Mads Mikkelsen jutalomjátékában a dán 1800-as évekbe repülhetünk vissza, amikor egy névtelen senki is képes volt felvenni a harcot az elemekkel. Megnéztük Dánia hivatalos Oscar-jelölését, Nikolaj Arcel "A fattyú" című filmjét.
Ludvig Kahlen (Mads Mikkelsen) nem az a férfi, akinek esélye lenne a dán királyi udvarban az 1700-as, 1800-as években: apja földesúr, anyja egyszerű szolgálólány. Hősünk azonban nem adja fel: 25 évnyi német katonai szolgálat után hazatér, méghozzá azzal a nem kis ígérettel, hogy Dánia mocsaraiból termőföldet varázsol a király legnagyobb örömére. Senki sem hisz neki, talán ezért is történhet meg, hogy egy pecsétet és jogot kap rá, hogy az Isten háta mögött megpróbáljon csodát tenni. Nem lesz egyedül: csatlakozik hozzá többek között a megözvegyült Ann Barbara (Amanda Collin), és egy roma kislány, Anmai Mus (Melina Hagberg) is.
Kahlennek azonban nemcsak az elemekkel kell megküzdenie, hanem a föld hivatalos urával is. Frederik De Schinkel (Simon Bennebgjerg) ugyan nem hisz abban, hogy termőfölddé lehetne varázsolni a mocsarat, de abban igen, hogy a föld őt illeti. Így nagyon hamar riválissá válik a két férfi, és hogy ne legyen olyan egyszerű az ügy, akad egy ara is: Schnikel ugyanis nagyon szeretné nőül venni Edel Helene nevű rokonát (Kristine Kujath Thorp), aki azonban beleszeret a zord katonába. És a bonyodalmak egyre csak gyűlnek és gyűlnek...
Ludvig Kahlen ugyanis egykori katonatisztként konkrétan szinte semmivel nem rendelkezik, miközben ellenlábasa, Frederik De Schinkel például végtelen pénzzel és hatalommal is. Mennyire aktuális ma ez a történet? Javasoljuk, mindenki döntse el maga. Kahlen azonban nem hajlandó magát sem az elemeknek, sem a hatalomnak megadni: ő bizony elhatározta, hogy meghódítja a meghódíthatatlant, ebben pedig senki sem állíthatja meg.
Vadkelet?
A fattyú egy eastern, vagyis egy olyan western, amely nem Amerika sötét korszakáról beszél, hanem Dániáéról: amikor a földesurak utódai bármit megtehettek, és amikor a tehetséges férfiak, mint amilyet Mikkelsen is alakít, korlátlan hatalommal és energiával néztek szembe. A film gyönyörű ívben írja le a „megállíthatatlan objektum találkozását az elmozdíthatatlannal”: egy régi kor nemes leszármazottja, aki már csak a piának és a hatalomgyakorlásnak él, találkozik egy cselekedni, illetve az ország javát kívánó férfival.
Hát itt meg mi történik? – Mozikba került a Mi vagyunk Azahriah, ami a nagy progresszivitásában elvesztette az igazi varázsát
2024.11.30 11:25
Az összecsapás elkerülhetetlen, még ha nem is frontális, klasszikus, délidőnél zajló fegyverpárbajról van szó. A kérdés, ami a film elejétől az utolsó pillanatáig izgatja a nézőt (aki hajlandó elveszni a kies tájban, a kétségbeesett sorsokban és a keserédes boldogságban), hogy végül melyikük lesz az, aki felülkerekedik a másikon. Melyik férfi, a jövőt jelentő exkapitány vagy a múltat jelképező örökös az, aki a végén képes lesz tovább hurcolni az örökségét (jelentsen ez bármit)? Mert a végére megtudjuk azt is, hogy a győzelem igazából semmit sem jelent: a lényeg, hogy ki mit nyer – vagy veszít – ezen a játékon, amelyben az erkölcsileg megkérdőjelezhető döntéseket hozó Ludvig pont annyit (sőt, jóval többet) bukhat, mint a túloldalon, az apja dicsőségéből és pénzéből élő De Schinkel.
Ha felróhatunk valamit a filmnek, az kétségtelenül az, hogy belebegtet egy teljesen felesleges szerelmi háromszöget: sem Ludvig, sem De Schinkel, de még csak Ann Barbara szempontjából sem jelent fontos momentumot, hogy az exkatona érez vagy próbál érezni valamit riválisa potenciális menyasszonya iránt, és az alkotás maga sem kezd ezzel semmit a végére. Ezt az egy szálat leszámítva gyönyörűen építi fel a katarzist, amelynek a végén – talán nem várt – revans is van, mégsincs meg a klasszikus boldogságérzet.
Technikailag hibátlan
A rendezésről már beszéltünk pár szót, de muszáj még egy bekezdést szentelni neki. Már csak azért is, mert Nikolaj Arcel elképesztő érzékkel használja nemcsak a színészeit, de a környezetet is, így Mikkelsenék mellett a festői, kietlen dán táj pont annyira fajsúlyos szereplője a történetnek, mint a többiek, ha nem még inkább.
Márpedig – tudva, hogy Dánia a mai napig létezik – egyértelmű, hogy Ludvig sikerrel jár, ő és a hozzá hasonlók pedig végül képesek lesznek országgá formálni mindazt, amit ma ismerünk.
Amit Arcel rendezése mellett muszáj még kiemelni, az Dan Romer elképesztő muzsikája. Nagyon ritkán történik meg, hogy egy film, még ha nem is történik benne semmi, képes arra, hogy az embert a székbe szögezze, de Romer zenéjének köszönhetően A fattyú ilyen. Mély hegedűjátékai, váratlan dobszólói gyönyörűen asszisztálnak a festői képekhez – azokhoz a képekhez, amelyeket Rasmus Videbæk hibátlanul komponál meg, legyen szó egy drámai vagy egy könnyed pillanatról.
A fattyú nem váltja meg a világot, épp csak egy olyan szegletét mutatja meg – méghozzá a maga naturális, tökéletesen megkomponált módján –, amelybe talán ritkábban kapunk betekintést. Színészei, élükön Mads Mikkelsennel, egytől egyig fantasztikusak, rendezése magabiztos és egy pillanatra sem remeg meg, vágása szinte tökéletes, ahogy a zenéje is. Nem biztos, hogy jobb emberré válunk attól, hogy megnézzük, de az biztos, hogy egy kicsit többet tudunk meg a világról, a világ azon szegletéről, amelyek talán ritkán jutnak el a vásznakra. Elvégre nemcsak az Egyesült Államok küzdött a kolonizációval, hanem rengeteg európai náció is – a dánoknak ráadásul otthon kellett rendet tenniük, mielőtt kifelé tekingethettek volna.
A fattyú című film február 1-től látható a magyar mozikban.
