Szécsi Krisztián véleménycikke érzelmi világunk elfajultságáról, melyet a tömeges közösségi médiás eszközöknek, pláne a streamingplatformoknak köszönhetünk.
Mindenki szereti túlromantizálni életét, legyen az akármennyire is eseménytelen, netán tök unalmas. Hiszen mit is érnének a mindennapok, ha nem nyomorítanánk meg magunkat tudatosan egy jó zaftos depizéssel a 9-es buszból kibámulva, miközben üvölt a fülünkbe Lou Reed? Vagy biztosan te is elképzelted már, milyen drámai lehetsz, ahogy egy nyári záporból valami húgyszagú kapualjba menekülsz: pólód teljesen átázott, nedves tincseidet hátra simítod, ajkaid pedig Bella Hadid-osan elnyílnak, talán még a nap is úgy süt át az esőcseppeken, hogy teljes legyen a Szerelmünk lapjai érzés.
A leghétköznapibb bevásárlás alatt könnyen castingoljuk magunkat saját életünkről készülő dokumentumfilm főszerepére, ahol hezitálva állunk a leértékelt húsárú felett, közben pedig már fel is hangzik Morgan Freeman hangja (hát nyilván Morgan Freeman szinkronizál téged): „Apám hat éves koromban hagyta el anyámat“. Szóval ja, a végső órában valószínűleg saját Oscar-díjas alakításunkat valami hasonló stílben nézhetjük vissza. És nem csupán a Lidl meg a villamos megálló tengelyén érezhetjük a main character (főszereplő) momentumokat, de bizony szívügyekben is.
Ott vagy valami szórakozóhelyen, Sakál tanyásan csúszik fel hátadon a póló és a legnagyobb magabiztosággal kéred ki repohárral együtt a 4000 forintos gin tonicot. Egyszer csak melléd áll Ő: fullcap, borosta, szemei alatt dombocskákba szalad a mosolyránc, pólójából ki-kivillan mellkasszőrzete, keze zsebre dugva, halásznadrág, derekára kockás ing kötve, Nike Air Force cipő, vagy valami ilyesmi (a női változatát mindenki alkossa meg saját szájíze szerint). Csak néz. Csak téged néz. Gyorsan vetsz egy oldalpillantást, majd unottságot tettetve, de megint csak magabiztosan figyeled, a csapos mint vágja karikákra a citromot. Az idő a lehető leglassabban telik, a háttérben irritáló nevetés, meg ilyen Bíró Ica-szintű, aerobik zenére hajazó monoton techno szól. De ő komolyan csak téged bámul. Érzed a tekintetét.
Ekkor azonban szembefordulsz vele és rájössz, hogy egy k*rva nagy lúzer vagy, mert baromira nem áll ott senki, és a rosszarcú biztiőrön kívül senki nem vizslat téged, de ő is csak azért, mert férfiként croptopban mentél ki a pesti éjszakába.
Azt hiszed 2023-ban lesz valakinek annyi vér a pucájában, hogy megvallja érzéseit másfél perc ismerettség után, IPA sörben tapicskolva, a tiszta részegségen túl? Beszéljünk már egy kicsit arról, hogy mit is ront el rajtunk a szerelem első látásra koncepciója.
Médiás aberrációk
Az elnyújtott intró csak azért volt szükséges, hogy kvázi keretet adjon a témának. És gyakorlatilag ezen a ponton lazán belecsúszhatunk antikapitalista dumákba, meg hogy Hollywood teljességében szétroncsolja érzelmi világunkat. Azonban az igazság az, hogy az elképesztő magas elvásárok sorsunkkal, életünkkel, szerelmünkkel kapcsolatban egyáltalában nem újkeletűek.
Eresszük ki a páncélba zárt szellemet, így kapcsolódott össze a pesszimista cyberpunk szubkultúra a divattal
2 nappal ezelőtt
Csak gondoljunk bele: az ókori Hellász, a kopaszodó Homérosz és a végtelenhosszú Iliász. Ahogy a történetből kiderül, Akhilleusz a trójai háború előtt jóslatot kap, miszerint ha nem csatázik, hosszú élet vár rá, ám neve a feledés homályába merül. Ellenkező esetben, ha mégis fegyvert ragad, a harcok árán megválthatja az örök dicsőséget, de holtan hull porba a város falai alatt. Itt a magas elvárást a deus ex machina (csak hogy kicsit felidézzük a középsulit: isteni beavatkozás) s a társadalmi konszenzus adja. Azaz: a szép élet a férfias csatákban, a rólunk szóló énekekben rejlik. Bár a homéroszi maszkulin értékek, meg hogy mit is jelent egyáltalán férfinak lenni, hál'istennek az évszázadok során valamelyest változtak, s manapság másként is megélhetjük férfi mivoltunkat. Azonban Akhilleusz halott, és sorsának fonalát maga vágta el döntésével.
De hagyjuk csak magunk mögött a duzzadó izmokat, meg a hónaljszagot. A rózsaillatú szerelem is szépszerével szedte áldozatait. Egy korábbi cikkemben már behúztam a francia irodalom egyik legismertebb karakterét, de most ismét gyorsan összegezném Gustave Flaubert Bovarynéjának aktualitását 2023-ban. Hiszen a főhősnő, Emma boldogtalanságát, csakúgy mint sokunkét a modern korban, az általa fogyasztott közösségi médiás eszközök hozzák el: a könyvek. Emma olyan konkrét elképzeléseket alakít ki arról, hogy milyennek kell lennie egy igazi párkapcsolatnak, hogy a Rómeó és Júlia-szintű lángolás érdekében viszonyt folytat több férfival is – nyilván mindezt férje, Charles háta mögött. A történet pikantériája, hogy mire Emma már halott, éppen megérthetné, hogy minden, amit olyan makacsul keresett kis afférjaiban, az konkrétan megvolt hitvesében.
Így lépjetek tovább egy veszekedésen – a kibékülés legfontosabb lépései
3 nappal ezelőtt
Aztán elérkeztünk a 21. századba. A filmeken, popzenén, meg popkultúrán túl a pillanat hirtelenségével betörtek a streaming platformok is, akik nem restek teletömni fejünket s ezzel erősen módosítva értékrendünket, olyan teljességében egyszerű mégis komplikált dolgokkal kapcsolatban, mint hogy mit is jelent szerelmesnek lenni.
@linea_app Find your place for meeting your love #emilyinparis#astrologia#paris♬ obsessed with you - ᶜ ʰ ˡ ˡ ˣ ᵉ ᵈ ⁱ ᵗ ˢ
Egy amerikai lány a saját lakása helyett a mocskosul szexi és francia alsószomszédjához próbál bemenni az Emily Párizsban sorozatban, Lana Del Rey a földi menyországgal teszi egyenlővé a Nagy Őt Blue Jeans című dalában, meg hát ott van aztán Leonardo DiCaprio, aki az elsüllyeszthetetlen Titanicon teljes földöntúli valójában pillantja meg Kate Winsletet meg csipkés fűzőjét. Mind ikonikus szerelmi leírások, vagy – talán pontosabban szólva – hűen megtestesítik a színes-szagos képi világát a szerelem első látásra érzésének.
Szeret, nem szeret
Könnyen heves vitába folyhatunk az érzés létjogosultságával kapcsolatban. Már csak azért is, mert ha bárki azt állítja, hogy már megtapasztalta ezt a mindent elsöprő élményt, az gyakorlatilag hiteles forrásnak számít. Végülis kik is vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük bárkinek is a lelki világát?
És itt nem is a szerelem első látásra jelenség milyensége okozhat némi fejtörést a kérdésben, hanem annak túlreprezentáltsága, és hogy tulajdonképpen senki nem tudja, mi is jön utána.
@thedrkling Romeo and Juliet (1968) | #romeoandjuliet#romeoandjuliet1968#oliviahussey#booktok#movierecommendation#edit#fyp#foryou♬ original sound - siredediting audios
Több irodalomtörténész és filmrendező foglalkozott például Rómeó és Júlia agyonrágott történetével. Mindenkinek ismerős a sztori: adott két kiskorú, kiknek családjai hadban állnak egymással, s a szülői akarattal ellenszegülve pár nap ismeretség után inkább öngyilkosok lesznek, mintsem egymás nélkül éljék le valószínűleg amúgy is rövid életüket a középkori higiéniát és betegellátást tekintve. Megtörténik a katarzis, végül lesz egy vontatott feloldozás.
Ám vajon mi lett volna, ha a két szerelmes életben marad? Rómeó és Júlia a szerelmi fellángolás mindent kielégítő érzületében egy boldog házasságban élne? Azontúl, hogy Rómeó szexi, és Júlia csinos, lett volna metszéspont életükben, netán közös érdeklődési körök? Ez egy ténylegesen jól funkcionáló kapcsolat lehetett volna vagy csupán halálukig szépségük mámorában k*félgetik el idejüket?
Az eddig említett filmográfiai, irodalmi vagy zenei példákban egy a közös: minden szerelmi sztori addig érdekes, amíg ténylegesen be nem teljesedik a szerelem, de az is az első pillanattól kezdve rendkívül idillinek hat. Ha meg nem, akkor azt csupán az ókori hős toposszal magyarázhatjuk. Tudjátok: próbákat kell kiállni a nyereményért. Pedig ez így nemigen fedi le a valóságot. Egy nagyon király, és sajnos pofátlanul alulértékelt francia író, Maurice Druon például ezt írja Zeusz emlékiratai című könyvében:
A szerelem nem láng csupán, hanem kohó is. Szeretni annyi, mint égni, ez bizonyos; egymás elemésztése, de a közös építés érdekében.
Önámítás
A szerelmek száma és fajtája végtelen. Az azonnali lángolás pedig rendkívül ritka, hiába nyalod be a Netflix-sorozatokkal, hiába baromi jól eladható a médiában. Tényleg minden a szerelemről szól: háborúkat indítottak nőkért, emberek milliói haltak meg egy szeretőért, te pedig komolyan minden nap kerülőúton mész haza, csak azért hátha látod azt, aki számodra annyira fontos. És azt sem lehetne mondani, hogy ezek az alkotások teljességében haszontalanok, mert tulajdonképpen alapvető társas kapcsolatokat mutatnak be. Azaz: hogyan is illik egymással viselkedni. Ám míg a filmek képesek, és igen jól meg is ragadják egy új kapcsolat izgalmát, tévesen azt is sugallják, hogy a bizalom és az elkötelezett szerelem már a találkozás pillanatától kezdve létezik, holott ezek a tulajdonságok általában csak évek múlva alakulnak ki. A lassú érzelmek, a lassú építkezés ugyanolyan érzelmi csodához vezethet, mintha egy sármos idegen neked tolná a bevásárlókocsit, majd a bolti raktárban egymásnak esnétek.
Alice és Freda, egy 19. századi leszbikus pár végzetes szerelmi története
2024.11.17 9:44
Itt is a mértéktartásban rejlik a kulcs, s jogosan kérdezhetnétek, kedves olvasóink, miért is kell ilyen bőlére ereszteni a szót. Hát azért, mert még mindig nem világos, egyszerűen nem egyértelmű, hogy amit a médiában látsz, az a legtöbb esetben tényleg full kamu. Nem csak politikai propagandák, influenszer-hirdetések, de az is, hogy kedvenc sorozatkaraktereid egy fél órás epizódban fülig szerelmesek lesznek egymásba.
A mindenhol jelenlévő médiaeszközök nem csupán a magasba tolják ingerküszöbünket, de különböző élethelyzetek forgatókönyvszerű pillanataira is igen nagy kihatással bírnak. Egyszerűen, mert szeretnénk egy adott fiktív szereplő életét élni. Az ő életét, ami szerelemmel, pénzzel, szexi pasikkal, meg infláció nélküli gazdasággal van kirakva.
Én is közvetett, majd közvetlen a média csapdájába estem. S hiába szeretném nagyon azt hinni, hogy érzelmi világom teljességében különleges, sajnos k*rvára nem az. Meg hát tulajdonképpen gondolhatom én, hogy senkire még az emberiség történetében nem néztek olyan szerelmesen, mint rám, vagy még emberfiának soha nem hasadt olyan hangosan ketté a kis szíve, mint nekem, a nap végén mégis el kell fogadnom, hogy nem egy hollywoodi filmben élek, és ha bizony eltörik a mécses, a könny nem ilyen sejtelmes Julia Roberts-esen csordul ki szememből, mint a Micsoda nőben, hanem nyelvemmel nyalom a sós taknyot a bajszomról. Pont ilyen volt az is, amikor a szegedi Mars téri pályaudvaron szakított velem a faszim, én meg kívülről néztem végig drámaiságomat, ahogy halálra vált hangon emeltem a telefont fülemhez: „Anya, ennyi volt“.
@zos0o Film: Call me by your name | #callmebyyourname#film#edit#sufjanstevens#cine#primevideo#fyp♬ Futile Devices (Doveman Remix) - Sufjan Stevens
De, hogy mi történt? Röviden: csávókám azt mondta, ő közben rájött, hogy ez nem olyan, mint a filmekben. A komikus vallomástétel komikus reakciót váltott ki belőlem és válaszom csupán ennyi volt: „Most szopatsz, ugye?“. Olybá tűnt, hogy nem. Túllépnem pedig érdekes módon nekem sem volt egyszerű, mert míg ő a nagy hollywoodi fellángolásokat hiányolta, addig én maximálisan kiélveztem az ilyen Lolita-, meg Szólíts a neveden-életérzést: idős, izmos, anyagilag stabil, nem túl művelt pasi, de legalább volt ízlése. Szóval gyakorlatilag velem is megesett mindez, amiről már egy jó ideje tépem a szám: nehéz kihúzni a fejed, amikor nyakig benne voltál a mézes bödönben.
Azonban szabad akaratunk van, na meg egy csomó preferenciánk. Nagyon vékony a határvonal a médiabehatások, meg a velünk született ízlésünk között. És ha egy kapcsolat nem jó mechanizmusokkal funkcionál, lehet húzni a dolgokat, csak sajnos nem érdemes. Magunkon erőszakot téve érzelmeket színlelni pedig nettó kegyetlenség mindkét félre nézve. De hát ilyen az ember. Várakozik, meg vágyakozik. Ahogy anno a rómaiak mondták: „Dum spiro, spero“ (magyarul elmésen: „Amíg élek, remélek“). Elhisszük, hogy a másnap reggeli Nap első sugarával kétségeink, nehézségeink szertefoszlanak. Hogy majd eljön a Disney-herceg fehérlovon. Hogy majd felébred bennünk a szerelem az iránt, aki ott szuszog mellettünk az ágyban. Hogy majd lángba borul ez az érzés és mindent elemészt.
A szentírások, a Biblia, meg Dante az Isteni színjátékban is fullon elhiteti velünk, hogy amint átkelünk magunk purgatóriumán, a tisztító tűzön, minden rohadt erőfeszítésünk, meg a Madách téri éjbe fojtott bánat végül értelmet nyer. Aztán majd jön a rideg valóság, hogy a Paradicsomban nem Beatrice vár minket mirtuszcsokorral, hanem valami Csaba, meg a kezeletlen HPV-je, amiről nyilván nem szól.
A kulcs
Szóval akkor most teljességében határolódjunk el társadalmunktól? Mondjuk le előfizetéseinket, daráljunk könyveket és ne is feltételezzük, hogy megtalál minket a szerelem? Nem, dehogy is. Nem kell megint csak ennyire polarizáltan látni a helyzetet. Egyszerűen csak hagyjuk, hogy történjen az élet bármiféle különösebb elvárás nélkül. Ne azért ülj ki parkba könyvvel öledben, hogy egy misztikus idegen frizbizés közben átessen combodon. Ne azért vesd bele magad minden nap az éjszakába, hogy gyűrűt kapj ujjadra. És pláne, ne légy csalódott csak azért, mert kiszemeltednek nem úgy csillog szeme, amint rád pillant, mint ahogy te azt már kis milliószor elképzelted lefekvéskor.
11 híres dal, amelyet könyvek inspiráltak
2024.11.14 11:39
Nagyon jó dolog a daydreaming (nappali álmodozás), meg ha van egy crushod. Még jobb, ha egy pillanatra elhiszed, hogy tényleg te vagy a világ legszebb szerelmes történet főszereplője. Ám ne várj ettől többet. Ezek a gyenge kis álmodozások körülbelül tényleg csak arra jók, hogy színt hozzanak az amúgy szürke mindennapokba, de ha túl komolyan vesszük őket, elzúg mellettünk minden, megannyi új találkozás és lehetőség. Valóban megéri mindez?
Hidd el, boldogabb lesz életed, ha hagyod, hogy történjen. Ha elvárásokat támasztasz felé, mindenki más is így tesz veled.
