Mindenki szorong időnként, de mi történik akkor, ha a szorongás átveszi a mindennapok feletti uralmat? A szorongásról és az azzal való megküzdésről Kollár Balázs pszichológus, neurofeedback tréner, a Négyszemközt Pszichológiai Műhely munkatársa mesélt.
Az első tudatos emlékem a szorongásról nyolcadikos koromra nyúlik vissza. A barátnőimmel egy budapesti koncertre mentünk, de mielőtt találkoztunk volna hirtelen nagyon rosszul lettem. Elkezdett szorítani a mellkasom, összeszorult a gyomrom, azt hittem beteg vagyok. Aztán, amikor végre találkoztunk elmúltak ezek a furcsa tünetek. Akkor még nem tudtam, hogy amit éreztem az szorongás volt, de a következő évek során volt lehetőségem közelebbről is megismerkedni ezzel az érzéssel. Kamaszkoromban vált a szorongás szinte mindennapossá. Rengeteg módszert kipróbáltam a kezelésére, a légzőgyakorlatoktól kezdve a meditációig. Végül nekem a testmozgás volt az, ami bevált, a rendszeres futás nagy mértékben csökkenti a szorongásom. A pandémia alatt viszont én is elkaptam a vírust és két évvel ezelőtt hosszú heteket töltöttem el mozgás nélkül. A szorongásom elviselhetetlen lett (szuper poszt-covid tünet) én pedig úgy döntöttem, hogy végre felkeresek egy szakembert. Azóta sokat fejlődtem szorongás téren, de sokszor még ma is kontrollálhatatlanul tör rám a fullasztó, mindennapokat megnehezítő érzés.
Mi alapján válasszunk pszichológust?
2024.11.16 9:41
A szorongásról és a szorongással való megküzdésről Kollár Balázs okleveles pszichológus, neurofeedback tréner, a Négyszemközt Pszichológiai Műhely munkatársa mesélt a Refreshernek.
Mindenki szorong időnként. De mikortól válik a szorongás komoly problémává, amivel valóban foglalkozni kell?
A szorongás önmagában nem egy jó vagy rossz dolog: a szorongás egy evolúciósan hasznos érzelem, hisz távol tart minket a veszélytől, a szorongás növekedésével a figyelmünk az ártó, fenyegető ingerekre irányul, és mozgósítani tudjuk a hatékony megküzdéshez szükséges erőtartalékainkat. Tehát a szorongás alapjáraton a túlélés kulcseszköze.
A probléma két módon adódhat: ha a szorongás olyan helyzetben jön elő, ami nem fenyegető, nem vagyunk valós veszélyben (például a galambok a Kálvin téren), vagy ha akkora mértékű, hogy szétzilálja, lehetetlenné teszi a hatékony megküzdést (pl. vizsgahelyzetben leblokkolunk, remeg a kezünk, elájulunk).
Ebből láthatjuk, hogy a szorongás tárgya lehet bármi, és ez teljesen azon múlik, hogy mit észlelünk fenyegetőnek.
Egy példa a praxisomból: Visszahúzódó természetű, informatikus férfi szorongást tapasztal a munkahelyén, és ellenszenvvel reagál a nagydumás, vicceskedő értékesítő kollégára. Ő maga sem tudja, hogy miért. Az ülés során feltett kérdéseim segítségével kiderül, hogy ez az élmény abba a gyerekkori emlékbe repíti vissza, amikor első osztályban a többi “nagydumás” fiú az osztályból csúfolta és bántotta, mire ő akkor csak visszahúzódással tudott reagálni. Bár a jelenben a kolléga nem bántja őt, ő mégis fenyegetettséget él meg, megjelenik a szorongás, pedig az egyén nincs valós veszélyben az irodában. Azonban tudati szinten, mielőtt behozná ezt az ülésre, pusztán csak annyit észlel, hogy “valami fura”, meg hogy “nem éreztem túl kellemesen magam”.
Ha valaki mindennapjait megnehezíti a szorongás, annak biztosan valamilyen szorongásos zavara van, vagy a szorongás lehet időszakos is, életszakaszokhoz köthető állapot?
Minden korban vannak úgynevezett “normatív krízisek”. Ezek olyan életfeladatok, amelyek nagy eséllyel minden ember életében jelen vannak. Csecsemő- és kisgyermekkorban ezek egy része a kötődési bizalomról, illetve az énhatékonyságról, önállóságról szólnak, azonban a fiatal felnőttkori kapunyitás, vagy az életközépi kapuzárás is ilyen esemény. A krízis, és az azzal járó szorongás minden ilyen szakaszban normális (ezért hívjuk normatív krízisnek), megoldásuk mindenki életében egy nagy kihívás, nagy feladat – sőt, ha kimarad valamelyik szakasz, az rendszerint aggodalomra ad okot. A serdülőkor olyan szempontból különleges, hogy ott egyszerre ismétlődik meg minden korábbi fejlődési feladat, krízis, ezzel egyrészt óriási érzelmi vihart kavarva, másrészt lehetőséget adva a kamasznak arra, hogy reparálja, kijavítsa a korábbi, “rossz” megoldásokat a bizalom, a kötődés, az önállóság, a kompetencia területén, megszilárdítva egy stabil énélményt, melyet más szóval identitásként is emlegetünk.
Mi a fiatalok körében leggyakoribb szorongásos zavar?
Röviden a pánikzavar, az agorafóbia és a generalizált szorongás.
Gyermekkorban jelentős a szórás az egyes zavarok között, de mindegyikük külön-külön 10% alatt érinti a populációt (ami így is rendkívül magas, ha ezt összeadva látjuk, hogy a gyermeknépesség akár 20-25%-a is érintett lehet valamilyen szorongásos zavarban). A szorongásos zavarok megjelenése lányok esetében kétszer gyakoribb, nagyobb gyerekeknél a szociális szorongás és a fóbiák a leggyakoribbak.
„Nem arról van szó, hogy a kutya lefekszik a kanapéra és elmondja, mi a baj” – De akkor mivel foglalkozik egy kutyapszichológus?
2024.10.20 10:12
A klinikailag diagnosztizált szorongásos zavarok aránya a serdülőkorban 3-4% körüli, ezt az értéket javarészt a fent említett pánikzavar, az agorafóbia és a generalizált szorongás teszi ki - ez utóbbinál a szorongás szinte független az ingertől, bármi lehet a szorongás aktuális tárgya. Ezek a zavarok felnőttkorra nagyjából hasonló aránnyal vannak jelen.
Fontos megjegyezni, hogy NEM soroljuk a szorongásos zavarok közé a különböző hangulatzavarokat, mint depresszió, bipoláris zavar, vagy egyéb kevert hangulatzavarok.
Statisztikák szerint folyamatosan növekszik a mentális betegségektől, így a szorongástól szenvedők száma. A WHO adatai alapján a COVID alatt 25%-al nőtt meg a depresszió és a szorongás gyakorisága világszerte. Ez a növekvő trend valóban jellemzi a társadalmat vagy betudható annak, hogy fejlődik a diagnosztika és egyre többen mernek és tudnak szakemberhez fordulni segítségért?
Ha mindenféle körítés nélkül akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy mindkettő lehetséges, sőt, mindkettő valószínű.
Ha a komplex traumás hipotézis alapján haladunk, akkor a gazdagabb ingereknek való korai kitettség (lásd információs társadalom, online tér), az egyre jellemzőbbé váló, teljesítményorientált, polihisztor-szempontú oktatás és gyermeknevelés, illetve az önértékelés, énbemutatás, identitás központi fogalommá válása mind ilyen faktorok lehetnek.
De természetesen az egész társadalmat érintő traumák, mint a COVID, szintén hatalmas hatást gyakorolnak: az elmagányosodás által egy fontos énerő-faktor épül le, ami ellenállóvá tenné az embert a különböző mentális megbetegedésekkel szemben.
A diagnosztikai módszerek valóban folyamatosan fejlődnek, azonban az ellátórendszer jelenlegi leterheltsége és folyamatos romlása miatt csak óvatosan merném kijelenteni, hogy valóban többen jutnak segítséghez. Tény, hogy a pszichológia, az önsegítés, az érzelemvilág validitásának elismerése hatalmas korszakát éli, és sokkal könnyebben fordulnak az emberek segítségért – nem csak akkor, ha a foguk vagy a fejük fáj, hanem akkor is, ha a lelkük. Úgy vélem, a fiatalabb korosztály már érez egy felelősséget annak kapcsán, hogy ne lelki roncsként, rommá traumatizált emberként menjen neki a felnőtt életnek, a munkának, a párkapcsolatoknak, és a gyermeknevelésnek.
A mostani fiatalok (Y, Z generációk) valóban többet szoronganak, mint korábban?
Úgy vélem, hogy ők jobban tudomást vesznek a szorongásukról, nagyobb terük van annak kifejezésére, és bár a társadalomtól sokszor megkapják a “hópihe” vagy “nebántsvirág” kifejezést, épp emiatt az érzelmi kifejezőkészség miatt tartom valószínűnek, hogy felnőve sokkal kevesebb, elfojtásos alapú pszichés megbetegedésük lesz, mint a felettük lévő korosztálynak – alkoholizmus, depresszió vagy akár öngyilkosság.
Mit tehetünk, hogyha úgy érezzük, hogy egyre inkább megnehezíti a mindennapjainkat a szorongás?
Vannak hatékony önsegítő módszerek – légzésgyakorlatok, meditáció, mindfulness-technika. Ám ezek olyanok, mint a táplálékkiegészítők – nem helyettesítik a teljes, egészséges, “jól táplált” pszichéhez szükséges élményeket és érzelmi biztonságot.
Mikor kell szakemberhez fordulni?
BÁRMIKOR. (mosoly)
Egyébként tényleg. Nem szeretem erősíteni azt a narratívát, hogy csak egy bizonyos határ után KELL pszichológushoz menni, és hogy amíg valaki nem “kattant”, addig messze kerülje el a mentális egészség területeit. Sőt, a legtöbb pszichológus épp az ilyen “hétköznapi” esetekre van felkészülve, amikor valamilyen normál működés elakadását tapasztaljuk: párkapcsolat, tanulás, pályaválasztás, munka, gyász, barátságok, fájdalmak. Attól még, hogy felhozunk egy gyerekkori élményt, nem azt jelenti, hogy depressziót gyógyítunk – sokszor ezt az illúziót látom magam előtt, amikor az emberek pszichológus járásról beszélnek.
