Afrikában él egy titokzatos magyar közösség, akikre több mint 400 évvel a letelepedésük után találtak rá. De hogyan jutottak el a magyarabok ősei a Dunától és a Tiszától egészen a Nílus partjáig?
A magyarság és a magyar nyelv eredete sokáig vitatott volt, de mára számos tudományos alátámasztással a hátunk mögött kijelenthetjük, hogy a magyarok ősei egy uráli, finnugor nyelvű nomád csoport voltak, akik a messzi nyugatra merészkedtek, és a Kárpát-medencében telepedtek le. A népcsoport az évszázadok során európaivá vált, a mai magyarság alapjaiban különbözik attól a csoporttól, amely megérkezett a Vereckei-hágón keresztül a kontinensre.
Kevesebbet tudunk viszont a magyarok lehetséges leszármazottairól, a magyarabokról, akiknek az ősei az Oszmán Birodalom idején telepedhettek le Észak-Afrika térségében. Az afrikai kontinens nagy része sokáig gyarmatosító uralom alatt állt, és a területeket franciák, németek vagy portugálok igazgatták, a gyarmatosító erők hatása pedig a mai napig érezhető, akár a nyelv, akár a kultúra tekintetében. Gyakori tehát, hogy az afrikai kontinensen a helyi nyelvek mellett indoeurópai nyelvbe is belebotlunk, és a turistáknak nem meglepő, ha francia vagy angol szavakat hallanak. Azt viszont már nehezebb elképzelni, hogy él egy közösség a Nílus mentén, akik a magyarok leszármazottjainak vallják magukat.
A 16. században a mai Magyarország, valamint Egyiptom és Szudán – amely két ország határán a magyarab csoportok ma is élnek – egyetlen politikai egység részét képezték. Az oszmán hódítás egy kolosszális, soknemzetiségű birodalmat hozott létre, amely három különböző kontinensen húzódott, az északi Közép-Ukrajnától egészen a mai déli Etiópiáig. A hatalmas birodalom fenntartása nem működött volna olajozottan a meghódított népek bevonása nélkül, ezért az oszmánok közülük is toboroztak csapatokat: gyakran keresztény fiatalokat vittek el, elsősorban a balkáni tartományokból, akiket besoroztak katonai szolgálatra, és akik szépen lassan áttértek az iszlámra is.
Bár sokáig vitatott volt, hogyan kerültek magyarok a Duna és a Tisza mellől a Nílus partjához, valószínűleg ők is az oszmán hadsereg soraiba érkeztek és a birodalom katonái voltak, akiket még Szelim szultán hozott oda, hogy határőrként szolgáljanak.
Az 1930-as években találtak rájuk
Almásy Lászlónak nagy szerepe volt abban, hogy egyáltalán tudomást szerezzünk a magyarabokról. Az Afrika-kutatás egyik meghatározó magyar alakja és úttörője írt elsőként a népcsoport létezéséről, miután az 1930-as években afrikai expedíciója során beléjük botlott Szudán északi részén, Vádi-Halfa közelében. Annak ellenére, hogy a magyar nyelvből csak néhány szót őriztek meg, arabul beszélnek és muszlim vallásúak, a magyarabok erős magyar identitással rendelkeztek, ami megkülönbözteti őket más helyiektől.
Evidens lenne azt gondolni, hogy a 'magyarab' a 'magyar' és 'arab' szavakból áll össze, viszont egészen más az etimológiája: az 'ab' núbiai nyelvre lefordítva törzset jelent, ezért a magyar és ab szavakat összeolvasva a 'magyar törzs' vagy 'magyar klán' jelentéseket kapjuk.
A magyarabok származását szájhagyomány útján vezették vissza egy több száz évvel korábban élt csoportra, akik a monda szerint 1517-ben érkeztek Egyiptomba I. Szelim oszmán szultán hódító hadseregével. Egyikük, Ibrahim al-Magyari, azaz Ábrahám a katonai szolgálat befejezése után a Nílus közelében telepedett le, és helyi nőt vett feleségül. A házasságból született Musza nevű fiuk, aki szintén helyi lánnyal lépett frigyre, és tőlük származtatják a Vádi-Halfa-i népcsoport eredetét. Ibrahim al-Magyari leszármazottjai lehettek tehát azok a magyarabok, akikbe Almásy gróf is belebotlott.
A magyarabok magyarországi kapcsolatát alátámasztják Fodor István orientalista és az arab nyelv szakértőjének tanulmányai is. Az eredetileg latinul írt, és magyarul 1983-ban megjelent kötetben szerepelt egy levél, amelyet Pécsváradi Gábor ferences szerzetes címzett Bánffy János királyi pohárnokmesternek. Pécsváradi – aki 33 hónapot töltött a Szentföldön, és kalandjait a Jeruzsálemi utazás című könyvben foglalta össze – felidéz egy beszélgetését, amely a török sereg bevonulásának napján, 1516-ban történt. Pécsváradi állítólag interakciót folytatott olyan katonákkal, akik a török hadseregben szolgáltak, és nem sokkal a jeruzsálemi események után Egyiptomba vonultak. Ugyanez az egység 1517. január végén részt vett a Mamlúk Birodalom megdöntésében, lehetséges tehát, hogy ezek a katonák kerültek Dél-Egyiptomba, és ők a magyarabok ősei.
Eltérő külső jegyek
A következő meghatározó expedíció Vádi-Halfában 1965-ben szerveződött Fodor István vezetésével, aki az Asszuáni-gát megépítése előtti duzzasztás idején töltött több hónapot a szigeten. Fodor átfogó tanulmányt írt a helyi lakosságról, elmélyedve történelmükben, viselkedésükben és kultúrájukban, és számos fizikai antropológia megfigyelést is tett. Például, hogy főleg vöröses hajuk van, ami erősen ellentétben áll a núbiaiakra jellemző fekete hajjal, emellett Fodor szerint a magyarabok bőrtónusa általában világosabb, és a szemük is kisebb, ami inkább emlékeztet a magyarok külső jegyeire.
Boldog évfordulót Magyarországnak! – 20 éve csatlakoztunk az EU-hoz, mi történt az elmúlt két évtizedben?
2024.5.1 10:11
Fodor egy sor olyan mondást is összegyűjtött, amelyek hasonlóságot mutattak magyar frázisokkal. Az egyik ilyen a „rá'sz el-mágyár zejj el-hágyár“, vagyis a magyarok feje olyan kemény, mint a kő. Egy másik az „ál-Mágyárí lá jiszálli fíl-meszgyid“, azaz a magyarok nem a mecsetben imádkoznak – utóbbi valószínűleg azokból az időkből maradt fenn, amikor a magyarabok ősei még keresztények voltak.
Fodor specifikusan írt az asszuáni magyarabokról, akiknek az eredetmondája eltér a határőrként betelepített magyarokétól. Ők a török hódoltság idején iszlám vallásra áttért magyarok lehettek, akiket a hitük miatt az osztrák hatóságok kiutasítottak az országból, valószínűleg Mária Terézia uralkodása alatt.
Fodor egy 2008-as interjúban azt nyilatkozta, hogy szerinte is nagyon bizarrul hangzik, miszerint magyarok vándoroltak ki és telepedtek le Afrikában, akik megőrizték a magyar identitásukat, de kétli, hogy bárki is kitalált volna ilyet.
Tegyük fel, hogy létezik egy csoport a távoli Núbiában, akik unalmukban úgy döntöttek, kitalálnak maguknak valami európai származást, hátha el tudnak érni valakit Európában. Meggyőződésem, hogy nem Magyarországot és a magyarokat választották volna, ami szinte mindig gazdasági és politikai problémákkal küzd, hanem Svédországot, Németországot vagy talán Amerikát. Ismerve az arab világ oktatási színvonalát, elmondhatom, hogy az ottani tankönyvekben szinte semmi szó nem esik Magyarországról, főleg nem a magyar történelemről. Pedig a magyarabok már egy évszázada azt mondják a Núbiába látogató európaiaknak, hogy ők Magyarországról származnak, és a magyarokat a testvéreiknek tekintik.
Víz alá temetett települések
Az Asszuáni-gát idején, a Nasszer-tó feltöltése után az 1960-as években számos magyarabok által lakott egyiptomi település került víz alá, például Ibrím, Qáttá, Tuská és Ánéb – bár a népcsoport kultúrtája elpusztult, a kormány négy új falut épített az evakuáltak számára az ország különböző részein, megegyező a helységnevekkel. Emellett víz alá került Vádi-Halfa és a fele szemben lévő Magyararti (Magyar-sziget) is, az elárasztás után az itt élőket Hasm el-Kirbá faluba telepítették át, azonban sok idősebb magyarab nem élte túl az út megpróbáltatásait.
A magyarabok főleg Egyiptomban és Szudánban, Nílus körüli falvakban élnek, egyes adatok szerint legalább hétezren, de más források ennél jóval többre teszik a számukat. Fodor 2008-ban arról írt, hogy élnek magyarabok Kartúmban, Atbarában és Port Szudánban, ő akkoriban mintegy 10-12 ezer magyarab létezéséről beszélt. Vannak diaszpórák Egyiptom fővárosában is, a közösség mintegy 400 tagjának Kairó az otthona. Bár kisebb kísérletek megindultak már az 1960-as években a magyarabok történetének és hagyományainak összegyűjtésére, az átfogó tudományos kutatás a mai napig várat magára.
A magyarabokat a Magyarok Világszövetsége 1992-ben vette fel a tagjai közé.
