- terméket vagy szolgáltatást 18 éven felüliek számára
- szex, meztelenség vagy más felnőtt tartalom
- erőszakos, véres vagy arra érzékenyek számára nem megfelelő tartalom
Ki vagyok én, ha minden vágyam kimondhatom? Milyen szexualitás hív, amikor senki sem figyel? Milyen lenne szégyen nélkül élni? És ha a helyét átvenné a nyílt, őszinte kommunikáció? Fülöp Luca festővel, a lululoveland megálmodójával beszélgettünk.
Színes és fekete-fehér, nagy vásznak előtt álldogálok. De helyesebb lenne a „földbe gyökerezett a lábam” kifejezés, ugyanis nem tudok mozdulni és nem is akarok. Megbabonáz, amit látok, a színek, a formák, a feliratok, a mondanivaló. Fülöp Luca festményei (lululoveland) egészen magukkal ragadnak, az Instagramról már jól ismert minták élőben még inkább a retinámba égnek. Ezek nem csak festmények. Ezek emberi kapcsolatok és azok sokszínűsége, különböző intenzitás és mélység egy helyen: hol egy nyugodt, szelídebb, finomabb, intim együttlétet látok, hol pedig egy szenvedélyes, „hangos” aktust. Van, ahol a színek, a kontrasztok dominálnak, máshol maga a forma vagy a felirat az, ami a kép origója. De egyre csak egy gondolat vágtázik a fejemben: a szabad szexualitás mindenkié.
A képeidről szinte leugrik a szex mint téma. Miért ez a fókuszpont?
A témám megtalálása egy lassabb folyamat volt: tizenkét éves korom óta rajzolok komolyabban, szakmai középiskolába jártam, és egy idő után kirajzolódott, hogy minden más untat, ami nem portré. Semmi más nem vonzott, csak az emberi testnek a sokfélesége. Sokáig csak magamnak festettem ezeket a komplexebb, explicit képeket, de amikor elkezdtem őket megosztani az oldalamon, nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam nőktől: hogy mennyire jó érzés nézni ezeket a képeket, mert meglátják magukat bennük, hogy milyen szép ezen ábrázolása az erotikának. Ez radikálisan eltér attól, amit amúgy magunk körül látunk, és közelebb is érzik magukhoz, mint az általános, pornósabb képi világot. Innentől ez adta a legnagyobb löketet, de egyszerűen ezt a témát éreztem a legizgalmasabbnak. Ami azért is fontos, mert
a szex, a szexualitás, a vágyak egy méltatlanul alulreprezentált témakör.
Olyan képekre és helyzetekre van szükség, ahol az emberek kapcsolódhatnak a szexualitás témájához, ezáltal pedig a saját szexualitásukhoz is. Ezt sokkal természetesebben kellene a hétköznapjainkban tárgyalni, mert a tabusítással rengeteg bizonytalanság születik, az pedig agressziót és szorongást szül… A szexualitás egy nagyon fontos eleme az emberi létünknek, és az erről való szabadabb, önfeledtebb, önazonosabb gondolkodást és párbeszédet szeretném elősegíteni. Ez nem csak vizuális gyönyörködtetés, mert magukkal vihetik azt a gondolatot is, hogy igen is lehet őszintébben, önmagukat jobban felvállalva létezni. Ez nekem már győzelem.
Egy ennyire direkt és explicit kifejezési mód elsőre felszabadítóan hat, vagy sokkol?
Van, akit meglep. Igyekszem nem átesni a vulgáris oldalra, de mindenkinek máshol van a határ, vagy amit a nyílt szexualitás témájában elbír. Szerintem van a képeimben, a stílusomban egy titokzatosság, egy finomság. Én is része vagyok a female gaze-nek. (Amikor nő ábrázol nőket, akik nem szexuális tárgyak, hanem individuumok saját vágyakkal, saját kontrollal és szexualitással – a szerk.) Ez egy olyan perspektívaváltás, ami segíti a nőket nyílni: ha ránézel egy képemre, érzed, hogy nő alkotta, és ez csak a nőkről, a női testről, a női szexualitásról, a kibontakozásról szól, és a nőkért van – nem pedig férfiak szórakoztatására. Kaptam olyan üzenetet is, hogy az illető kezdetben azonnal továbbpörgetett a képeimen, mert egy olyan háttérből jön, ahol ez a nyílt szexualitás nem volt elfogadott, és idővel barátkozott meg velük: hónapról hónapra egyre csökkent az ellenérzése, és már komfortosan néz a képeimre, kíváncsi és engedi, hogy hassanak rá. Ez egy jó példa arra, hogyan tudjuk a belénk nevelt szégyenkezést, „jókislányságot” átformálni egy progresszívebb világnézetbe.
Talán nem is mindig az üti meg a befogadót, amit lát, hanem hogy egyáltalán látja: lehet erről beszélni, meg lehet mutatni, fel lehet vállalni. És ez sokakat triggerelhet, de valójában egy felszabadító érzés, ami gyógyítóan hat a nőkre (és a férfiakra is).
Azért érdekes ez, hogy ki milyen képen hördül fel, mert folyamatosan találkozunk a szexualitás vizuális megjelenésével, körül vagyunk véve vele, de nem egy szép, egészséges, ténylegesen párbeszédindító módon, hanem úgy, hogy elveszi a nőktől az esélyt, hogy közelebb kerüljenek a szexualitásukhoz, annak megértéséhez, megéléséhez. Ezért talán
az a kép meghökkentőbb, ami őszinte, ami természetes, amin a női test a maga valójában van ábrázolva, a test és a szexualitás szabad megélése és önkifejezése jelenik meg, nem férfi igényeket kiszolgálva, nem tárgyiasítva
– ennek hatalmas érzelmi töltete és ereje van, nem csoda, hogy kizökkenti az embereket akár a görgetésből, akár a megszokott gondolkodásukból, ha kiállításon találkoznak a képekkel. Jó esetben egy érdekes és pozitív gondolatmenet indul el.
A festményeiden kerekebb formákat használsz, gömbölyded alakokat ábrázolsz szexuális kontextusban. Miért ilyenek a formák?
Azért szeretem, mert az alakok nem idealizáltak: bármilyen testalkatú, kinézetű ember jó érzéssel tud rájuk nézni. Nemek terén sem specifikus, főleg a Spread Love képek, ahol sok-sok alak fonódik össze. Mindenki beleláthatja magát a képekbe, nincs kizárva a történetből. De valószínűleg az önképre való visszacsatolás is benne van: én mindig egy vastagabb testalkatú, nagyobb nőnek gondoltam magam, úgyhogy biztos, hogy ez is belejátszott. De egyszerűen csak ez a vonalvezetés esik jól a kezemnek, szememnek. Kis fonottkalács figurák.
A nőiségedet hogyan formálta az, hogy ilyen képeket festesz?
A művészetemnek van egy fejlődési íve, illetve elkezdtem terápiára járni, és ez a kettő nagyon érdekesen jár kéz a kézben, mert oda-vissza hatnak egymásra: amit egy kép festése közben megélek vagy felfedezek magamban, az a terápiás folyamatban is egy nagy reveláció lesz, illetve ha terápián élek meg valami nagyon erőset, azt is „beviszem” a műterembe. Most festem az első olyan képemet, ami a legjobban és a legdirektebben egy nagy ráébredésemre reflektál, egy terápiás áttörésemre, ami az önelfogadással, az önszeretettel kapcsolatos. Lassabban is haladok vele, mert érzem, hogy annyira mélyről jön, hogy csak nagyon apró lépéseket bírok el. De határozottan segít elfogadnom magam, kibontakoznom mint nő, és levetkőznöm előítéletet, tévhitet magammal kapcsolatban. És bátorságot is ad, hiszen amikor ilyen intim, belső érzéseket tárok a világ elé, az mindig egy merész lépés. Sokszor bele sem gondolok, mennyire sebezhetővé teszi ez az embert. Talán fel sem fogom igazán, mit változtat rajtam, annyira benne vagyok a folyamatokban. De nyitogat, ezt egyértelműen érzem.
Mit jelent neked ez a jellegű festés? Amikor magadból festesz?
Egy tiszta koncentrálás, egy meditatív állapot, egy belefeledkezés. Ilyenkor tere van bizonyos gondolatoknak, nem nyomja el semmi külső inger, és ahogy ezek mozognak bennem – érzelmileg megdolgoztatnak adott esetben –, már van is egy eszköz a kezemben, amin keresztül kiadhatom magamból, amit kell. Ez egy végtelenül felszabadító érzés.
Mennyire érzed felelősségednek, célodnak, hogy társadalmi kérdésekre reflektálj? Mert amikor a sok alak egymásba fonódását nézem, akaratlanul erre asszociálok.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elsősorban ez a célom a képekkel, pedig nagyon sok erre vonatkozó társadalmi kérdés foglalkoztat napi szinten. Azt hiszem, akaratlanul reagálok a történésekre a festményeimmel. Például azzal, hogy bizonyos képeimen nincs szájbarágósan elmagyarázva az alakok neme – ez szinte rebellis dolog, amit teljesen nevetségesnek tartok, hiszen egész egyszerűen nem kellene, hogy téma legyen, hogy ki milyen nemi identitású. Kicsit olyan, mintha a közbeszéd mászna bele a képeimbe.
Úgy érzem, hogy ahogy szűkítik a szabad teret, úgy lesz egyre nagyobb jelentősége ezeknek az amúgy normalitásról, hétköznapi dolgokról – szex, női test – szóló képeknek.
Hogy látod, milyen a viszonyunk az intimitással?
Szerintem nem tudjuk, mi az az intimitás, összekeverjük a szexszel. Én azt gondolom, hogy annál intimebb dolog nincs, mint maga az aktus – ha olyan emberrel és kapcsolódásban éljük meg. De közben vannak borzasztó személytelen szexek is, és olyan intim kézfogások vagy érzések, együtt levések, amikhez talán testi kapcsolódás sem kell. Erről sem beszélünk, ezért nem is tudjuk, hogy mi melyik kategóriába esik, kinek mit jelent az intimitás, miben találja meg az igazi, érzelmeket és testet is kielégítő intimitást. Nem egy beszélgetésben vettem már részt, ahol különböző nők, különböző háttérrel osztották meg tapasztalataikat, véleményüket, mit szeretnek és mit nem, és sorra leesett az állam, annyira diverz kép rajzolódott ki rólunk, nőkről és a szexualitásunkról, és hogy ehhez képest a közbeszédben, a médiában mennyire egyszerűen gondolkodunk valamiről, ami a világ legszínesebb, legsokszínűbb dolga.
És hogy mennyire meghatározz minket, a jóllétünket – fizikai, lelki, mentális szinten is – hogy milyen a kapcsolatunk a testünkkel, a szexualitásunkkal: szeretjük-e a testünket, kényeztetjük-e, megéljük-e a vágyainkat, tiszteletben tartjuk-e a határainkat, figyelünk-e a szükségleteinkre…
Én is az önmegszeretés folyamatában vagyok, de igen, amikor tudunk magunkhoz kapcsolódni, tudjuk magunkat szeretni, akkor tudunk a másik emberhez is őszintén kapcsolódni. És nemcsak a romantikus vagy szexuális kapcsolatra gondolok, hanem hogy egyszerűen nyitottak vagyunk-e egy barátságra. Én például ezért is kezdtem el terápiába járni, mert a testi érintések nehezemre estek: a testi kontakt egyenlő volt számomra a szexszel, de egy baráti öleléssel, egy nem átszexualizált érintéssel nem tudtam mit kezdeni. De amint ezzel elkezdtem foglalkozni, sokkal árnyaltabb lett a világom, hihetetlen mélységekkel és magasságokkal teltek meg a kapcsolódásaim.
Sokszor az őszinte kommunikáció hiányzik, nem? Hogy elmondjuk, mit gondolunk, érzünk valójában, mit szeretnénk, mire vágyunk – és ezen felül még a másik is ott van a képletben.
Kezdjük ott, hogy egyáltalán magadnak megfogalmazd az igényeidet, vágyaidat – amire senki sem tanít meg minket. Aztán ott van a másik, aki bizonyos igényekkel fordul hozzád, vagy csak feltételezed, mit vár el, mert ő sem kommunikálja ki. És így mindenki csak tapogatózik. Én is rájöttem egy ponton, hogy annyira alárendeltem magam annak, hogy ezek az alkalmak jól sikerüljenek, hogy teljesen feloldódtam a másik elvárásaiban, és nem tanultam meg az igényeimet még saját magam felé sem megfogalmazni, nemhogy kikommunikálni a partnernek. Az lenne az origó, hogy egy helyzetben feltegyem a kérdést: hogy érzem most magam? Ez az érzés jó vagy rossz? Ha rossz, hogy tudom oldani?
Azt érzem, hogy emelt matematikát kellene – és próbálunk – művelni, de a másodikos anyagot sem tudjuk.
És meg vagyunk lepődve, hogy nem működnek kapcsolataink – se párkapcsolat, se szexkapcsolat, semmi, mert ott csúszunk el, hogy saját magunkat sem ismerjük és nem tudunk felelősséget vállalni se magunkért, se a kapcsolatért, legyen az bármilyen. De hiszek abban, hogy ha én szeretetteljesen tudok valakivel kapcsolódni egy intim szituációban – akár egy randin, ahol még nincs szex vagy egy baráti kapcsolatban –, onnantól a másik ezt a kapcsolódási módot, minőséget hozzám fogja kötni, és talán bátrabban nyílik meg, és tovább viszi.
Ez a szexre is igaz? Belelazulnak az emberek körülötted a témába?
Igen. Én már sokszor elfelejtem, hogy valakinek ez a téma nem fér bele, csak szóba hozom, belemegyek, mert nekem természetes és az életem része – így az övékbe is átfolyik szépen. Azt látom, hogy ha a másik érzi, hogy nekem ez természetes téma, és semmi furcsa vagy extra nincs abban, hogy beszélek róla, ő is belelazul, és felveszi a téma fonalát. Ez felszabadító. És minden egyes apró lazulással változik az, ahogy a szexualitás témáját kezeljük.
A saját gyönyörünkért mi vagyunk felelősek – a gyönyörtudatosság és a megérdemelt orgazmus nyomában Oláh Barbival
2025.5.24 9:37
