A folyamatos megfelelési kényszer, a szorongás, az önmegkérdőjelezés és a folyamatos változás a kamaszkor éveinek alapköveit jelentik. Az "Agymanók" folytatásának ambiciózus terve, hogy ezekről beszéljen, de mégsem áll össze egy maradandó alkotássá.
Az első rész után majdnem 10 évvel megérkezett az Agymanók (Inside Out) második felvonása, amire elég nagy szüksége volt már a Pixar stúdiónak, ugyanis a film első részén kívül egy igazán kiemelkedő vagy újító alkotással sem tudtak előrukkolni az elmúlt másfél évtizedben, mely során többnyire ambiciózus próbálkozások és biztonsági játékot jelentő folytatások határozták meg a stúdió alkotásait.
Sajnos az utóbbiba tartozik az Agymanók 2. is, ami az elvárásokhoz képest alulteljesített. Nem azért, mert egy rossz filmről beszélünk – sőt, már az első rész alapkoncepciója is bőven túlszárnyalja azokat az elvárásokat, amiket egy animációs filmmel szemben támaszthatunk –, hanem pont azért, mert a 2015-ös előd olyan magasra tette a lécet, hogy tíz év után joggal maradhat bennünk hiányérzet amiatt, amit végül kaptunk. Na de mit kaptunk?
A történet az előző filmhez képest két évvel később veszi fel a fonalat, ahol a főszereplő, Riley már 13 éves, sikeresen beilleszkedett az új iskolai környezetbe, van egy erős baráti közössége, továbbra is jéghokizik, és elég jól játszik ahhoz, hogy a barátnőivel együtt meghívják őket a Fire Hawks hokicsapat edzőtáborába, oda, ahova egyébként Riley megy majd gimibe (vagyis az amerikai high schoolba, ami azért egy kicsit más), és ahol az ő nagy példaképe, a csapat sztárjátékosa, Valentina Ortiz játszik.
Coppola a legújabb filmjével a saját életművét tiporja teljesen a földbe – Megnéztük a Megalopoliszt
2 nappal ezelőtt
Mindeközben az eddig ismert érzelmek, Derű, Bánat, Harag, Undor és Majré jól összeszokott csapatként végzik a dolgukat, menedzselik Riley életét, egészen addig, ameddig a tábor előtti éjszaka meg nem jelenik a Fejhadiszállás vezérlőpultján a „Puberty” (kamaszkor) vészjelző. Bár ezt sikeresen kihajítják, egyszer csak arra ébrednek, hogy az elmemunkások megszállják a központot, alaposan átalakítják és kibővítik a vezérlőpultot. Majd lassan megjelennek az új érzelmek, elsőnek Feszkó, az új „vezérérzelem” (az Anxietyre a Szorongás talán minden szempontból leíróbb fordítás lett volna), valamint Irigység, Uncsi és Ciki, akik először megpróbálnak közösen együttműködni a régi csapattal, azonban hiába. Hogy Riley sikeresen teljesítse az edzőtábort, felvegyék a hokicsapatba és még be is tudjon illeszkedni az új közegbe, átveszik az irányítást az addigi bénázó és az új helyzetekre rosszul reagáló korábbi érzelmektől, akiket beletuszkolnak egy palackba, és elzárnak egy agy alatti (tudatalatti?) páncélszekrénybe. Derűéknek pedig az a célja, hogy újra visszakerüljenek a Fejhadiszállásra, majd megakadályozzák, hogy az új érzelmek Feszkó vezetésével mindent felforgassanak.
Miért nem eléggé coming of age-film az Agymanók 2?
A felnövésről (coming of age) és annak nehézségeiről mind a külföldi, mind a hazai filmművészet rengeteg kiváló alkotása szól (Holt költők társasága, Holdfény, Sráckor, Megáll az idő, Magyarázat mindenre vagy éppen az a Toy Story-sorozat, ami ugyancsak a Pixar stúdiót dicséri), az Agymanók második része is ezt kísérli meg, több-kevesebb sikerrel.
Felmerül a kérdés, hogy miért várjuk el egy animációs filmtől, hogy mély, a gyerekek mellett a felnőttek számára is szórakoztató, elgondolkodtató vagy éppen megható legyen, pedig a válasz egyszerű. Azért, mert ezeket az elvárásokat a Pixar első filmjével, a Toy Storyval önmagával szemben támasztotta, és mindig ki is szolgálta, vagy új dimenzióba helyezte. Az Agymanók második részének esetében az a baj, hogy szinte alig épített valamit ahhoz, amit az első rész hátrahagyott, és a cselekmény gyakorlatilag ugyanarra a sémára épül, mint a 2015-ös elődje: új helyzet jön Riley életében, az érzelmek bajba keverednek, elkerülnek a Fejhadiszállásról, közös erővel visszajutnak, és minden szuper. Ez akkor a sajátos témájával és tálalásával újdonságnak számított, de kilenc évnyi ötletelés után a második résztől jóval többet vártunk volna.
Természetesen a film ugyanannyira szerethető és szórakoztató, mint az elődje, jókat lehet nevetni az abszurditásán, és rengeteg olyan apró részlet, motívum vagy ötlet van, amin látszik, hogy gondosan foglalkoztak velük az alkotók. A vezérlőpult átalakítása és bővítése egy nagyon szép metaforája annak, ahogyan a felnövésünk során mi is egyre bonyolultabbak leszünk, és a kamaszkorban az érzelmeink egyre jobban felerősödnek. A filmben nemcsak a régi érzelmek fejlődnek egyre jobban, hanem az újonnan becsatlakozók már jóval komplexebbek is, észrevesznek és megkérdőjeleznek olyan dolgokat is, amik addig olyan természetesnek tűntek (például, hogy miért lóg idétlenül a kezünk séta közben, illetve mit lehetne tenni ellene). Az Énkép meghatározó, az érzelmek által szelektált élményekből és az azt alkotó hitrendszerből áll össze, de ehhez tartozik a felbukkanó „Kamaszkorgomb”, a Gúny-kanyon és még sok más mellett az is, ahogyan a tudatalatti páncélszekrénybe elzárt gyerekkori karakterek – rajzfilmfigurák vagy videójátékhősök – vizuálisan megjelennek.
A rendszer bedarál minket, mégis lehajtott fejjel tűrjük: A Fekete pont az iskola világán keresztül tart elénk görbe tükröt
2024.9.7 10:08
Az Agymanók 2. hibája mégis abban rejlik, hogy minden ilyen gondolatgazdag megoldás és gag ellenére is nagyon keveset teljesít egy potenciális coming-of-age film koncepciójából. A hangsúly továbbra is inkább a régi érzelmeken van, őket követi a történet, az újak Feszkó kivételével nem kapnak elég teret, és nincsenek is kellően kidolgozva. Az is érthetetlen, hogy miért csak olyan kevés időt (durván egy hetet) ölel fel a történet, és miért éppen az edzőtábor és a sport eszközén keresztül próbálja meg bemutatni a kamaszkor velejáróit a film. Ennél egy jóval kézenfekvőbb választás lett volna, ha egy évvel később kezdődik a történet, amikor már a középsuliban kell megküzdenie Riley-nak az új helyzetekkel. A régi kapcsolatok fenntartásának és az újak kialakításának nehézsége ugyanúgy megjelenhetett volna a filmben, de sokkal nagyobb fókuszt érdemelt volna a beilleszkedés nehézségének a kérdése, miközben az önmagáért való kiállás, az iskolai bántalmazás, a szülőkkel való mélyebb konfliktusok és a kibontakozó kamasz szerelem témájának kihagyása olyan ziccerek, amiknek érezni a hiányát és szükségét, még akkor is, ha valójában az Agymanók 2. csak a folytatásoknak készítette elő a terepet.
