A Romulus eszement jó akciójelenetei és hátborzongató szcénái közé befér szinte a sorozat minden darabjából egy-egy emlékezetesebb pillanat – még ha önmaga ettől nem válik túl emlékezetessé. Kritika.
Állítólag Fede Alvarez (aki olyan filmeket dirigált korábban, mint a 2013-as Gonosz Halott és a 2016-os Vaksötét) egyetlen egy instrukciót kapott Ridley Scottól, az első Alien-film és a Prometheus, valamint az Alien: Covenant rendezőjétől, nem mellesleg pedig a Romulus egyik vezető producerétől, hogy idézzük: „csak ne baszd el”.
Az a helyzet, hogy Alvarez csak félig-meddig hallgatott mentorára, akire ő maga is szeret így hivatkozni: a rendezést, a hangulatteremtést, a bőröd alá kúszó rettegés élményét magabiztosan vezényelte le – a probléma csak ott van, hogy az írásból is kivette a részét. Az Alien-franchise egyszer már alaposan rácseszett, amikor két rajongó elengedett gyeplővel ereszthette egymásnak a világegyetem két legismertebb űrrémet (Aliens vs. Predator 2, helló!), és bár olyan banálisan rossz nem lett a Romulus, sajnos elkövette az örökségfolytatások összes hibáját: annyira igyekezett megidézni a rajongásig imádott filmeket, hogy önálló identitása szinte nem is maradt. Jól döntött annó a Disney – pardon, FOX – hogy moziba küldte a Hulu streaming szolgáltató helyett, és a budapesti stáb (a filmet itthon forgatták) sem vallott kudarcot. Enyhén spoileres kritikánk következik.
Csodálatosan sötéten indul – a szó szoros és átvitt értelmében is – a Romulus: a Weyland-Yutani társaság egyik bányászkolóniáján járunk, ahol a fiatalok élete kilátástalan, ahol tömegével pusztítanak a betegségek, és ahol idős embert nem nagyon látni: a ránézésre bűnözéstől hemzsegő telepen a munkakörülmények pokoliak, a „telepesek” hullanak, mint a legyek. Hogy érezzük, mennyire sötét is a helyzet, szinte azonnal kiderül, hogy aki itt születik, az szó szerint nem látja meg a napvilágot, hiszen konkrétan semelyik nap fénye nem éri az ottlakókat. Innen szeretne szabadulni a szüleit korán elveszítő Rain (Cailee Spaeny) és „bátyja”, a leselejtezett robot, Andy (David Jonsson), akit a hölgy védelmével bíztak meg. Természetesen a Weyland-Yutani nem az a társaság, aki csak úgy hagyja távozni az embereit – hősnőnk hiába dolgozza le a kiszabott idejét, újabb éveket kap „ajándékba”, amelyet a kolónián tölthet. Mit ad az ég, ekkor kerülnek képbe a barátai, Tyler (Archie Renaux), Kay (Isabela Merced) Bjorn (Spike Fearn) és Navarro (Aileen Wu), akikről kiderül, hogy valamiért az egész területen egyedül ők fedeztek fel egy szabadon sodródó valamit, amely épp a bolygó légkörébe tart, hogy ott aztán elégjen. A következő lakható kolónia hat évnyire van, ahhoz, hogy egy ilyen űrutazásban részt tudjanak venni, hibernálókamrákra van szükség – már pedig biztos, hogy ilyenekkel az ismeretlen objektum is rendelkezik. Bár Rain eleinte fél szembeszegülni a céggel, kiderül, hogy a tervhez elengedhetetlenül szükség van rá, illetve hát robot „testvérére”, hiszen, mint a Weyland-Yutani gyártmánya, ő tudja kinyitni azokat az ajtókat, amelyek a kamrákhoz, így pedig a szabadsághoz vezetnek.
Bár a történetvezetés már az elején is bukdácsol (Miért csak egy csapat fiatalnak tűnik fel a hajó? Ha a cég annyira szorosan követi az alkalmazottait, hogyan tudnak „észrevétlenül” felszállni a telepről?), a retrofuturisztikus látvány mindenért kárpótol. Alvarez filmjének cselekménye az első és a második rész között játszódik, így visszanyúl ahhoz a technikai látványvilághoz: szemcsés CRT monitorok, böhöm nagy kapcsolók, villódzó fények, baltával faragott látványvilág. A kolónia pedig mintha az Aliens bővített verziójából lépett volna ki, csak még depresszívebb: itt senki még csak a napot sem látja, piszkos, koszos, ha pedig köhögni vagy hányni kezd, a legrosszabbra gondol mindenki.
Az űrben senki sem hallja meg a… karaktereid?!
A felütésre és a látványra tehát nem lehet panasz, ahogy a feszültség építésére sem. Hőseink szépen lassan jutnak el az idegen objektumhoz – amelyről kiderül, hogy bizony nem egy űrhajó ám –, még karakterépítésre is lenne idő, de a helyzet az, hogy az egyetlen valaki, akinek karaktere van, az Andy, a robot, a favicceivel, a többiek még a második dimenziót sem karcolgatják, nem, hogy hús-vér szereplőknek tűnjenek. Rain bizonyos kameraszögekből kiköpött Ripley, Tyler azon felül, hogy megidéz egy jelenet az Aliensből, annyit árul el magáról, hogy videójátékokból tanult lőni (!), Bjorn utálja a robotokat, Kay pedig állapotos. Navarro, szegény pilóta még ennyit sem mesél – ő csak úgy megy a csapattal.
Az már alapvetően problémás, ha egy filmben, különösen egy horrorban, nehéz izgulni a szereplőkért, Alvarez mentségére legyen szólva, hogy ettől függetlenül azért úgy-ahogy megoldja a feladatot. Ha kell, megőrjíti a gravitációt – hogy aztán az egyik legpompásabban megkomponált balettet varázsolja elénk, amelyet a zsánerben csak láthattunk – amíg pedig nem muszáj, addig ő is csak sejtet, mint sem mutatna. A film egyik csúcspontjának szánt találkozás azonban meglehetősen balul sül el – Hollywoodban a jelek szerint ugyanis tényleg semmi sem szent, akár szó szerint holtakat is feltámasztanak ahelyett, hogy új antagonistákat találjanak. Ezt követően pedig nagyjából a történet is kiszámíthatóvá válik, hiszen az „illetőt” ismerjük, innentől fogva pedig tudjuk a szándékait, bármennyire is próbálja leplezni őket. Egy ponton a Prometheus, és az Alien: Covenant is megidéződik, a logika pedig elkezd kiszisszenni, mint az oxigén az űrállomás ütötte lyukon.
Ökörségfolytatás
Szóval, bár a Romulus sokáig jól titkolta, de végül csak kibújtatja a szöget a zsákból: nem más ő, mint korunk örökségfolytatása (jó, előzménye, vagy hát tudom is már én, minek nevezzem): több szereplőt is megidéz (köztük az első részben az űrbe kilőtt szörnyet is!), miközben az új szereplők közül tényleg csak azokra helyez hangsúlyt, akikre számít egy esetleges folytatásban. Nagy body countra ne számítsunk: a Romulus fedélzetére lépő fiatal felnőtteken kívül nem nagyon fognak mások előbukkanni, így az ő – gyengén megírt – vállukon múlik az emberiség, de legalábbis a saját sorsuk.
Továbbra is Alvarez mentségére szóljon, hogy amikor épp nem a történet egy hülyeségén fogjuk a fejünket, igen is a székhez szegez a film: nagyszerűen építi fel a hangulatot, tempója a szűk kétórás játékidővel együtt pont tökéletes arra, amit el akar mesélni, és kreatív jelenetekből sincs hiány. A „balettet” ugyan már említettük korábban, de ilyenből akad még néhány: van, hogy csendesen kell átosonni egy maréknyi arctámadó között néhány karakternek, de természetesen elképesztő sebességű üldözésekből sincs hiány. A baj csak az, hogy minden ilyen, tényleg emlékezetes szekvenciára jut egy múltidéző, egy olyan, amit csak azért rakott bele a direktor a filmbe, mert imádja a szériát: az egyik pillanatban Tyler pont ugyanúgy tanítgatja a fegyver használatára Raint, mint annak idején Ripley-t tanították, az egyik folyosón ugyanúgy özönlenek a rémek, mint az Aliensben, sőt, a lőszerszámlálós mészárlás is (igaz, kissé közvetlenebb formában) felbukkan az Aliens szintén bővített változatából. Bár a retrófuturisztikus design az Alient idézi, a film tempója, akciói, vágásai – sőt, egy komplett „egysorosa” is – az Aliens előtt tiszteleg. Ezzel alapvetően nem lenne gond, ha összeállna az egész, de hangos vészjelző visszaszámlálás ide, minden idők legbizarabb szülési jelenete oda, a Romulus pont a véghajrára esik szét.
Miért ne üljünk meg egy seggel két lovat?
Az biztos, hogy a finálé tempója szinte észvesztő, de a logika ekkora már végleg búcsút mond mindennek és mindenkinek. A főszereplők teljesen véletlenszerűen – logikátlanul – cselekszenek, nem adnak át egymásnak kulcsfontosságú információkat, szaladgálnak a végzetébe száguldó űrállomáson és a hajón, miközben már nem is egy egyszerű, hétköznapi Alien liheg a nyomukban. A finálé – nem jó értelemben – idézi meg a negyedik filmet is (bár annyira fullban a kretént szerencsére nem tolja), saját identitása (amely az elején még fellelhető) totálisan áldozattá válik a suspense és a kikacsintások tengerében. Alvarez az elején úgy építkezik, mintha az első Alien-film előtt szeretne tisztelegni, de a sorozat védjegyének számító befejező akcióorgia már egy hiperaktivitási-zavarban szenvedő Alien: Covenant-hibrid. Egyetlen szerencséje, hogy lehengerlő a sebessége: szinten nincs idő dühöngeni a marhaságokon, mert mindig történik valami – és ez a valami baromi látványos, vagy csak eszement cool dolog. Alvarez vért izzad, hogy a szűk terekből, hirtelen záródó vagy ok nélkül nem nyíló ajtókból, váratlan húzásokból összerakja a saját Alien-szerelmeslevelét, igazán pedig dühösek maximum azért lehetünk rá, mert ebben a filmben is többször bizonyítja, hogy mennyire kreatív, mennyire zsigeri módon ért nem csak a horrorhoz, de az akcióhoz is. A Romulushoz egy-két jobb író kellett volna, meg egy olyan producer, aki Ridley Scottal ellentétben nem szerelmes a saját munkájába. Úgy lehetett volna olyan korszakos zsenialitás, mint amilyen az első, vagy a második Alien-film volt. Így is egy kiemelkedő akció-horror, de Alien-filmnek sajnos maximum átlagos, vagy átlag alatti.
