Szájhagyománytól az újságcikkekig, majd végül a 3D-ig és annak hanyatlásáig – a futball Eb-döntőjéhez közeledve megpróbáltuk feleleveníteni, régen hogyan jutott el az emberekhez az aktuális kedvenc csapatuk eredménye.
A focit mindenki szereti! Na jó, nem, de az tény, hogy az, hogy 22 ember futkos egy labda után, végül az győz, aki többször talál a kapuba, nagyon régóta érdekli az embereket. A meccsek – eleinte akár meglehetősen barbár módon történő lebonyolításának – eredményére mindig kíváncsiak voltak az emberek: kit érdekel, hogy épp pestis van a faluban, ha a település csapata 8 góllal veri a szomszéd faluét, akik csak azért tudtak győzni a múltkor is, mert több malacuk volt? Cikkünkben a közelgő Eb-döntő kapcsán – amelyet már mindenki akár a telefonján is követhet HD-ben, de a szerencsésebbek akár 4K-ban is bámulhatják – annak jártunk utána, hogyan jutottunk el odáig, hogy valós időben csekkolhatjuk, ha a franciák akciógól nélkül a döntőre esélyesek, vagy hogy a magyarok kieséséért ugyanakkor könnyezhetünk itthon, mint a pálya mellé épített lelátókon.
A kezdetek kezdetén
Hogy mióta létezik a klasszikus foci, arra ezerféle teória létezik, és a cikkünk nem is kíván ennek utánamenni, maradjunk annyiban, hogy az embereknek nagyjából a sport megjelenése óta volt igénye arra, hogy ha épp nem tudott a csapatával tartani, megtudja, az hány gólt rúgott be, esetleg hányat kapott az ellenféltől. Hogy a modern technika elterjedése előtt ezt hogy oldották meg, az nagyjából egyértelmű: egy-egy adott faluból valaki ballagott a csapattal, megnézte magának, aztán alaposan kiszínezve elmesélte. Ők voltak az első „kommentátorok”, akik aztán néhány beléjük diktált pohár bor után izgatottan magyarázták, hogy „az a nyomorult Rezső pont akkor hagyta ki, amikor nem kellett volna, hitted volna, hát nem?” Fogalmazzunk úgy, hogy ezeket finoman szólva sem tekinthetjük a klasszikus közvetítések elődjének, az azonban biztos, hogy azóta van igény valamiféle közvetítésre, amióta csapatokról és egyáltalán sportról beszélhetünk.
„A Wembley-ben állva mintha az utolsó kívánságom teljesült volna“ – Interjú Siklósi Petrával, aki a Nottingham Forestet is fotózta
2024.2.24 10:12
Hogy ha pontosabb és realisztikusabb képet akarunk kapni arról, hogy a „klasszikus” közvetítési – vagy legalábbis információközlési – szcéna mikortól indult, akkor az írás-olvasás elterjedésééig, illetve a klasszikus nyomtatott sajtó megjelenése előtti időkbe kell visszaugranunk. Mondanám, hogy ez csak egy kis kiruccanás, de nem: Velencében már az 1530-as években lehetett vásárolni kéziratot, kvázi hírleveleket, állítólag már ezekben is volt szó a „nemes sportról”. Miután ezeknek nincs nyoma, lépjünk kicsit tovább az első „napilapok” megjelenésééig: az 1700-as évek környékén járunk, szóval még jó messze, de ekkor már igény volt az ilyesmire, az igényt pedig a kereslet-kínálat elv alapján ki is szolgálták: a lipcsei Einkommende Zeitung 1650 körül bukkant fel (és bizonyítottan ebben már volt szó futballról, de mellette például ökölvívásról is), de Nagy-Britanniában a London Gazette 1665-ben is említést tett a fociról.
A Barcelona 17 éves sztárja olyan magasra juthat el, amiről azt hinnénk, lehetetlen: mit kell tudni Lamine Yamalról?
2024.10.1 15:39
Hatalmas ugrás, de a klasszikus tömegsajtó („Penny press”) megjelenése 1833-ra tehető: ez volt a legendás New York Sun, amit fillérekért – pennykért – árultak, és rikkancsok értékesítettek. Miután az Egyesült Államokban járunk, sokan gondolhatnák, hogy ez már túl van a klasszikus futballon, európai focin, de nem: a Sunban sokáig ment a klasszikus futball („soccer”) események leközlése, igaz, általában csak az eredményekre szorítkozva, gyakran ráadásul rosszul. (Érdemes hozzátenni, hogy ekkoriban az USA – Anglia távolságot leküzdeni nem pár pillanat volt az internet segítségével, így a bevándorlók tényleg tökre örülhettek, hogy kedvenc angliai csapatuk a gyűlölttel szemben győzelmet aratott, de utánanézni nem tudtak, hogy ez tényleg megtörtént-e, hiszen az információ sokat utazott).
Az írott sajtó virágkorának az 1878-tól 1918-ig tartó időszakot tartják, ekkor már egyértelmű volt, hogy a sporteredmények tényszerű közlésére szükség van. Az USA-ban, Angliában, a szocializmusban mindig másként működött egy kicsit a sajtó (ez is külön cikket érdemelne) de volt, ami közös volt: a tényszerű focieredmények közlésének fontossága. Az angol Daily Mirror például azért lett sikeres (alapítva 1903-ban!), mert jó érzékkel ment rá, hogy a britek szeretik a focit, hát néha több oldalas, komoly elemzésekben ment neki a témának.
A végtelenbe, és tovább!
A szóból, illetve írott szóból tehát már jó régóta tájékozódhattak a népek, de az tény, hogy a 19. század volt az, ami elhozta azt a fajta technikai forradalmat, amelyre a focidrukkerek igazán vágytak. Mielőtt még lett volna tévé és rádió, már próbálkoztak azzal, hogy a mozgalmasabb, nagyobb érdeklődésre számottevő mérkőzéseket valahogy reprodukálják, a jelenleg ismert elbeszélések szerint ezekben pedig Argentína járt az élen.
A Kabát FC a foci és a reality műfajának is teljes megcsúfolása, mégis az őszi felhozatal eddigi legszórakoztatóbb műsora
2024.9.22 9:27
A helyi Alumni és British-Argentino csapatok csörtéjét 1902-ben teljes egészében – vagy nagy részben – rögzítették filmre egy komplett technikai és logisztikai bravúrral, és bár hozzá kell tenni, hogy nem voltak adottak a lehetőségek arra, hogy mindez mozgalmas is legyen, a kameraszög (felülről – egy, esetünkben több állványról – az egész pályát mutatva) a mai napig a futballközvetítések alapját képezi, legalábbis a legenda szerint, mert erről a bizonyos felvételről nem nagyon találni nyomokat. Sokan úgy gondolják, a dolog nem lehetett kivitelezhető és a már említett technikai bravúr nem történt meg. Abból kiindulva, hogy a korai filmek 1895-ben 17 méteresek voltak (mármint a nyersanyag, amire rögzítették őket, ekkora hosszt tett ki) és nagyjából 50 másodpercnyi anyag kerülhetett fel rájuk, valószínűleg a kétkedőknek van igazuk abban, hogy nem a teljes meccs került felvételre. Mégis, ezt az 1902-es próbálkozást tekintik sok szempontból a „kezdetek kezdetének”, még úgy is, hogy már korábbról is maradtak fenn nyomok hasonló, bár kevésbé ambiciózus bravúrokból. (Csak hogy elhelyezzük időben: a Lumiére testvérek 1895 márciusában mutattak be először mozgóképet, vagyis alig hét évvel az argentinok elvileg „teljes” rögzítése előtt úgy, hogy a találmány alapját képező gépet 1892-ben vásárolták meg Léon Bouly feltalálótól.)
Írországban már 1897-ben egy Glentoran–Cliftonville csörtét is megpróbáltak rögzíteni (mármint felvenni, ha valami érdekesebb történt), de persze az angolok is élen jártak: 1898-ban Londonban követtek el mindent annak érdekében, hogy a Blackburn Rovers kontra West Bromwich Albion mérkőzés izgalmasabb pillanatait megmutathassák a nagyközönségnek, majd 1899-ban is volt egy emlékezetes St. Thomas Hospital kontra Guy’s Hospital összecsapás, amely részeiben rögzítve lett.
Nem véletlenül nem teljes mérkőzésekről van szó az esetek zömében: a nyersanyag, amire dolgoztak konkrétan életveszélyes volt, nem léteztek se drónok, se kézikamerák, csak igen nehéz felvevők: az első bemutatott kamera nagyjából 8 kiló volt és nem lehetett mozgatni. A kor rendezőinek tehát meg kellett találniuk a pálya izgalmasabb részét mutató szöget – bár a legtöbbjük neve nem maradt fent, az efféle limitációkból születő kényszermegoldások lényegre törők voltak, így a mai napig velünk vannak.
A közvetítések felemelkedése
Mondanunk sem kell, hogy a korai huszadik század amúgy hatalmas ugrást jelentett a sport, és főleg a futballközvetítések számára: megjelentek és egyre elérhetőbbek lettek a rádiók, ezzel pedig teljesen új dimenzió kezdődött el. Írott anyagok helyett végre élőben hallhattuk, hogy ki, mit, miért csinál a labdával, ez pedig komplett családokat szögelt a vevődoboz elé. Természetesen az angol BBC (akik az első, később a második világháború során rengeteget fejlesztettek a technológiájukon) élen jártak ebben is, a britek ugyanis nem meglepő módon szeretik a focit, szóval, ha épp nem hírek mentek, akkor megpróbálkoztak a futballal. Az egyik leglegendásabb, egyben sok szempontból úttörő közvetítésnek az 1937-es (!) döntőt tartják a Sunderland és a Preston North End között, amit milliók követtek élőben, átélve azt az élményt a futballista kommentátorok segítségével, amit amúgy csak a pálya mellett lehetne.
A „videó kinyírta a rádiós sztárokat” elv alapján azonban hatalmas fejlődés történt igen rövid idő alatt: az ötvenes években indult a nagyobb közönség által fogható televíziós csatornák térnyerése, a fekete-fehér mérkőzések gyakran élő közvetítését pedig mérhetetlen mennyiségű ember nézte. Azért mérhetetlen, mert akár csak itthon, úgy külföldön, Angliában is divat volt, hogy ha egy utcában valakinek volt tévéje és valami fontos adás ment, azt a teljes utca a nappaliból nézte. Egyes becslések szerint, amikor 1953-ban a BBC műsorára tűzte a Blackpool–Bolton Wanderers FA-kupa-döntőt, körülbelül minden angol ezt nézte.
A legnagyobb mérföldkőig 1966-ba kell ugranunk: ekkor már igen sokan megengedhették maguknak a televíziót, így egyes mérések szerint csak a briteknél az Anglia–Németország világbajnoki döntőt 32.3 millió néző követte végig. A mai napig nem volt olyan adás, ami ezt a számot überelni tudta volna a szigetkirályságban.
A kapitalizmus természetesen, mint az élet a Jurassic Parkban, utat tört magának: amikor az emberek rájöttek, hogy ez egy népszerű sport, mindenki megpróbálta megsütögetni a maga pecsenyéjét: a '60-as években a népszerűbb eseményeket (mint a vb-k, Eb-k) megpróbálták minden országhoz eljuttatni, akár valós időben, akár késéssel. 1969 megint mérföldkő volt, ekkor ugyanis a Liverpool kontra West Ham United meccset a BBC színesben adta, létezése óta először, de természetesen nem utoljára.
Természetesen muszáj átugranunk pár érát (például a hagyományos, vagyis standard, illetve a nagyobb, vagyis HD-felbontások megjelenését), csak azért, hogy egy tévútról is beszéljünk. 2010-ben járunk, amikor minden tévégyártó és mozi azt hitte, hogy a 3D a jövő: ekkor történt meg, hogy az Arsenal és a Manchaster United meccsét élőben, mi több, 3D-ben közvetítették. Valamiért senki nem érezte, hogy ez a dolog nem fog elterjedni, így az volt az elképzelés, hogy majd mindenki szemüvegben ül a nappaliban és hajol el a labda elől. Érthetetlen volt, hogy ezt komolyan gondolták, és nem is járt be nagy utat. A dél-koreai vb-meccsek mindegyikét el lehetett érni sok országban ezzel a technológiával, de ez a műfaj aztán szerencsére ki is halt, béke poraira. (A 3D egyébként a kameramanok rémálma is volt a dögnehéz cuccokkal, amikkel ugyanolyan minőséget kellett produkálni, mint a 2D-s kollégáknak, akik kis túlzással ezt a szintet egy telefonnal is hozták).
Zárójelben: futballközvetítések itthon
Érdemes azt is megnézni, hogy itthon, mindkét világháború kvázi veszteseként hogyan alakult a technológia fejlődése, de nagy különbségek nincsenek. Néha csak pár évnyi lemaradással követtük a „nyugatot”, néha kicsit még előztük is, rádió, tévés és színes közvetítések terén is. Muszáj megemlíteni a közvetítések történelmében olyan legendákat, mint Fridedlander György, vagy ahogy a világ megismerte, Szepesi György. Gyuri bácsi élőben közvetítette, amikor 1953-ban a Wembley Stadionban az angoloknak hatot vertünk be, amíg ők csak hármat a miénkbe, miután pedig egy ország megszerette a lényegre törő, mégis sokat mondó közvetítéseit, legendává vált. Hiába voltak televíziós készülékek, gyakran sokan azt tették, hogy bekapcsolták a tévét, levették a hangot és a tetejére tették a rádiót, amiben Szepesi kommentárjával élvezhették a mérkőzéseket. Gyuri bácsi végül 96 éves korában hunyt el, munkássága pedig szinte minden nagyobb kommentátorra hatással volt Knézy Jenőtől Faragó Richárdon keresztül Hajdú B. Istvánig, akinek köszönhetően a mai napig élvezetessé válnak a szinte nézhetetlen Eb-meccsek is.
