A Disney végre kimozdult a Csillagok háborúja komfortzónájából és 100 évvel az eredeti filmek elé helyezték a legújabb sorozatuk cselekményét. Kár, hogy sem a történet, sem a karakterek sem mernek annyira merészek lenni, mint az időpontválasztás.
Egy napon leülnék a Disney marketingeseivel beszélgetni, hogy ugyan mégis ki, minek és miért találta jó ötletnek, hogy a legújabb sorozat címe Az akolitus (eredetileg: The Acolyte) legyen. Az angolszász nyelvterületen elvileg elterjedtebb kifejezést itthonra talán „ministránsként” lehetne lefordítani – de fogalmazzunk úgy, hogy egy karakterrel még ki is mondatják a széria egy pontján, hogy szüksége van egy „akolitusra, egy tanítványra”. Jó, lehet, hogy a Star Wars: A tanítvány nem csengene olyan menőn, de az biztos, hogy többen értenék meg, még is mi a fenét akar kihozni már magából a címből is az alkotóbrigád. Már pedig, ha már itt érződik stílszerűen némi zavar az Erőben, akkor szinte biztosak lehetünk benne, hogy lesznek még gondok. Vannak is. A stúdió először mozdult ki a komfortzónájából, mozgóképen első alkalommal láthatjuk a Köztársaság fénykorát, vagyis, amikor a Jedik erejük teljében kis túlzással azt csináltak, amit csak akartak – ebből a pökhendiségből pedig néha galibák keletkeztek. Meg, mint az kiderül, unalom. De főleg unalom.
A történet szerint négy Jedi, Sol (I Dzsongdzse), Kelnacca (Joonas Suotamo), Indara (Carrie-Anne Moss) és Torbin (Dean-Charles Chapman) egy papíron kihalt bolygót vizsgálnak, amikor felfedezik, hogy minden józan ész dacára ezen a területen bizony élet van. Nem is akármilyen: a növények és állatok mellett ugyanis egy komplett, Erő-használó, kizárólag nőkből álló boszorkány szekta is a planétán leledzik, mi több, még két gyermeket (egészen pontosan egy ikerpárt) is megpróbálnak felnevelni, akik a jelek szerint igen különleges körülmények között jöttek a világra. Ne feledjük, 100 évvel vagyunk azelőtt, hogy bármilyen mozgókép története lezajlott volna a Star Wars-univerzumban. A Jedik itt bármikor „elrabolhatnak” gyermekeket, ha érzik bennük az Erőt, igazából még engedélyt se nagyon kell kérniük. Hogy ezek után mi történik, azt később tudjuk csak meg, annyi bizonyos, hogy bő tíz esztendővel később valaki módszeresen az ikreket felfedező lovagok kiirtásába kezd, és nem nagyon válogat az eszközökben.
Az Erő itt-ott vele van
Az akolitus tehát a furcsa címválasztás ellenére alapvetően izgalmas felütéssel kezd, ezt az izgalmat pedig csak növeli a nyitójelenet, amelyben a galaxist szinte uraló Jedik egyike, a Mátrixokban Trinity-t alakító Carrie-Anne Moss csap össze egy ivóban egy ismeretlen támadóval. A koreográfia mesés, a lassításoknak köszönhetően pedig időnként tényleg úgy érezzük magunkat, mintha a Mátrixban vagy helyenként akár az A tigris és a sárkányban járnánk. A harcok megvalósítása amúgy szinte végig mesés, a lassítások, a kötélen rángatott színészek elképesztő látványorgiát varázsolnak a „vászonra”, ráadásul a kilencrészes saga egyikét sem idézik meg direktben. A Jedik itt sokszor közelharcban próbálnak meg ellenfeleik fölé kerekedni, a fénykardok ritkán kerülnek elő, amikor pedig igen, akkor annak súlya van. A párbajokban is gyakran előfordulnak keleti harcmodort idéző momentumok, miközben természetesen az összeakadó pengék közötti szigorú egymásra nézések sem maradnak ki. Az akciókban tehát igencsak összerakták a sorozatot, amelyekben kimagasló szerepe van a Squid Game – Nyerd meg az életed-sztárjának, I Dzsongdzsének és egy másik színésznek, akit spoiler-veszély miatt nem neveznénk meg.
A történetvezetésben is vannak igen bevállalós részek: őszintén szólva a kizárólag nőkből álló boszorkánygyülekezet, akik az „Erő” segítségével alkotnak életet – a gyermekek pedig értelemszerűen mind a két szülőjüket anyának szólítják – nem csak amolyan „woke” -os listakihúzásnak tűnnek, rengeteg potenciál rejlik bennük. Ahogy a fő és alszereplők zömében is: a legfontosabb figurákat alakító Amandla Stenberg fantasztikus, a már említett Jedi kvartettben sem igen találni hibát, de igazából bárki bukkan fel, abban mind és mind ott a lehetőség ahhoz, hogy akár egy igen egyedi Star Wars történetet láthassunk.
Az unalom legyen veled!
A fentebb leírtakat leszámítva éppen ezért meglepő, hogy a sorozat képes gyakorlatilag két-három epizódot leszámítva rohadt unalmas és kiszámítható lenni. A fordulatok pongyolák – szerencsére nem is nagyon igyekeznek ezeket fontosnak beállítani – az alapfelvetés után pedig a lehető legkiszámíthatóbb módon haladunk előre, a korszak adta lehetőségek zömét mintegy ziccerként kihagyva. Van egy wookiee jedi (akit ugyanaz a Joonas Suotamo formál meg, aki Chewbacca jelmezébe bújt, miután sajnos a már elhunyt Peter Mayhew átadta neki a stafétát). Mit csináljunk vele? Hát adjunk neki maximum egy egész jelenetet, ahol úgy, ahogy kiteljesedhet! Ott van nekünk Carrie Anne-Moss, hát fecséreljük el egy tényleg eszement jó harcra meg pár közhelyre! Van egy Jedi, aki fényostort használ? Nosza, adjunk neki egyetlen egy harci megvillanást!
Közhelyekből és ostobaságokból márpedig nincs hiány, a relatív jól megtervezett és végig is vezetett főszálat leszámítva a sorozat ugyanis olyan, mintha a ChatGP egy korai változata írta volna. Bár a spoilereket továbbra is igyekeznék kerülni, egy jelenetben az egyik antagonista úgy tör be egy helyre, hogy lefizet egy utcagyereket, akinek a segítségével bejuthat egy ajtón, majd pár perccel később egy ablakon távozik, hogy utána ugyanott észrevétlenül bejuthasson. Az ok, hogy miért kellett akkor az elterelés? Hogy legyen valaki, aki előre lendíti a történetet is felismerhesse őt –, esetünkben a lefizetett utcagyerek. Mondanánk, hogy ilyenek bármilyen modernebb sorozatban előfordulnak, de a tökéletes logikátlan cselekedetek sorozata végigkísérik a teljes szériát: szinte senki nem viselkedik emberien, mindenki képes a saját karakterívét is feláldozni akár azért, hogy valami eszement marhasággal lökje előrébb az ütemtelenül (néha ordas lassan, néha szinte követhetetlenül száguldó) főszálat.
Iron Man nem, Robert Downey Jr. viszont visszatér a Marvelbe – De jó ez nekünk?
3 nappal ezelőtt
A koronát pedig a butaság, vagy inkább ostobaság fejére a párbeszédek teszik, amelyekre már tényleg nincs emberi mentség. Az egyik pillanatban valaki kerek-perec kijelenti, hogy látott valakit meghalni, a következő jelenetben pedig már zokszó nélkül elhiszi, hogy az a valaki mégsem halt meg. Egy két fős társaság átvonul egy sötét erdőn, a vezető kétszer utasítja vissza, hogy egy láthatóan túlerőben levő ellenfél irányába elinduljanak – harmadszorra bármiféle logika nélkül úgy dönt, hogy jó, menjenek vissza mégis, mert „megkívánja a plot”. Bár a sorozat nyolc epizódjában – amelyben meglehetősen szűkmarkúan adagolják a már éltetett akciót – gyakorlatilag rengeteget beszélgetnek a szereplők, ezek a párbeszédek vagy olyan buták, mint ahogy fentebb jeleztem, vagy semmiről nem szólnak. Kivétel ez alól az (egyik) főhősnő és az úgynevezett főgonosz (aki Kylo Renre hajazó maszkban és eltorzított hanggal van jelen sokáig) közötti kapcsolat kiépítése, a konfliktusuk felvetése és elsimítása – kár, hogy ez igen későn jön és kevés játékidőt kap.
Vissza a múltba
Szóval adva van egy rakás jó karakterkezdemény, néhány igen látványos akciójelenet, meg egy marék ostoba párbeszéd. Ezzel eddig nem is lenne gond – azzal már annál inkább, hogy a már említett (amúgy tényleg korrekt – nem kiemelkedő, de nem is rossz) főszál a sztori korszakával és merészebb húzásaival, látványos harcaival ellentétben nem mer elrugaszkodni a Star Warsos sablonoktól. A gonosz akar egy tanítványt, megpróbálja befolyásolni, ami sikerül is neki, a Jedik arroganciája pedig végül a kudarchoz vezet. Ismerős, nem igaz? A sorozat két marékkal merít az előtrilógiából (még a rettegett midikloriánok is előkerülnek, igaz, nem mondják ki, csak „m”-ként emlegetik őket), kacérkodik a folytatástrilógiával is (az ikrek mintha a Ben Solo – Rey Skywalker Erődiádját vetítenék előre) miközben masszívan bekényelmesedik a klasszikus trilógia paneljei közé.
Hiába a láthatóan leszbikus nőkből álló, az Erő segítségével életet teremtő boszorkány szekta és az egyik, hölgy padawannal kacérkodó női főhős, ha a végén minden visszasüpped az ismerősbe. A merészség, hogy a cselekmény zöme eddig ismeretlen bolygókon játszódik – és egy nyamvadt pillanatra sem kalandozik el a rohadt Tatooine-ra, amitől senki sem képes elszakadni –, a merészség, amivel felvetik a diverzitás szikráját, a merészség, amivel az akciójeleneteket már-már keleti harcmodorral operáló szériává emelik a sorozatot, semmivé foszlik, amikor a konfliktus visszacsörgedezik a kötelező Star Wars-mederbe, hogy aztán az amúgy igen jól sikerült fináléban gyakorlatilag mindent, de tényleg mindent bevessenek a rajongók kedvéért. Kiszolgálják őket, ahogy Dave Filoni (a „kalapos” Star Wars-mindenes, akinek az A mandalórit is köszönhetjük a Klónok háborúja animációs sorozat mellett) szokta. A merészség elvész, marad a fanservice, meg egy rakás kérdés válaszok helyett egy esetleges második évadra készülve.
A széria negatív csúcspontjai kétségtelenül az a két epizód, amely a főhősnő(k) eredetsztoriját mesélik el. Ezek visszarepítenek minket a múltba, de egy teljesen kiszámítható történetre fecsérelnek el kettő epizódot a nyolcból – semmi olyasmi nincs bennük, amiket ne lehetne kitalálni előre, mégis, szinte ugyanazokat a jeleneteket követhetjük végig két szemszögből, totálisan feleslegesen. Kihagyott ziccer, mondhatnánk, de itt is történnek kulcsfontosságú momentumok, csak egyrészt kár, hogy kétszer kell őket megnéznünk, ráadásul fel is idézik őket időnként, hogy biztosan emlékezzünk rájuk.
No de most akkor megéri megnézni?
Mielőtt erre a fontos kérdésre kitérnénk, érdemes megemlíteni, hogy a sorozat 180 millió dollárba került. Ízlelgessük egy kicsit ezt a tényt, mert irdatlan mennyiségű pénzről van szó, főleg úgy, hogy a felvételek zömét egy köralakú ledfal előtt rögzítették és igazából a valójában látványos szcénák nem is a nagy totálok, amikből azért akad néhány – bár főleg ugyanazt a bolygót bámulhatjuk ködben, napsütésben, szitáló esőben és így tovább –, hanem az a pár összecsapás, amelyek szűk helyeken, néha sötétben (ez most nem kritika, a fénykardok által bevilágított erdőben zajló Jedik kontra gonosz összecsapás elsőosztályú mind fényképezésében, mind koreográfiáját illetően) zajlanak. Hogy mire ment el ez a pénz, az rejtély, főleg annak tükrében, hogy nagyjából 30 millióból kevesebből kihozták a teljes Fallout első szezonját, ahol több tucatnyi helyszínre utaztatták a stábot, konkrét városokat építettek fel a semmiből, és így tovább. Bob Iger, a Disney mindenese állítólag eléggé fel lett paprikázva az összeget és a végeredményt látva – más kérdés, hogy ugyanezek a források folyamatosan drámai változásokat vizionálnak a gigacégnél, de ezekből soha nem lesz semmi.
Az a Star Wars: Az akolitus megint tipikus Disney Csillagok háborúja-sorozat. Új rajongókat nem nagyon fog szerezni magának, a régiek zömét fel fogja paprikázni merész, diverz vagy csak lusta húzásaival, viszont, ha az ember túllendül a hülyeségein, ott van benne a lehetőség valami jóra, amit akár egy esetleges második évadban ki is lehetne bontani. Más kérdés, hogy meg fogják-e ezt tenni, vagy megmarad érdekes, de igen drága gondolatkísérletnek, amely akár jó is lehetett volna. Nem lett az, de ellentétben a neten olvasható vélemények zömével, nem is lett szakrális erőszaktétel a Star Warsszal szemben. Egyszerűen csak egy ígéretet kapunk nyolc, helyenként buta, helyenként tényszerűn ostoba, de mégis látványos, néha unalmas és itt-ott szórakoztató epizódon keresztül. Disney Star Wars-éra, dióhéjban.
