A vitatott fennhatóság alatt álló Kasmírban egy terrortámadás borította fel a status quót. Háború készülődik India és Pakisztán között, vagy meghátrál a két ország?
Április 22-én brutális terrortámadást hajtottak végre az India által ellenőrzött kasmíri területen: a Pahalgam városától néhány kilométerre fekvő éteri szépségű völgyben 26 turista vesztette életét. A támadást a Kasmíri Ellenállás nevű, iszlamista és szeparatista elveket követő csoport vállalta magára.
A kasmíriak számára azonban már ismerős a forgatókönyv: a területet India és Pakisztán is magáénak tekinti, és egyik atomnagyhatalom sem riad vissza az erőszakos eszközök bevetésétől a kontroll biztosítása érdekében. Nézzük, hogyan fajult idáig a helyzet ezen a hófödte csúcsokkal övezett vidéken, ami egy békésebb helyzetben igazi turistaparadicsom lehetne.
India és Pakisztán: gyarmati határok az atomnagyhatalmak között
Az egykori brit gyarmatbirodalom területeiként India és Pakisztán nem a mai formájukban léteztek: 1858 előtt a Brit Kelet-indiai Társaság tartotta gazdasági kontroll alatt az indiai szubkontinenst, ami az 1857-es felkelés után hivatalosan is a brit korona uralma alá került. Ebben az időszakban a szubkontinens teljes területét Indiaként, Indiai Birodalomként vagy Brit Rádzsként emlegették (a rádzs hindusztáni nyelven birodalmat jelent), azonban a területen egyidejűleg több, egymástól többé-kevésbé független királyság és autonóm uradalom is működött. India részének számított ekkor a muszlim többségű Pakisztán és a mai Banglades is.
1947-ben a régóta recsegő-ropogó brit gyarmatbirodalom összeomlott. Addigra folyamatosak voltak az összecsapások a különböző vallási identitású csoportok között, és a muszlim függetlenség hívei sikerrel lobbiztak a brit döntéshozóknál. Ezért 1947-ben a korábbi Brit Rádzsot rendeletben osztották ketté: így lett a területből India és Pakisztán. A pakisztáni terület ekkor még két, földrajzi szempontból teljesen független régiót jelölt, Nyugat- és Kelet-Pakisztánt; Kelet-Pakisztánból később Banglades állama lett, míg Nyugat-Pakisztán egyezik meg a mai Pakisztáni Iszlám Köztársasággal.
A határ megrajzolása azonban nem mindenhol volt egyértelmű: a briteknek a vegyes lakosságú, muszlim többségű Kasmír (hivatalos nevén Dzsammu és Kasmír) felosztása rengeteg fejtörést okozott. A területet mindkét utódállam magának akarta, a helyi, hindu uralkodó azonban nem hozott döntést. A muszlim többségű lakosság attól tartott, hogy az uralkodó végül az Indiához való csatlakozást fogja kérelmezni, ezért a területen fegyveres felkelés tört ki. Az uralkodó az indiai hadsereg segítségét kérte a felkelés leveréséhez, cserébe pedig megígérte, hogy királysága Indiához csatlakozik majd. Pakisztán pedig fegyveres segítséget küldött a lázadóknak: a területen így tört ki az első indo-pakisztáni háború 1947-ben.
A háború 1949-ben ért véget, és a két szembenálló hatalom ekkor egyezett bele a nemzetközi határként nem elismert, de de facto határként működő Ellenőrzési Vonal (Line of Control) megteremtésébe. Ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy tartós békét teremtsen a területen: mindkét ország Kasmír egészét tekinti a magáénak, India még az alkotmányába is beleírta Dzsammu és Kasmír oszthatatlan egységét. Ehhez híven egyik nagyhatalom sem tartotta be a békeszerződést, és a határvonalon rendszeresek a fegyveres villongások. Az első indo-pakisztáni háborút két másik követte 1965-ben és 1971-ben; a kasmíri lakosság által tapasztalt elcsalt választások és brutális elnyomás az indiai hadsereg részéről pedig egyre több kilátástalan fiatalt inspirált arra, hogy a Pakisztán által pénzelt és támogatott iszlamista terrorista sejtekhez csatlakozzanak.
Mindeközben a lakosság körében egyszer sem tartottak népszavazást, melyből kiderült volna, hogy az ottaniak az indiai vagy a pakisztáni csatlakozást, esetleg a teljes függetlenséget preferálják.
Mi történt most, és mire számíthatunk?
A terrortámadást pakisztáni hátszelű terroristák követték el az India által ellenőrzött területen, ezért India azonnal belengette a katonai válaszcsapás lehetőségét. Nem is kellett sokat várni: május 7-én szerda hajnalban az indiai hadsereg bombázói mélyebbre merészkedtek a pakisztáni légtérben, mint korábban valaha, és több légicsapást is végrehajtottak. A pakisztáni légelhárítás több indiai vadászgépet is lelőtt, a pakisztáni légierő pedig csütörtökön mért válaszcsapást Lahore városára, egyelőre tisztázatlan eszközökkel.
Május 11. vasárnap mindkét ország győzelmet hirdetett, miután beleegyeztek egy amerikai közvetítéssel létrehozott fegyverszünetbe. Azonban a kérdés marad: mire számíthatunk a továbbiakban, ha ilyen gyorsan eszkalálódhat a helyzet a két atomnagyhatalom között?
A két ország korábbi nyílt konfliktusaik idején még nem számított atomnagyhatalomnak: India 1974-ben, Pakisztán pedig 1998-ban hajtott végre először sikeres nukleáris fegyvertesztet. Ez némileg megváltoztatja a konfliktus térképét, és feszültebbé teszi az egyébként is forrongó helyzetet. Mindkét ország kilövésre kész atomtölteteket állomásoztat a határán, és az utóbbi évek nyilatkozatai szerint folyamatosan dolgoznak az arzenál bővítésén és fejlesztésén. Az atomfegyverek jelenléte alapvetően veszélyes helyzetet teremt: elég lenne egy hackertámadás, néhány hamis műholdadat vagy emberi hiba, és a két ország máris atomháborúba keveredhetne. Ennek azonban ellentmond a 2022-es eset, melynek során az indiai hadsereg véletlenül rálőtt egy atomtöltetek szállítására is alkalmas rakétát Pakisztánra. (Legközelebb, ha rendkívül kínos hibát vétesz, csak gondolj erre, hogy ekkora bajt azért nem okoztál, lehetne rosszabb is.)
A helyzet okozott némi diplomáciai feszültséget, de Pakisztán végül nem mért válaszcsapást Indiára. Az esetnek annyi következménye lett, hogy az indiai hadsereg három tisztjét kirúgták, amiért véletlenül elsütötték a fegyvert. Ugyanakkor, ha feszültebb időszakban követnek el hasonló hibát, az könnyen katasztrofális következményekkel járhatott volna.
Sumit Ganguly, a Stanford Egyetem kutatója szerint „sem India, sem Pakisztán nem szeretné, hogyha a Hirosimát követő atomtabu első megsértőiként tűnnének fel” a nemzetközi közösség előtt. Tehát valószínűsíthetjük, hogy bármilyen kegyetlen is volt az áprilisi terrortámadás a Pakisztán által támogatott szervezetek részéről, ennél többnek kell történnie a két ország között ahhoz, hogy az atomfegyvereikhez nyúljanak. Ugyanakkor teljes bizonyossággal azt sem állíthatjuk, hogy nem fog eldördülni egy-két nukleáris robbanófej a térségben; hiszen abban a színdarabban, ahol egy fegyvert raknak a színpadra, az az adás végére általában el is sül.
Most azonban a konfliktus mindkét résztvevőjének jobban megérte kihátrálni az eszkalációból: Pakisztán számára előny, hogy Kasmír ismét a nemzetközi figyelem központjába került, Indiának pedig jól jön, hogy fókuszba kerültek a pakisztáni területen működő terrorcsoportok. Az erre irányuló nemzetközi nyomás rákényszerítheti a pakisztáni kormányt arra, hogy radikálisabban lépjen fel az irányíthatatlan fegyveresekkel szemben.
