhoz fűződő emlékeiről, ahol született, és ahol gyermekkorát töltötte. A Balkáni Barokkot a Velencei Biennálén mutatták be, ahol elnyerte az Arany Oroszlánt.
Az egész gondolat a csontokkal és vérrel lehetetlenség. Nem tudod lemosni a vért a kezedről, ahogy a háborúból származó szégyent sem tudod lemosni. De fontos, hogy túllássunk ezen, és ez a kép bármilyen háborúra átültethető legyen, bárhol a világon. Így lehet a személyesből egyetemes
– mondta Abramović korábban.
A művész jelen van (2010)
Ez az egyik leghíresebb és leggyakrabban emlegetett Abramović-performansz, ahol a közönség megélhette, milyen 100 százalékban a jelenben lenni. Ezt több helyszínen is előadta, időtartama pedig mindig változott; a MOMA-ban például 3 hónapig, napi nyolc órában tartott, 1500 résztvevővel és magával Abramovićcsal. A látogatók leültek a művésszel szemben, és néhány percen át csak mozdulatlanul bámultak egymásra.
Ha leülsz erre a székre velem szemben, rendkívül fontos, hogy találj egy kényelmes pozíciót, és ne mozogj. Csak ülj mozdulatlanul, és nézd meg, mi történik, ha a szemünkkel kapcsolódunk. És tényleg úgy gondolom, hogy valami egészen különleges dolog, ha rálépünk erre az ismeretlen területre.
Ami viszont hatalmas publicitást hozott a performansznak, nem volt az alapötlet része: egyszer csak betoppant Ulay, leült volt szerelmével és alkotótársával szemben, akit több évtizede nem látott, és három percen keresztül néztek szótlanul egymásra. Abramović teste egy ponton Ulay felé nyúlt, és megfogta a kezeit.
2015-ben Ulay beperelte volt partnerét és alkotótársát a közösen létrehozott műveik jogaiból a neki járó részt követelve, mondván, karrierje során Abramović jogtalanul használta a nevét. A bíróság a felperesnek adott igazat, és 250 ezer eurós kártérítést ítélt neki oda, emellett Abramovićot tetemes perköltség megfizetésére is kötelezte.
Abramovićnak 2010 óta nem volt nagyobb visszhangot kiváltó alkotása; azóta workshopokat tart, leendő performanszművészeket képez, interjúkat ad és utazgat. Ulay 2020-ban halt meg rákban.
