Névnapozás, a Blaha nem is annyira para rossz híre, meg a Westend multiverzuma. Szórakoztató véleménycikk Szécsi Krisztiántól arról, mit is talált furcsának, miután Budapestre költözött a magyar vidékről.
Én egy kis alföldi városban születtem és ott is nevelkedtem. Angolórán még úgy tanultuk, hogy medium-sized town, ami tulajdonképpen annyit jelentett, hogy annyira azért mégis jelentékeny volt, hogy legyen saját kórházunk, mozink, nagy Tescónk, később Müllerünk, Deichmannunk, sőt még Obink is, de például a többévnyi könyörgések sem váltották be a reményeket, mert Mekink még mindig nincs. Ellenben muszáj megemlékeznem a pillanatról, amikor először nyílt kínai étkezde kis városomban, ami egyet jelentett azzal, hogy most már mi is voltunk annyira multikultik, hogy ha távol-keleti ízekre vágyott az ember, nem kellett a Lidlbe rohanni az előre elkészített pirított rizsért – bizony, még „Lidlink” és Aldink is van. Bár arra is emlékszem, hogy még 2011-ben pont a kifőzde előtt leszúrtak valakit, aztán meg is indultak a rosszindulatú pletykák városom ázsiai lakóinak érintettségéről, melyekről később ténylegesen kiderültek, hogy csak rosszindulatú pletykák voltak.
Aztán elérkezett a továbbtanulás ideje, én pedig Budapest mellett tettem le a voksomat. Volt azért munka miatt egy külföldi kitérő is, de mondhatjuk úgy, hogy új otthonom stabilan a magyar főváros lett. És annak ellenére, hogy a tranzíciót zökkenőmentesnek vizualizáltam, vagyis hogy könnyen megszokom majd a nagyvárosi létet, azért nem minden esetben volt ez így. Ez a cikk pont erről szól. Egy halom prekoncepció, amit a budapesti életről gondoltam, ráébredés, vagy csak simán furcsaságok, amiken megütköztem.
1. A budapestiek leszarják, ha vidéki vagy
A „ha a vidéki nem szarik, a fővárosi éhen hal” közszájon forgó szentenciának pszichózisát bőven okosabban is meg lehetne szakérteni. Talán abban keresendő a megoldás, hogy országunk teljességében fővárosközpontú? Vagy mert a magyar társadalmi és szellemi elitet mindig is Budapesttel kötöttük össze? Vagy lehet, az sem tett jót a vidékiek önbecsülésének, hogy az elmúlt években kereskedelmi csatornáink rendre ostoba parasztoknak állították be őket olyan hányadék sorozatokon keresztül, mint A mi kis falunk, Farm VIP, Egyszer volt Budán Bödör Gáspár és így tovább? Legyen bármi is az igazság, tízéves fővárosi létem alatt azt tapasztaltam, hogy magasról tesz rá mindenki, honnan is jöttél. Sőt tapasztalatom szerint több emberrel találkoztam, akik alapvetően is a magyar vidék valamelyik pontjáról költöztek Budapestre, de még a tősgyökeres budapestiek is (mind a budaiak, mind a pestiek) inkább kíváncsiak, milyen is a fővárostól távol felnőni. Érdeklődők és nyitottak, szóval egyáltalán nem éreztem azt, hogy „lenéztek” volna – talán egy eset kivételével.
2. A mozgólépcsők
Ahonnan én jövök, nem voltak mozgólépcsők, viszont nyilván használtam már gyerekkoromban is őket, ha mondjuk osztálykiránduláson Budapestre utaztam, vagy netán a családdal elugrottunk más magyar nagyvárosba. Viszont minden alkalommal, amikor mozgólépcsőznöm kellett, azokat általában plázákban tettem, amik mégis a lassú, nézelődős vásárlásokra lettek kialakítva. És hát kövezzenek meg – akármennyire is logikus – , de bizony nekem nem volt egyértelmű, hogy a jobb oldalon ildomos állni. Ezt akkor tanultam meg egy életre, amikor beiratkozni mentem az egyetemre, és egy már régóta Budapesten élő, de amúgy a szülővárosomból származó barátnőm kísért el, aki az Astorián feljőve azt nem mondta nekem, hogy azonnal álljak a jobb oldalra, mert mindenki azonnal tudni fogja, hogy vidéki vagyok. Áucs.
3. A tömegközlekedés
Harmadik nagy felismerésem az volt, hogy a fővárosban társadalmi osztálytól függetlenül mindenki tömegközlekedik. Mielőtt bárki is félreértené, én egy középosztálybeli családból, tényleg az Alföld közepéről jövök. Annyira vidékről, hogy tulajdonképpen mindenkinek volt autója, és csak a lakosság kevéssé jómódú rétegei bicikliztek, netán használták a helyi buszjáratokat, amik óránként jártak, és totálisan nem fedték le a város teljes területét. Szóval igazából inkább gáz volt buszozni, de csupán azért, mert egyáltalában nem volt indokolt használni őket. Még a kezdetekben kicsit szkeptikus is voltam a budapesti tömegközlekedéssel, aztán rájöttem, hogy más európai fővárosokhoz képest a budapesti metró-, troli-, busz- és vilihálózat kifejezetten zseniális – bár ezzel lehet, nem ért mindenki egyet.
4. A külső ülés
Ez se nem felismerés, se nem prekoncepció, igazából csak vélni sejtem: a buszokon miért ülnek emberek a külső ülésekre? Jobb esetben a belsőre rakod a táskád, ami az egyetemes jelzése annak, hogy egy büdös nagy bunkó vagy, pedig bőven elférne az öledben, vagy a lábad között. A rosszabb forgatókönyvben még táska sincs, ellenben úgy elterpeszkedsz, hogy még az érezze magát rosszul, aki le merészelne ülni. Gondolom ezek az emberek nem szeretnék, ha bárki is levágódna melléjük, ezért inkább tényleg egy dupla ülés szélén trónolnak, hogy arcba kapják a hónaljkutyaszagot attól, aki az ülések közötti folyosón nyomorog és próbál kapaszkodni. Értem is, és nem értem. Ülj beljebb, ne légy csicska!
5. A Westendet mindenki próbálja elkerülni
Én annyira vidéki vagyok, hogy a fővárosi osztálykirándulások elengedhetetlen programpontja volt a Westend. Terrorháza és Westend, Parlament és Westend, Nemzeti Színház és Westend, Budavári Palota és Westend. A magyar vidék Budapestről alkotott megingathatatlan víziója a Westend. A plázák alfája és ómegája. A fővárosi lét ütőere, színe-java, origója, ahol mindent lehet kapni, és minden is megtörténik. Ha nem a Westendbe jársz shoppingolni, akkor egy csicskagyász vagy – gondoltam én. Aztán felköltöztem, és az lett a tapasztalatom, hogy aki csak tudja, elkerüli a Nyugati Pályaudvart és környékét, de leginkább az emblematikus plázát. Egyszerűen túl nagy, túl sokan vannak benne, levegőtlen, sötét, és az sem tesz jót a reputációjának, hogy hajgyújtogatós és más explicit élőiről ismeretes Noryna Diamond udvartartásával pont a tetőteraszra szokott járni TikTok-videókat gyártani, netán verekedni. Tulajdonképpen úgy fogom fel, ha komolyan valamit csak a Westendben tudok beszerezni, akkor már nagyon kétségbe estem.
@hungarianbabe4 @Hamza Alexa @Noryna diamond #hamzaalexa #norynadiamond #oldtiktok ♬ eredeti hang - hungarianbabe
6. A köszönés
Egy életre megtanultam nagymamámtól, miután négyéves koromban letolt, hogy ha boltba megyünk, köszönni kell. És a köszönés idős nénik esetében „Csókolom!”, mindenki más számára, aki nálam idősebb volt, csakis „Jó napot kívánok!” lehet. A „Jó napot!” nem köszönés, vagy ha mégis, annak illetlen. És hát ezt azóta is előszeretettel gyakorlom, teljesen mindegy, hogy egy kioszkba, dohányboltba, vagy bármelyik plázába megyek be. Még ha egy sima fast fashion üzletről is van szó:, egyszerűen köszönni kell: vagy az eladónak vagy a biztonsági őrnek. 10 éves budapesti életem alatt viszont arra lettem figyelmes, hogy a helyiek (és nem feltétlenül a fiatalok) nem feltétlenül köszönnek, amikor belépnek egy üzletbe. Vagy lehet, én nem voltam eléggé figyelmes.
7. A városközpontban laknál? Majd kinövöd
Tény, hogy megkönnyíti az életet, ha nem a külső kerületek egyikébe kell éjszakaival hazacsavarodnod egy csütörtöki görbe estéről, de az az igazság, hogy Budapesten annyira jó a tömegközlekedés, hogy ez sem okoz túl nagy problémát. Első albérletem a Boráros téren volt (a kezdetekben következetesen borárusnak mondtam), és emlékszem, már az is egy csomó feszengéssel töltött el, mert a térképet bámulva úgy éreztem, hogy hát ez bizony nagyon messze van a központból, és teljesen ki fogok esni az igazi budapesti körforgásból – ezeket a sorokat pedig már Zuglóból írom, ami meg pláne kijjebb van a Borároshoz képest. Közben laktam a Blahán is, sőt még a Gellérthegyen is három évet, és tény, hogy van egy sajátos hangulata annak, amikor hajnali háromkor hazacammogunk, mert tulajdonképpen a belső kerületek teljesen sétálhatók, a budapesti FOMO-érzést könnyen el lehet engedni. Nem maradsz le Budapestről, ha nem az ötben, hatban vagy a hétben laksz! Viszont ha már emlegettem a Blahát...
8. A Blaha nem para, de...
Soha ne felejtem, amikor már készülődtem hazamenni életem első egyetemi bulijáról, ami – micsoda meglepetés – a Könyvtár Klubban volt, szaktársaim kérdezték, merre van a haza. Mondom a Boráru..., vagyis a Boráros tér, amire azt mondták, hogy a Blahán vezet az út, viszont azt nem ajánlják, mert vagy kirabolnak, vagy leszúrnak, vagy a kettő egyszerre. Most már tudom, hogy volt egyetemi társaim, akik tősgyökeres budapestiek voltak, csupán rám akartak ijeszteni, viszont én annyira betojtam, hogy azonnal hívtam egy taxit és azzal keveredtem haza. Mára már tudom, főleg, mivel laktam is a hírhedt tér környékén (egészen pontosan a Somogyi Béla utcán), hogy ez full kamu. A Blahának ugyan megvan a sajátos íze, de ártalmatlan... Feltéve, ha nem lóbálod este a telefonod, vagy nem gyújtasz rá egy cigire, mert akkor tuti nem szállnak le rólad, ám ezeket hamar megtanulja az ember.
9. Névnapok
Március 13-án volt a névnapom, vagyis szokás szerint egész nap csörgött a telefonom, mert a család és a vidéki barátok folyamatosan hívogattak, hogy átadják jókívánságaikat. Apukám barátnője kérdezte akkor, hogy lesz-e valami buli este. Mondom neki, dehogy. Itt nem igazán ünnepli senki az ilyesmit, pedig még meg is említettem az itteni haveroknak, hogy 13-án Krisztián-nap van. Semmi reakció. De én nem haragszom, nincs is miért. Csupán érdekes. Anno még gimnáziumban egy-egy névnap kötelezően a házilag sütött süteményeket, vagy egy esti iszogatást vonta maga után. Családban pedig ha nem köszöntöd fel nagyanyádat, biztosra veheted, hogy kikerülsz a végrendeletből.
