Az idei évben is számtalan szélsőséget éltünk meg: áradt a Duna, volt, hogy hetekig egy csepp eső sem esett, hogy aztán a szokásos mennyiség ötszöröse zúduljon a nyakunkba, miközben a nyári kánikulát szinte lehetetlen volt kibírni.
Miközben vezető politikusok és véleményvezérek is arról győzködnek minket, hogy a klímakatasztrófa és a globális felmelegedés csak kamu, valójában évről évre egyre jobban érezzük, hogy ahhoz képest, hogy kamu, nagyon szar nekünk. És nem csak nekünk: évszázados gleccserek tűnnek el nyom nélkül, őshonos fák szenvednek a hőhullámoktól és az időszakos csapadéktól, miközben egy átlagos nyarat klíma nélkül túlélni már valódi kihívás. Az Európai Unió klímaváltozást figyelő szolgálata, a Copernicus mérése szerint 2024 volt a legmelegebb (nem, legyünk pontosak: a LEGFORRÓBB) eddig mért esztendő, de igazából nem kell képzett tudósnak lenni, hogy a saját szemünkkel lássuk, a saját bőrünkön érezzük, hogy nagyon rossz irányba haladunk, és egyelőre nem nagyon látszik, hogy bármi változást tudnánk eszközölni.
Így kezdődött 2024
Eleve rossz startja volt az évnek, hiszen még lazán átlógott az El Niño éghajlati jelenség (a Csendes-óceán trópusi középső és keleti részén a felszíni vizek szokatlan felmelegedése, a szerk.). Hogy pontosan mi is ez, mitől függ, azt most nem fejtenénk ki – a Wikipedia oldalon kellő alapossággal utána lehet nézni a témának – de az biztos, hogy az alapvetően sem nyugodt légkörünk még zűrösebben indult. Az El Niño ugyan váratlanul és a megszokottnál korábban ért véget, de így sem múlt el nyom nélkül – egyes mérések szerint az ötödik legcudarabb van mögöttünk, amely nagyjából 75 milliárd dolláros károkat okozott a kísérőjelenségeknek (árvizek, hőhullámok, tüzek) „köszönhetően”. Fogalmazzunk tehát úgy, hogy eleve hátrányból indultunk, de sajnos a javulásban hiába is reménykedtünk.
Új fogalmat köszönthettünk ugyanis április közepe felé, amelyet a magyar szaksajtó csak úgy emlegetett: tavaszi kánikula. Míg máskor ilyenkor az esős és a napsütéses időszakok és a nagyjából 20 fokos hőmérséklet uralja a „szeszélyes” hónapot, idén már a közepén az ország bizonyos részein 31-32, sőt, akár 33-34 fokokat is mérhettünk. Bármennyire is hozzászokott a szervezetünk a nyári kánikulákhoz, a hirtelen jött dögmeleg senkinek sem tett jót, mert minimális átmenetet sem kaptunk – pár héttel előtte még fűteni kellett, aztán hirtelen már a klímák pörgették a villanyórákat.
Mondanunk sem kell, hogy a hirtelen jött nyarat a természet is megsínylette: nyílni kezdtek az általában csak májusban nyíló virágok – mint például az orgona – zöldbe borultak a fák, hogy aztán az azt követő visszafogott aszálynak követően sok öreg, őshonos óriás feladja a küzdelmet. Mi azonban még relatív olcsón megúsztuk – bár a barna, kiégett fű látványa április végén finoman szólva is szokatlan volt sokunknak -, májusban szinte a fél Földbolygón felcsavarták a képzeletbeli termosztátot: Amerika egyes részein, Görögországban, Indiában és Szaúd-Arábiában is 40 fok feletti hőmérsékleteket mértek. Hangsúlyozzuk: májusban, vagyis jóval a valódi nyár megkezdése előtt.
…a folytatás sem volt jobb
Mondanánk, hogy rendeződtek a dolgok, de sajnos nem. A döglesztő meleg nyarat a már-már megszokott aszály követte, amely ugyan nem überelte a 2022-ben mért őrületes szárazságot, de ahhoz hasonló jelenetek sokaságát hozta magával. Levelüket a vízhiány miatt kényszeresen elhullató fák, kiégett rétek, rekord alacsony vízállású folyó- és tómedrek kísérték a nyarat. Különös fintora a sorsnak, hogy mindent egybevetve kevesebb csapadék nem esett idén se, egyszerűen „csak” az intenzitása változott: akadt, hogy hetekig tűzött a nap, hogy utána több havi csapadék zúduljon le egyes országrészekre, sőt, még Budapestre is. Természetesen a jelenséget rengeteg, elemi erejű vihar kísérte hatalmas széllel, komoly anyagi károkat okozó villámcsapásokkal és hasonló „finomságokkal”. A növények is megszívták: a legszárazabb időszak pont keresztbe tett például a kukoricának, amelyekből nem is lehetett olyan szép – és lédús – hazait kapni, mint előtte, azt is kis túlzással aranyáron mérték.
A csapadék változását jól jelezte az is, hogy a hirtelen lezúduló, a talaj és a csatornarendszer által felfogni képtelen özönvizek hihetetlenül kis területre koncentrálódtak: előfordult, hogy Csepelt elárasztotta a víz, míg a tőle légvonalban alig pár kilométerre levő Pesterzsébeten maximum enyhe, hűvösebb szellőt lehetett érezni. Az ilyen gócok azonban nem segítenek az országos aszályokon, sőt…
Aztán azért bebizonyosodott, hogy a vízmennyiség, ami Európát éri, tényleg állandó, csak az intenzitása más: szeptemberben kaptunk a nyakunkba egy szép kis árvizet, amely kapcsán az ország meglepő szolidaritással és összefogással védekezett. Szerencsére kiderült, hogy nem kellett, a vártnál alacsonyabban tetőzött a Duna – ettől függetlenül azonban biztonsági okokból a fél várost le kellett bénítani. Nem járt a metró, módosított útvonalon közlekedtek a Duna mentén haladó villamosok, és a vízhez közel eső HÉV-járatoknál is előre kellett gondolkodni.
Miközben azt hihettük, hogy a sok víz miatt a hőmérséklet normalizálódik, nagyobbat nem is tévedhettünk volna: a szeptember ugyanis eszméletlen meleggel indult, a minimumok több hétig nem nagyon csökkentek napközben 30 fok alá, de akadtak olyan tájegységek, ahol 36-37 fokot is mértek az iskolakezdés környékén. Nem kell utánaszámolnotok: ez nagyjából 10-15 fokkal magasabb az átlagnál, ráadásul nemcsak egy-két hetes hóbortról volt szó, a meleg – még ha nem is ennyire erőteljesen – de kitartott szinte egész szeptemberben.
A szokásos zárás
Optimizmusra egyelőre semmi ok, nagyon úgy tűnik, hogy a 2024-es év volt életünk hátralevő részének leghidegebb éve – hogy, egy az online sajtóban már közhellyé koptatott mondatot említsünk. Bár a jelen sorok írásakor egyelőre azt mondják, nagyobb az esély fehér karácsonyra, mint az elmúlt években, 2025-ben semmi okunk sem lesz az optimizmusra.
A nagyhatalmak a százalékok felett, évtizedes távlatokon vitatkoznak – miközben a hőhullámok, az árvizek és aszályok, a hirtelen váltások ránk törik az ajtót. A klímaváltozás itt van velünk, és egyelőre sajnos nagyon úgy tűnik, hogy marad is – a kérdés, hogy mennyire tudunk majd alkalmazkodni a dologhoz.
