Kelet-európainak lenni sajátos létforma – nehéz megragadni az esszenciáját, de mégis jól tudjuk, mit értünk alatta. Részben egykori elnyomó rendszereink tettek minket olyanná, amilyenek vagyunk, ezért is felelősségünk megérteni ezeket.
„Humor nélkül lehetetlen átevickélni az életen. Akit pedig e tájakra csöppentett a gólya, annak igencsak erős humorérzéke kell hogy legyen a mindennapok túléléséhez“ – szól az ajánlott könyvek egyikének előszava, és a megállapítás könnyűszerrel helytállna a könyvek bármelyikében. A következő művek ugyan sokban különböznek, fontos kapocs teszi őket mégis ugyanolyanná – nevezetesen az, hogy mind a XX. századi kelet-európai lét sokszor disztópiába átcsapó, olykor az olvasót is fojtogató, máskor nevetnivaló történeteit mesélik el. Az események a keleti blokk különböző tájain, koraiban és szereplőivel játszódnak, ám mindegyikben visszaköszön az ekkori keleti-európai lét inkább keserű, mint édes íze, az abszurditás, és a légszomj, amit az egykori Szovjetunió árnyékában élve embermilliók megtapasztaltak, függetlenül attól, hogy milyen nyelvet beszéltek.
A hidegháborúnak ugyan vége van (más kérdés, hogy újra kezdődik-e, netalántán már most is egy másikban tengődünk), azért a berlini fal leomlása nem húzta magával maradéktalanul mindazt, amit a kommunista-szocialista rezsimek elültettek a társadalmainkban. A XX. század hagyatéka velünk él, kontextusba helyezi mindazt, amit ma élünk és tapasztalunk, hiszen mi sem egy kókuszfáról pottyantunk ide. Ugyan a jószerencsénknek hála ma már nem ezen a vidéken kerül munkatáborba az ember, ha hűtlen a rendszerhez, és a Securitate sem tizedeli a gyanús elemeket, azért demokráciában, önérdekérvényesítésben és a szabadsághoz való viszonyunkban bőven van hova fejlődnünk. Ezek a művek fontos emlékeztetők arra, hogy milyen hosszú utat tettünk meg, ám hangosan figyelmeztet, hogy ami volt, az akár ismét megtörténhet, ha nem figyelünk eléggé oda – ezt pedig aligha szeretné bárki.
Fábián Tibor: Ceaușescu elvtárs, pajtás
Mindig is szerettem száraz leírások helyett a szépirodalomhoz nyúlni, amikor egy-egy történelmi alakra voltam kíváncsi. Ezzel persze fennáll a valóság torzulásának eshetősége, de azért mégis nagyobb eséllyel ragad rá a tudás az emberre, ha nem az adott diktátor gazdasági reformjairól, és azok bevezetésének évéről olvas, hanem arról, hogy hogy érezte magát a társaságában a szűk köre, mi volt a hobbija, vagy hogy nevezte a feleségét. Nicolae Ceaușescu majd’ 25 évig volt Románia teljhatalmú ura, és járt be hosszú utat a románok mindenható atyjától (rossz nyelvek szerint kínzójától…) addig, hogy feleségével együtt utolérje a népharag, és golyóval bosszulják meg rajtuk mindazt, amit pusztán jószándékból tettek velük.
Ceaușescu méltatlanul alultárgyalt a magyar történelemoktatásban, pedig a szomszédos ország egykori kommunista atyaúristene nemcsak self-made manként, a szegénységből kitörve valósította meg mindazt, amiről Rákosi Mátyás valószínűleg csak álmodni mert, de emellé sikerült olyannyira rettegetté is válnia, hogy a román fociválogatott kapusa inkább alázkodott meg, mintsem hogy kivédje a bölcs vezér jól irányított rúgását. Utóbbi ugyanis a megalázkodásnál súlyosabb következményekkel járhatott, amiben valószínűleg hihetünk Fábián Tibor szatírájának.
Na meg azt is, hogyan oldotta meg a közeli köre okosba’, hogy a vezér le tudjon lőni egy medvét – ha ez nem sikerül, annak ugyanis könnyen ihatják meg ők a levét. Külön érdekesség belelátni abba, hogy Nicolae Ceaușescu Bonnie-ja, Elena Ceaușescu, a románok anyja milyen szerepet töltött be a rendszer működtetésében – egy rendszerében, ami évtizedekre taszította mélyszegénységbe és sok esetben éhhalálba a románokat, és hagyott rájuk egy olyan örökséget, amelyből csak hosszú évek munkájával tudtak kilábalni. Ceaușescu Romániája pusztított és nyomorba döntött, Fábián pedig nevetett – a nevetés legalább valódi, ha a mogyoró a román Mikulás puttonyában nem is.
Tibor Fischer: A béka segge alatt
Senkinek nem újdonság, hogy Romániától eggyel nyugatabbra, kis hazánkban sem kellett a szomszédba menni azért, hogy az ember elnyomó rendszert tapasztalhasson, különösen nem a negyvenes évek végén és az ötvenes években. Tibor Fischer, magyar származású brit író saját szüleinek történetéből merítkezett, amikor megírta a beszédes címmel ellátott regényt, ami a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben játszódik, és megmutatja a társadalomban visszafordíthatatlanul elinduló erjedést, ami végül az ötvenhatos forradalomban lobbant lángra.
A történet nincs híján a főszereplők személyes történeteinek, a vágyaik utáni, olykor komikus hajszának, miközben a magyar történelem egyik legsötétebb időszakában próbálnak tenni azért, hogy, ha nem is minden, de legalább valami jobbra forduljon. És hát ismerve nagyanyáink anekdotáit, hibáztathatunk egy korabeli huszonévest azért, hogy szívesebben hallgatta a vonalba ordító csendet, ha valaki félretette a telefont a szabad világhoz tartozó Svédországban, mint hogy szembenézzen az akkori magyar valósággal?
Milan Kundera: Tréfa
Milan Kundera cseh-francia író életműve kincset ér, és különösen könnyű rákapcsolódni történeteire, ha az ember az egykori keleti blokk gyermeke. Kundera számos regényében visszaköszön az, ami neki és polgártársai millióinak az élete egészét meghatározta, nevezetesen, hogy nem lelték honjukat a hazában, és ezt általában keresni sem engedték nekik. Önmagában beszédes, hogy Kundera élete nagy részére franciaországi emigrációra kényszerült, és még cseh állampolgárságát is évtizedekre megtagadták tőle, amiért bírálni merte az országában uralkodó kommunista rezsimet – sokadmagával egyetemben a kommunista rendszer számkivetett gondolkozóinak csoportjába került. Kundera állampolgárságát csupán 2019-ben, 90 éves korában kapta vissza a cseh állam gesztusaként. Műveiben mély beleéléssel mutatja be azt a hányattatott sorsot és érzelmi disszonanciát, amelyet a kor számos embere megélt, és talán azt is mondhatom, hogy él meg a ma embere is időről időre ebben a régióban.
Ugyan Kundera számos regénye tűpontosan passzol, ha a kelet-európai lélek és tragikomikus sors a téma, a személyes kedvencem mégis a Tréfa, ami a korszellem ábrázolásán túl az emberi sors kiszámíthatatlanságának taglalásával is örökérvényű művé válik.
Kundera regénye arra mutat rá, amit mindannyiunknak érdemes fejben tartani: az elnyomó rendszerek bármelyik pillanatban ellehetetleníthetik még azokat is, akik őszinte hűséggel vannak feléjük. Ugyan a rendszer könnyen elhitetheti, hogy csekély meghasonlással kegyeltjei lehetünk, egy apró hiba is elég a kitaszítottsághoz – ezekben a rendszerekben pedig nincs bocsánat.
