Mindenki szorong időnként, de mi történik akkor, ha a szorongás átveszi a mindennapok feletti uralmat? A szorongásról és az azzal való megküzdésről Kollár Balázs pszichológus, neurofeedback tréner, a Négyszemközt Pszichológiai Műhely munkatársa mesélt.
Az első tudatos emlékem a szorongásról nyolcadikos koromra nyúlik vissza. A barátnőimmel egy budapesti koncertre mentünk, de mielőtt találkoztunk volna hirtelen nagyon rosszul lettem. Elkezdett szorítani a mellkasom, összeszorult a gyomrom, azt hittem beteg vagyok. Aztán, amikor végre találkoztunk elmúltak ezek a furcsa tünetek. Akkor még nem tudtam, hogy amit éreztem az szorongás volt, de a következő évek során volt lehetőségem közelebbről is megismerkedni ezzel az érzéssel. Kamaszkoromban vált a szorongás szinte mindennapossá. Rengeteg módszert kipróbáltam a kezelésére, a légzőgyakorlatoktól kezdve a meditációig. Végül nekem a testmozgás volt az, ami bevált, a rendszeres futás nagy mértékben csökkenti a szorongásom. A pandémia alatt viszont én is elkaptam a vírust és két évvel ezelőtt hosszú heteket töltöttem el mozgás nélkül. A szorongásom elviselhetetlen lett (szuper poszt-covid tünet) én pedig úgy döntöttem, hogy végre felkeresek egy szakembert. Azóta sokat fejlődtem szorongás téren, de sokszor még ma is kontrollálhatatlanul tör rám a fullasztó, mindennapokat megnehezítő érzés.
![„Miért mindig én?“ – avagy ezért felszabadító az áldozatszerep helyett a felelősségvállalás](https://storage.refresher.hu/article/-Miert-mindig-en-avagy-ezert-felszabadito-az-aldozatszerep-helyett-a-felelossegvallalas~f47bb12a60945b8c828d.jpg?is=150x200c&s=6cef6d21a5b7af6a41848bfc405d6e5b8be61be24c342c447f966462b14aa75e)
A szorongásról és a szorongással való megküzdésről Kollár Balázs okleveles pszichológus, neurofeedback tréner, a Négyszemközt Pszichológiai Műhely munkatársa mesélt a Refreshernek.
Mindenki szorong időnként. De mikortól válik a szorongás komoly problémává, amivel valóban foglalkozni kell?
A szorongás önmagában nem egy jó vagy rossz dolog: a szorongás egy evolúciósan hasznos érzelem, hisz távol tart minket a veszélytől, a szorongás növekedésével a figyelmünk az ártó, fenyegető ingerekre irányul, és mozgósítani tudjuk a hatékony megküzdéshez szükséges erőtartalékainkat. Tehát a szorongás alapjáraton a túlélés kulcseszköze.
A probléma két módon adódhat: ha a szorongás olyan helyzetben jön elő, ami nem fenyegető, nem vagyunk valós veszélyben (például a galambok a Kálvin téren), vagy ha akkora mértékű, hogy szétzilálja, lehetetlenné teszi a hatékony megküzdést (pl. vizsgahelyzetben leblokkolunk, remeg a kezünk, elájulunk).
Ebből láthatjuk, hogy a szorongás tárgya lehet bármi, és ez teljesen azon múlik, hogy mit észlelünk fenyegetőnek.
Egy példa a praxisomból: Visszahúzódó természetű, informatikus férfi szorongást tapasztal a munkahelyén, és ellenszenvvel reagál a nagydumás, vicceskedő értékesítő kollégára. Ő maga sem tudja, hogy miért. Az ülés során feltett kérdéseim segítségével kiderül, hogy ez az élmény abba a gyerekkori emlékbe repíti vissza, amikor első osztályban a többi “nagydumás” fiú az osztályból csúfolta és bántotta, mire ő akkor csak visszahúzódással tudott reagálni. Bár a jelenben a kolléga nem bántja őt, ő mégis fenyegetettséget él meg, megjelenik a szorongás, pedig az egyén nincs valós veszélyben az irodában. Azonban tudati szinten, mielőtt behozná ezt az ülésre, pusztán csak annyit észlel, hogy “valami fura”, meg hogy “nem éreztem túl kellemesen magam”.
![](https://storage.refresher.hu/article/4ada4f4d0dd83fa28acf.jpg?is=1200x2000&s=1ad35ae4b9187d7d961b789523cc12e05b74d316896292b2ff9eb4eb20e73e29)
Ha valaki mindennapjait megnehezíti a szorongás, annak biztosan valamilyen szorongásos zavara van, vagy a szorongás lehet időszakos is, életszakaszokhoz köthető állapot?
Minden korban vannak úgynevezett “normatív krízisek”. Ezek olyan életfeladatok, amelyek nagy eséllyel minden ember életében jelen vannak. Csecsemő- és kisgyermekkorban ezek egy része a kötődési bizalomról, illetve az énhatékonyságról, önállóságról szólnak, azonban a fiatal felnőttkori kapunyitás, vagy az életközépi kapuzárás is ilyen esemény. A krízis, és az azzal járó szorongás minden ilyen szakaszban normális (ezért hívjuk normatív krízisnek), megoldásuk mindenki életében egy nagy kihívás, nagy feladat – sőt, ha kimarad valamelyik szakasz, az rendszerint aggodalomra ad okot. A serdülőkor olyan szempontból különleges, hogy ott egyszerre ismétlődik meg minden korábbi fejlődési feladat, krízis, ezzel egyrészt óriási érzelmi vihart kavarva, másrészt lehetőséget adva a kamasznak arra, hogy reparálja, kijavítsa a korábbi, “rossz” megoldásokat a bizalom, a kötődés, az önállóság, a kompetencia területén, megszilárdítva egy stabil énélményt, melyet más szóval identitásként is emlegetünk.
Mi a fiatalok körében leggyakoribb szorongásos zavar?
Röviden a pánikzavar, az agorafóbia és a generalizált szorongás.
Gyermekkorban jelentős a szórás az egyes zavarok között, de mindegyikük külön-külön 10% alatt érinti a populációt (ami így is rendkívül magas, ha ezt összeadva látjuk, hogy a gyermeknépesség akár 20-25%-a is érintett lehet valamilyen szorongásos zavarban). A szorongásos zavarok megjelenése lányok esetében kétszer gyakoribb, nagyobb gyerekeknél a szociális szorongás és a fóbiák a leggyakoribbak.
![Amikor nem hiszed el, hogy meg tudod csinálni – Minden, amit az imposztorszindrómáról tudni érdemes](https://storage.refresher.hu/article/Amikor-nem-hiszed-el-hogy-meg-tudod-csinalni-Minden-amit-az-imposztorszindromarol-tudni-erdemes~b9f2a36e2f3b7c64ce99.jpg?is=150x200c&s=10986d2a2ac38d0a4a4782b089f9de3f07ebebc1fb6fd8335bbff9350f3dfb90)
A klinikailag diagnosztizált szorongásos zavarok aránya a serdülőkorban 3-4% körüli, ezt az értéket javarészt a fent említett pánikzavar, az agorafóbia és a generalizált szorongás teszi ki - ez utóbbinál a szorongás szinte független az ingertől, bármi lehet a szorongás aktuális tárgya. Ezek a zavarok felnőttkorra nagyjából hasonló aránnyal vannak jelen.
Fontos megjegyezni, hogy NEM soroljuk a szorongásos zavarok közé a különböző hangulatzavarokat, mint depresszió, bipoláris zavar, vagy egyéb kevert hangulatzavarok.
Statisztikák szerint folyamatosan növekszik a mentális betegségektől, így a szorongástól szenvedők száma. A WHO adatai alapján a COVID alatt 25%-al nőtt meg a depresszió és a szorongás gyakorisága világszerte. Ez a növekvő trend valóban jellemzi a társadalmat vagy betudható annak, hogy fejlődik a diagnosztika és egyre többen mernek és tudnak szakemberhez fordulni segítségért?
Ha mindenféle körítés nélkül akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy mindkettő lehetséges, sőt, mindkettő valószínű.
Ha a komplex traumás hipotézis alapján haladunk, akkor a gazdagabb ingereknek való korai kitettség (lásd információs társadalom, online tér), az egyre jellemzőbbé váló, teljesítményorientált, polihisztor-szempontú oktatás és gyermeknevelés, illetve az önértékelés, énbemutatás, identitás központi fogalommá válása mind ilyen faktorok lehetnek.
De természetesen az egész társadalmat érintő traumák, mint a COVID, szintén hatalmas hatást gyakorolnak: az elmagányosodás által egy fontos énerő-faktor épül le, ami ellenállóvá tenné az embert a különböző mentális megbetegedésekkel szemben.
A diagnosztikai módszerek valóban folyamatosan fejlődnek, azonban az ellátórendszer jelenlegi leterheltsége és folyamatos romlása miatt csak óvatosan merném kijelenteni, hogy valóban többen jutnak segítséghez. Tény, hogy a pszichológia, az önsegítés, az érzelemvilág validitásának elismerése hatalmas korszakát éli, és sokkal könnyebben fordulnak az emberek segítségért – nem csak akkor, ha a foguk vagy a fejük fáj, hanem akkor is, ha a lelkük. Úgy vélem, a fiatalabb korosztály már érez egy felelősséget annak kapcsán, hogy ne lelki roncsként, rommá traumatizált emberként menjen neki a felnőtt életnek, a munkának, a párkapcsolatoknak, és a gyermeknevelésnek.
![](https://storage.refresher.hu/article/ca647f746f9bc652ae22.jpg?is=1200x2000&s=fb1ff8315fa97794a927f38a65a41656978e57c37511301a09dba4f63a7a6bba)
A mostani fiatalok (Y, Z generációk) valóban többet szoronganak, mint korábban?
Úgy vélem, hogy ők jobban tudomást vesznek a szorongásukról, nagyobb terük van annak kifejezésére, és bár a társadalomtól sokszor megkapják a “hópihe” vagy “nebántsvirág” kifejezést, épp emiatt az érzelmi kifejezőkészség miatt tartom valószínűnek, hogy felnőve sokkal kevesebb, elfojtásos alapú pszichés megbetegedésük lesz, mint a felettük lévő korosztálynak – alkoholizmus, depresszió vagy akár öngyilkosság.
Mit tehetünk, hogyha úgy érezzük, hogy egyre inkább megnehezíti a mindennapjainkat a szorongás?
Vannak hatékony önsegítő módszerek – légzésgyakorlatok, meditáció, mindfulness-technika. Ám ezek olyanok, mint a táplálékkiegészítők – nem helyettesítik a teljes, egészséges, “jól táplált” pszichéhez szükséges élményeket és érzelmi biztonságot.
Mikor kell szakemberhez fordulni?
BÁRMIKOR. (mosoly)
Egyébként tényleg. Nem szeretem erősíteni azt a narratívát, hogy csak egy bizonyos határ után KELL pszichológushoz menni, és hogy amíg valaki nem “kattant”, addig messze kerülje el a mentális egészség területeit. Sőt, a legtöbb pszichológus épp az ilyen “hétköznapi” esetekre van felkészülve, amikor valamilyen normál működés elakadását tapasztaljuk: párkapcsolat, tanulás, pályaválasztás, munka, gyász, barátságok, fájdalmak. Attól még, hogy felhozunk egy gyerekkori élményt, nem azt jelenti, hogy depressziót gyógyítunk – sokszor ezt az illúziót látom magam előtt, amikor az emberek pszichológus járásról beszélnek.