Kétségtelen, hogy Dubaj az egyik leggyorsabban fejlődő város a világon, amely gyakorlatilag az elmúlt ötven évben nőtt ki a sivatagból, mi pedig elhoztuk nektek ennek a közel-keleti eszkortparadicsomnak a történetét.
Dubaj a túlfogyasztás, a mértéktelenség, a giccs és a képmutatás a fővárosa. Valószínűleg ezért is alkalmas arra, hogy világszerte az újgazdagok egyik kedvenc úti célja legyen, beleértve a magyar közélet szereplőinek egy meghatározó hányadát is. De ezt most hagyjuk figyelmen kívül, és merüljünk el inkább a közel-keleti megalománia mesterségesen kialakított medencéjében.
Mielőtt megtalálták a bölcsek kövét
Dubaj a 20. század elején kiváló földrajzi pozíciójának köszönhetően fontos kereskedelmi központtá vált, a tengerhez és Iránhoz való közelsége miatt a külföldi kereskedelem egyik meghatározó csomópontja lett, főleg az 1920-as évektől kezdődően, amikor a ma ismert citybe (akkor az még Dubaj kisvárosából és a közeli Jumeirah falujából állt) egyre több iráni kereskedő érkezett, aztán telepedett is le a környéken. Ennek a bevándorlási hullámnak köszönhetően indultak meg az első infrastrukturális beruházások, például az Al Bastakiya-negyed kiépítése.
Dubaj másik jelentős bevételi forrását a korban egyébként a gyöngyhalászat jelentette, aminek első ellensége az 1929-es gazdasági világválság lett, de az iparágnak az adta meg a kegyelemdöfést, hogy a természetes gyöngyök helyett feltalálták az annál sokkal olcsóbb és kevésbé körülményesen kitermelhető mesterséges gyöngyöket. A gyöngyexport hiányában a korban megindult a gazdasági depresszió, amitől az elszegényedő térséget családok ezrei hagyták el.
Az akkor még szerény gazdasági lehetőségekkel rendelkező régió 1937-ben kötötte meg azokat a szerződéseket, amelyek alapján a nemzetközi vállalatok a területen található olajért, pontosabban az olaj kitermelésének, majd értékesítésének a jogaiért cserébe royaltyt, vagyis meghatározott jogdíjakat fizetnek, de ez akkor a második világháború miatt nem valósulhatott meg, és a fúrások végül csak a 60-as években kezdődtek.
Így a térségnek még majd három évtizedet kellett várnia, hogy az ígéret földjévé váljon.
A köztes időben, nem sokkal a második világháború vége után, pontosabban 1947-ben, a Dubaj és Abu-Dzabi közötti határviták háborúvá fajultak, egyességre pedig csak a britek közbelépése miatt került sor.
A két háború veszteségeit követő visszaesés után a kereskedelem újbóli beindulása tette lehetővé, hogy a rendelkezésre álló – de továbbra is korlátozott mennyiségű – tőkét visszaforgassák Dubaj fejlesztésébe, amely Rashid bin Saeed Al Maktoum várospolitikájának köszönhető. Olyan vállalatokat hoztak létre, amelyek tevékenységétől megindult a térség infrastruktúrájának nagymértékű bővítése – legyen szó a város energiaellátottságáról, a telefonhálózatról, útépítésről, vezetékes vízellátásról vagy kikötők és különösen a reptér létesítéséről, amely a kereskedelem további, potenciális fellendítésére irányult. Ezeknek a beruházásoknak köszönhetően alapozták meg annak a Dubajnak a megteremtését, amit végül az elmúlt évtizedekben felépítettek. Végül 1966-ban értek révbe, hiszen kifröccsent az első csepp olaj.
Miután megtalálták a bölcsek kövét
Hosszas évek munkája után 1966-ban találtak kőolajat Dubaj partvidékeinek felségvizein, és ekkor indult meg a mélyfúrás, illetve a hozzá szükséges felszereltség kiépítése az első olajmezőn, ami a „Fateh”, vagyis a „jó szerencse” nevet kapta. Az olaj berobbanásának köszönhetően a tervezett és folyamatosan zajló infrastruktúra-fejlesztés sokkal nagyobb mértéket öltött. 1968 és 1975 között a lakosság létszáma megháromszorozódott, a fejlesztésekhez a helyi munkaerőhiány miatt külföldről érkeztek munkások, főleg a Közel-Keletről és még inkább Ázsiából.
Rashid sejk egyik nagy projektjeként 1972-re létrehozták a Mina'a rāšid névre hallgató mélyvízi szabadkikötőt, amelynek 16, majd később 35-re bővített kikötőhelye tulajdonképpen a globális kereskedelembe való becsatlakozás igényének szimbólumaként is értelmezhető.
A város és a térség fejlődésének másik mérföldköve az Egyesült Arab Emírségek létrejötte volt 1971-ben. A tárgyalások még Abu-Dzabi kezdeményezésére indultak meg 1968-ban, de miután Bahrein és Katar kihátrált, Dubaj mellett Abu-Dzabi, Adzsmán, Fudzsejra, Rász el-Haima, Sardzsa és Umm-el-Kaivein hét emírségéből állt össze a föderáció, 1973-ban pedig közös valutájukat, a dirhamot is bevezették.
Tíz éve nem sikerült megválaszolni a nyomasztó kérdést: mi történt a Malajziából Kínába tartó repülővel?
2024.3.30 11:07
Dubaj a 70-es években tovább terjeszkedett, a Mina után létrehozták a Dzsebel Ali kikötőt is, majd ezt később ismét bővítették, aminek dedikált célja az volt, hogy egy regionálisan meghatározó csomópont létesüljön, ahol a külföldi vállalatok import- és exporttevékenységét rendkívül kedvező adófeltételekkel segítik. De a 80-as, majd később a 90-es években a dubaji reptér is komoly beruházások alá esett, illetve felépült a Dubaj World Trade Center is 1979-ben.
Az állandó fejlesztések és befektetések jól észlelhető módon egy irányba mutattak: Dubaj a 60-as évek közepétől mindent megtett azért, hogy preventíven átmentse magát és pozícióit az olajmezők kimerülését követő időkre.
Ezért mindent megtettek és megtesznek mind a mai napig. 2013-ban a dubaji vezetés azt a célt tűzte ki, hogy 2020-ra évi 20 millió látogató érkezzen a városba. 2019-ben már 16 millió felett jártak, és bár a Covid devalválta ennek a számát, az új cél az lett, hogy 2031-re elérjék az évi 40 millió vendéget.
Ennek mentén egyre nagyobb léptékben épültek meg a négy- és ötcsillagos szállodák, mint például a Jumeirah Beach Hotel, a magát hétcsillagos hotelként hirdető Burdzs al-Arab szálloda vagy a Madinat Jumeirah resort. Olyan gigantikus plázák nőttek ki a földből, mint a Dubai Marina Mall vagy a Dubai Shopping Mall, ami a félmillió négyzetméteres területével a világ második legnagyobb plázája, továbbá olyan nevezetességek, mint a Burdzs Kalifa vagy éppen a mesterségesen kialakított Világ-szigetek és a Palm Jumeirah.
Ha valamiféle mintázatot vagy hasonlóságot szeretnénk keresni az építmények között, akkor elég szembetűnően rajzolódik ki az az ideológiai metszet, ami ezek mögött meghúzódik.
A napjainkban is tartó turizmuspolitikájuk ars poeticája abban testesül meg, hogy ezt az ellenőrzött túlfogyasztást helyezték a középpontba, és a szolgáltatásaikat a nemzetközi elitek és felső-középosztálybeli csoportok igényei szerint alakították. Ennek a sikerét pedig a számok is bizonyítják. A modell tehát abba koncepcióba ágyazódik, hogy a megtermelt GDP túlnyomó részét a 21. században már ne az olaj, hanem a turizmusipar tegye ki, erre pedig Dubaj jelentse az első számú célpontot, annak is, aki egy nyaralás alatt síelni szeretne, annak is, aki jachtozna, de leginkább annak, aki mindkét programot egyszerre űzné.
