Csütörtökön megérkezett a kedvenc disztópikus, lehozós antológiasorozatunk, a Black Mirror 7. évada. Nem késlekedtünk, jól meg is néztük magunknak.
Divat ekézni a Black Mirror, avagy a Fekete tükör 6. évadát, de azt érdemes megemlíteni, hogy a Joan is Awful és a Beyond the Sea zseniális epizódok voltak – az utóbbi által okozott lelki traumát a mai napig nem hevertem ki. Annyit már az elején leszögeznék, hogy az új szezon minőségbeli ugrásnak bizonyul, izgalmas témafelvetésekkel, változatos sztorikkal.
Az alábbi írásom nem is feltétlenül kritikaként funkcionál, inkább az említésre méltó részekhez fűződő benyomásaim egy csokorba gyűjtése a felkavaró, érzelmi hullámvasúttal felérő bingelést követően.
Bizony, van mitől félnünk a jövőt illetően
Jó szokásához híven a Black Mirror polaroidokat villant fel disztópikus, keserű jövőképekről, melyekben egy-egy futurisztikus technológiai vívmányt az emberi faj oly mértékig túltol, hogy az visszakézből vágja pofon, és általában tragédiához vezet.
Már a legelső epizód, a Common People instant berántja a nézőt. Az egy párt alakító Chris O'Dowd és Rashida Jones példája újfent bebizonyította, hogy aki vígjátékokban helytáll, az bizony bitang jó színész. A komédiától azonban messze van a sztori: Amanda súlyos betegségtől szenved, életét a Rivermind nevezetű gigacég eszköze tudja csupán megmenteni, aminek viszont ára van, méghozzá havi előfizetés formájában. Pontosan tudjuk, miként folytatódik a történet a való életben – a subscription ára nő, a korábban alapvetőnek számító funkciók egyre drágulnak. A jól megszokott kényelem érdekében az ember eleinte vonakodva, de végül lenyeli a költségeket.
Szó szerint világít rá Amanda szomorú esetén keresztül, miként szövik körbe a mindennapokat a különböző előfizetéses szolgáltatások, amelyek nélkül egyre elképzelhetetlenebb a modern életvitel. Külön pikantéria, és egy kis önirónia is, hogy pont a Netflix sugározza a Black Mirrort, a nyári áremelésük után. Ha nem váltasz eggyel prémiumabb csomagra, akkor bizony jönnek a reklámok, amik bizarr, abuszurd fekete komédiaként funkcionálnak a rész során.
Erre a 10+1 filmre és sorozatra vesd rá magad, ha kivégezted a Kamaszokat
2025.3.31 12:19
Megidézi a Truman Show csodálatosan groteszk reklámjeleneteit, amiért külön piros pont jár, Rashida Jones előadásmódja pedig maga a tökély. Nem igazán megy mélyre az epizód – főként a rövid játékidőnek köszönhetően –, de igazi retró, kellemesen depresszív, régimódi Black Mirror-vibe-ot nyújt.
A Hotel Reverie túlzás nélkül az egyik legkreatívabb tévés epizód, amit valaha láttam. Csodásan összeköti a nosztalgikus, régi filmes hangulatvilágot a modern számítógépes technológiával. Az alapsztori szerint a Hotel Reverie című old school hollywoodi film - egyébként erőteljesen hajaz a Casablancára, mintha a remake-jét készítenék el, egy újfajta vívmány segítségével, ami immerzív élmény keretein belül szippantja be a színészt a történetbe. Megkönnyítve az involválódást, illetve csökkentve a költségeket, hiszen nincs szükség díszletre, operatőrre vagy stábra (a programozók kivételével).
A sztori nyilvánvalóan félresiklik, Brandynek (Issa Rae), a toplistás színésznőnek tűpontosan követnie kell a szkriptet, hogy „kiszabaduljon a filmből”, különben a tudata az örökkévalóságig ott ragadhat. Emma Corrin fantasztikusan hozza egy 1940-es évekbeli színész mozdulatait, mimikáját, mintha csak Ingrid Bergmant látnánk a Casablancában. Nem mondom, hogy kiemelkedő a kivitelezés, de a premissza és a vizualitás pöpec, az epizód filmrajongók, filmkészítők számára igazi csemege. Magvas mondanivalóra ne számíts, inkább Hollywood remake- és techmániáját kritizálja (teljes joggal), miközben a filmek egyedisége, frissessége, maradandósága gyakran csak sokadlagos szempont.
Paul Giamatti a Téli szünet után ismét kitépte a szívünket
Személyes kedvencem az utolsó előtti, Eulogy című epizód. Egy párkapcsolat gyászjelentését taglalja, Paul Giamatti Emmy-díjra érdemes performanszával. Philip megtudja, hogy elhunyt a fiatalkori nagy szereleme, egy eszköz segítségével azonban lehetősége nyílik arra, hogy gyakorlatilag belemásszon a régi fényképekbe, és újból átélje, felidézze az emlékeit. Az elbeszélései, sztorijai ezáltal részesei lehetnek a későbbi gyászszertartásnak.
Black Mirror, Last of Us, A szolgálólány meséje – áprilisban a régi kedvencek várnak a Netflixen, a Maxon és a SkyShowtime-on
2025.3.30 9:35
Phil számára igencsak felkavaró élmény ez, hiszen életének talán legnagyobb szerelméről van szó, aki látszólag egyik pillanatról a másikra hagyta faképnél őt. A múltidézés során drámai részletekre derül fény, egyfajta szerelmi krimivé formálódik a sztori. A szemünk előtt válik a kemény, konok férfiból kenyérre kenhető, de megtört, sajnálatra méltó figura, akivel a végletekig azonosulni lehet.
Az epizód vizualitása egészen magával ragadó, Phillel együtt a nézőt is berántja az „időgépbe” és az egyes polaroidok világába. A fotel karfáját végig szorítva, tátott szájjal vártam, merre halad a történet. Az évad legszebb, legemlékezetesebb epizódja, mely a keserű múltidézésről, megbánásról, a mi lett volna, ha életérzésről szól. Előre szólok: készítsd be a zsepiket!
Bár sosem voltam Star Trek-rajongó, amely a USS Callistert inspirálta a széria 4. évadában, de az atmoszférája és a szinopszis olyannyira különleges és kreatív volt, hogy tűkön ülve vártam a folytatását. Meg is érkezett a maratoni sequel, a 90 perces USS Callister: Into Infinity. Néhány hónappal Robert Daly (Jesse Plemons) halála után a crew a játékban ragadt, a túlélésért küzd, miközben a való életben Daly alapítótársa, a félelmetesen arrogáns Walton (Jimmi Simpson) próbálja egyben tartani a céget, Nanette (Cristin Milioti) pedig saját szakállára elkezd nyomozni az elveszett virtuális klónok kapcsán. Nagy szomorúságomra azonban, az epizód legalább kétharmada borzasztóan klisés, egysíkú karakterábrázolásokkal operál, és összességében nem igazán validálta létezését.
A befejezés, pontosabban az utolsó harmad azonban kétségtelenül ütős. Jesse Plemonst mindig öröm látni, és izgalmas volt a figurájának elősztorija, hogy miként vált a meg nem értett, visszahúzódó zseniből a kirekesztettsége, önbizalomhiánya okán zsarnokká. Ha feszes 60 percet kapunk, a felesleges expozíció és a klisés nyitány elengedésével, akár nagyobbat is szólhatott volna. Csakúgy, mint elődje esetében, az egy kézben összpontosuló, forradalmi technológiai innovációk veszélyeire hívja fel a figyelmet, melyek ha rossz kezekbe kerülnek, könnyedén fegyverré, emberre, emberiségre veszélyessé válhatnak.
Két gyengébb, de közel sem rossz epizód
Ha csípted a 2018-as Black Mirror: Bandersnatch című spin-offot, akkor a Plaything is be fog jönni. Az 1990-es évek elején járunk, és egy videójátékról van szó, amelyben etetni, itatni, gondozni kell látszólag cuki, sárga életformákat, hogy életben maradjanak (TeveClub, valaki?). Fejlődnek, evolválódnak, azonban már korán világossá válik, hogy ha nem vigyáz a játékos, akkor elszabadulhat a technológiai apokalipszis. Nem mondanám rossz epizódnak, de kissé elcsépelt a koncepció, kevés újat mond a témában.
A Kamaszok rávilágít, mi a gond a mai fiatalokkal, miközben sarokba szorítja és gyomorba vágja a nézőt
2025.3.20 12:02
A Bête Noire az évad legfelejthetőbb felvonása. Egy karrierista, multicégben dolgozó csajsziról szól, aki mellé felveszi a főnöke azt a különc, geek lányt, akit többek közt ő is kirekesztett, szívatott középsuliban. Nagyjából az történik, amire az elejétől fogva számít a néző: a furcsa csajszi egyre népszerűbbé válik, a protagonistánk alól pedig, turbulens közös múltjuk árnyékában kicsúszik a talaj. A multinál dolgozók számára mérsékelt PTSD-t okozhat a kissé slow burn, meglehetősen frusztráló, „meh” színvonalú epizód.
Összességében a Black Mirror 7. évada mindenképp megér egy misét. Szemfelnyitó, gondolatébresztő, provokatív, sokszínű, és ismét felhívja a figyelmet arra, mi történhet, ha határok nélkül, mindent feláldozunk a technológiai fejlődés oltárán, amely a mesterséges intelligencia olykor hátborzongató térhódításával, illetve az egyre eszkalálódó háborúkkal meglehetősen húsba vágó, releváns dilemma. A baj tehát közelebb lehet, mint hinnénk, az emberi faj pedig nem arról híres, hogy tudja, hol a határ.
