New Music Friday Refresher-módra: a Playback Péntekben ezúttal is a hét legizgalmasabb könnyűzenei megjelenéseit gyűjtöttük össze, ezúttal hét albumot és néhány dalt hoztunk nektek, hogy jól induljon a hétvége.
Albumok
Taylor Swift: 1989 (Taylor’s Version)
„My name is Taylor and I was born in 1989” – Igazán nehéz helyzetbe kerültem, hiszen szinte lehetetlen pár gondolatban összefoglalni, valójában mit is jelent az, hogy ma, 2023. október 27-én Miss Taylor Swift ránk eresztette karrierje talán legfontosabb albumának re-recordingját, alig három hónappal a Speak Now (Taylor’s Version) után. A 1989 igazi fordulópontot jelentett Swift diszkográfiájában. Bár az ezt megelőző Red bizonyos szegmensei már éreztették a zenei arculatváltást, a szakma mégis úgy hivatkozik erre az albumra, mint az énekesnő első igazi, ízig-vérig poplemezére. Zenei koncepcióját tekintve az volt a célja, hogy teljességében, de mégis a 2010-es trendekhez alakítva megragadja a 80-as évek hangzásvilágát: agyonstilizált, felpolírozott szintipop, erősen repetitív basszusütemek, többrétegű szintetizátorszólamok. Sikeressége megkérdőjelezhetetlen, 2014 legmagasabb albumeladási számait produkálta, plusz ezáltal sikerült Swiftnek berántania második AOTY-ját (az év albumjáért járó Grammy-díjat). Legnagyobb slágerei is ehhez a lemezhez köthetők: Shake It Off, Blank Space,Style, Bad Blood.
Ha eddig bárki is kételkedett volna, hogy Taylor Swift minden egyes régi lemezének újrakiadása miatt visszament a stúdióba, most megbizonyosodhat róla, hogy anyánk valóban nem tétlenkedett az elmúlt időszakban. Hangzásában talán a 1989 (Taylor’s Version) tér el leginkább eredetijétől – ez többek között azzal magyarázható, hogy míg a 2014-ben megjelent lemez a svéd producer, Max Martin értő keze alatt készült, a legújabb verzió már nélkülözte az ő szakmai tudását. Helyét az elsődlegesen countryban utazó Christopher Rowe, és az énekesnő jó barátja, alkotótársa, Jack Antonoff vette át, kinek zenei lenyomatát legfőképpen a vault trackeknek nevezett kiegészítő dalokon vélhetjük felfedezni, melyek hangzásra lazán elférhettek volna a Midnightson is.
A reakciók eddig igencsak vegyesek, sokan lefojtott érzelmességről, túlzóan eltérő hangszerelésről beszélnek. Ahogy egy rajongói csoportban írták, „Taylor valószínűleg utálhatja a How You Get The Girlt, mert az olyan, mintha kaputelefonnal vették volna fel.” Nagy volt a hájp, még nagyobbak voltak az elvárások, amiket az énekesnő rajongói támasztottak a 1989 (Taylor’s Version)-nel szemben. Mindez azt jelentené, hogy ez egy rossz album? Dehogyis, sőt, a nosztalgiafaktoron túl remek hallani, Taylor mennyivel technikásabb énekesnővé ért az évek alatt. De az izgalomnak nincs vége, hiszen több TikTok-videó is egy duplaalbum teóriájáról susmorog, így simán elképzelhető, hogy kapunk még egy lemezt a mai nap folyamán. Nem ez lenne az első eset, hogy Swift ilyen eszközökkel próbálná meglepni közönségét, már csak azért sem, mert a 1989-érában – az énekesnő saját bevallása szerint – több mint száz dal íródott. (Szécsi Krisztián)
Mehringer: 111
Elmenni az országból, vagy az előző generációk által összehordott szarkupac tetején, kínkeservesen nekiállni az építkezésnek? Ezt a fő témát járja körbe a Mehringer első nagylemeze, és teszi ezt olyan szókimondással, hogy az első hallgatás óta próbálom összeszedni az állam a billentyűzetről. Viszonylag ritka az, hogy egy kertévés tehetségkutatóban, még tiniként feltűnt előadó a sarkára áll, függetleníti magát mindenféle kiadói és médiás nyomástól, és pofátlanul becsicskít mindenkit, aki egy másodpercig is az útjába állt. A Mehringer produkció rengeteget fejlődött a dalszerzés és szövegírás tekintetében is az előző Ezt is loptuk! EP-hez viszonyítva, a 111 dalai között még csak véletlenül sem lehet fellelni hasonlóságokat. Egyik pillanatban mintha egy George Michael- vagy Lionel Richie-balladát hallgatnánk (Nem halok meg senkiért), a következőben a jó kis ’80-as, ’90-es évekbeli Első Emelet- és KFT-dalok ugranak be (Rossz társaság), aztán az album záródala meg mindenféle popkult-edukációt hátrahagyva arra az interlude-ra emlékeztet, amikor a Too Hot To Handle-ben valaki éppen hatezer dollárt bukott egy csókkal.
Gimiben volt nálunk egy megkülönböztetés: a kispálos leszólta a BSW-t, és aki BSW-t hallgatott, az azt mondta, milyen szar a Kispál. Engem ez valahogy sosem érdekelt, sosem tartoztam sehová, vagy legalábbis sosem akartam. Szerintem az a legjobb az egész zenélésben, hogy mindenkinek szól valami, valahogyan, akkor is, ha ez másnak nem tetszik. Nincs jó és rossz, mert hát ki is dönthetné el, hogy mi a jó és mi a rossz? Ez a dolog ott eldől, hogy az emberek meghallgatják-e a zenédet vagy sem
– mesélte Mehringer Marci a lemez stílusbeli komplexitásáról a Refresherhez eljuttatott sajtóközleményében.
Düh, szociális szorongás, tartozni akarás, társadalomkritika és felnőtté válás, megspékelve olyan – főleg Marciék korosztályában ritkán taglalt – témákkal, mint a politika vagy éppen teológia. Az utóbbi a lemez kulcs- és egyben első dalának fő témája is. Az Isten című, hat és fél perces szám gyönyörűen felvonultatja a tagok zenei sokszínűségét és vitathatatlan tehetségét, amellett, hogy hátborzongató módon prediktálja a banda – a dal születését követően bekövetkezett – életveszélyes és sorsfordító balesetét.
„Két nap ébrenléttel írtuk meg a badacsonyi hegytetőn, elbújva a világ elől. Utólagosan derült ki a dalról, hogy valami olyasmit dolgozott fel teljesen tudattalanul, ami velünk két hónappal később tényleg megtörtént. Hogy egyetlen pillanat alatt összetört az életünk, aztán újra összeállt. Hát akkor van isten? Vagy nincsen? Az egész ennek a játéka.“ (Erdős Viki)
King Gizzard & the Lizard Wizard: The Silver Cord
Még belegondolni is szédítő: 13 éves fennállása alatt immár a 25. nagylemezét hozza ki, mégsem képes elfáradni az ausztrál pszichedelikus rock gőzhengerként teljesítő, emberkísérletnek sem utolsó csodacsapata, a King Gizzard & the Lizard Wizard. Mielőtt az idei nyár elejére időzített PetroDragonic Apocalypse megjelent volna, Lucas Harwood basszusgitáros arról beszélt, hogy a soron következő két albumuk nagyon más lesz, teljesen különbözni fognak egymástól, reményeik szerint mégis jól kiegészítik majd egymást. A zenekar egészen konkrétan a jin és jang koncepcióját emlegette, és péntektől már végre a saját fülünkkel is halljuk, hogy mire utaltak: a júniusban megjelent Dawn of Eternal Night még a 2015-ös Infest the Rats' Nest trash metálos nyomdokain járt, a pénteken befutott The Silver Cord azonban már a szintetizátorok és a két évvel ezelőtti Butterfly 3000 album hangzása felé mozdul el. Az egyik anyag a hegy árnyékos oldalát, míg a másik a napos, a viharokat már túlélt oldalát villantja meg. (Kovács Dávid)
Poppy: Zig
– Szóval hány műfajt is szeretnél becsempészni egy dalba?
– Igen!
A YouTube Barbie babájának – akit egykor az illuminátus rend tagjaként emlegettek – szájából többször is elhangozhatott ez a párbeszéd az elmúlt évek során. A 2017-es Poppy.Computer rágógumis popdalai után Poppy kiszabadult a némileg Britney Spears gyámságához hasonlítható Titanic Sinclair karmai közül, és elkezdhetett a saját stílusában, eredeti sötét hajszínével, mindenféle felvett karakter nélkül alkotni. Beállt mögé a Yungblud, a Palaye Royale és Yves Tumor producereként is működő Chris Greatti, és együtt talán még soha nem hallott káoszt alkottak. Poppy számai az egyik pillanatban még egy arénás klasszikus rockkoncertet szólaltattak meg, majd egy 20 másodperces váltás után metálhörgéssel szóltak a gyermekbántalmazásról, aztán pedig egy pillanat alatt kék ég alatt, egy zöld mezőn találhattuk magunkat, és akusztikus gitárral, mézédesen dalolhattunk arról, hogy van, aki a teát szereti, mások pedig a kávét. Ezt a jellegű – egyébként számomra gyönyörű – kultúrsokkot hallhattuk az énekesnőtől három nagylemezen keresztül. Mostanáig.
Itt a REFRESHER piszok jó karácsonyi listája, amit bekapcsolhatsz csizmapucoláshoz – A basic dalok nélkül
2024.12.3 17:12
Az első aggasztó jel a Zig megjelenése előtt az volt, hogy Poppy újra szőke lett, majd kiszivárgott az infó, hogy Chris Greattit Simon Wilcox és Ali Payami váltotta a hangszerelést illetően. Az egyébként slágergyáros Los Angeles-i producer, illetve az utóbbi svéd DJ szakértelmével persze semmi baj nincs, de az új Poppy-albummal búcsút inthettünk a kaotikus metálkavalkádnak, és ismét egy Poppy.Computerhez közelítő, továbbra is progresszív és kísérletező, ám inkább elektropoposabb, kicsit drum’n bass-es lemezt kaptunk. Ezzel az énekesnő persze ismét nyithat a mainstreamebb közegből induló hallgatók felé, és talán be tudja csalni Lady Gaga, Charli XCX vagy Melanie Martinez rajongóit is. Nem mondanám, hogy csalódás, mert egy nagyon szépen összerakott anyag, de azoknak, akik Poppy heavy időszakában érkeztek meg, nem valószínű, hogy a kedvence lesz. (Erdős Viki)
Belau: Apriori
A 2016 óta aktív Belau az egyik legkomolyabb külföldi jelenléttel bíró magyar könnyűzenei produkció, köszönhetően annak a sokszínű alapokból táplálkozó, egyedi hangzású zenének, amelynek igazán méretes közönsége csak a hazainál sokkal nagyobb piacon tud lenni. És van is kereslet rá, hiszen Kedves Péter és Buzás Krisztián duója olyan fesztiválokat is megjárt már, mint a Primavera vagy az amerikai SXSW, illetve olyan rádiókban szólalt már meg, mint a BBC Radio 1, a Triple J vagy a KEXP.
Legújabb lemezük, az Apriori szokás szerint angol dalszövegeket tartalmaz, ezeket nem kisebb énekesnők adják elő, mint az Airrel is több ízben közreműködő Beth Hirsch (Ethereal) vagy a Massive Attack dalaiból ismert Sarah Jay Hawley (Unimaginable), na meg persze a korábbi albumok és Belau koncertek „élő“ hangjai, például Böbe (Altered) és Myra Monoka (Focus). Az új lemez a Colourwave és a The Odyssey címűekhez hasonlóan a jellegzetes, ambientből erősen táplálkozó, „a természet hangjaival utaztató“ hangzást képviseli, a jól megszokott, sajátos perkusszív elemekkel és az elektropop alapokhoz illeszkedő r'n'b énekszólamokkal. „A lemez kettőnk felnövésének utolsó szakaszát mutatja be, a hazatérés története, ha úgy tetszik az első két lemez szintézise, a nem tervezett trilógia utolsó része“ – mondták róla a srácok. (Maier Péter)
Maluridé: Under The Same Sky
Az előbb említett Belau kistestvére is lehetne a 2020 tavaszán alakult Maluridé, akik tavaly óta zenélnek jelenlegi felállásukban. Persze nem arról van szó, hogy Viszkeleti Júlia, Farkas Virág Zazie és Hodován Milán triója ugyanazt az élményt nyújtaná, mint fenti kollégáik, rengeteg téren kifejezetten más jelleget ölt a zenéjük, viszont náluk is nagyon fontos szerepe van a természetnek, a spiritualitásnak és a sajátosan felhasznált elektronikus soundoknak. Az énekdallamok viszont távolabb állnak a soultól, és jobban közelednek a balladaszerű, északias (nordic) zenei világhoz.
Playback Péntek: Kendrick Lamar és Juice Wrld lemezeivel búcsúzik a november
2024.11.29 12:12
Nehéz nem azt feltételezni, hogy a Belauhoz hasonlóan a Maluridé is inkább nemzetközi piacra készül, már csak azt az egyszerű tényt is figyelembe véve, hogy itt is angol nyelvű dalokról beszélünk. „Nem vagyunk mainstream, és voltak, akik azt mondták, írjunk vidámabb számokat, de én hiszem, hogy erre a zenére is szüksége lehet sok embernek“ – mondja Viszkeleti Júlia, a Maluridé dalszerző-énekese, és jobban nem is érthetnénk egyet vele. Kell a melankólia, meg amúgy is, mindenki olyan zenét írjon, ami kijön neki, kapja be, aki megmondja, milyen hangulatú dolgokat alkoss. (Maier Péter)
WARGASM: Veno
Pár hete, a Modern Love című single megjelenésekor már kifejeztem izgatottságomat a londoni Wargasm első nagylemezének debütjével kapcsolatban. Milkie Way és Sam Matlock (aki nem mellesleg a Sex Pistols-basszeros Glen Matlock fia) elektro-industrial metal duója a Venommal bebizonyította, hogy valóban szépen haladnak abba az irányba, hogy a modern generáció The Prodigy-jévé nőhessék ki magukat. A 13 dalos nagylemez pontosan eléri azt a hatást, amire a Limp Bizkit Fred Durstjével közös Bang Ya Head felszólítja a hallgatót: valóban nyaktörésig mehet rá a bólogatás, egészen az Introductiontől a Somre Goodbye-ig. Kritikus, rohadtul pimasz, a szexualitás témáját már néha-néha a „fúj, ezt komolyan leírták“ irányba terelő szövegeik közé ismét kellő humort csempésztek. A Wargasm valójában egy kicsit a britek Ricsárdgírje is lehetne. Ahogy nekünk van egy Palvinbarbink vagy egy “belém bújt az Ördög Nóránk”, úgy énekelt Milkie korábban Salma Hayekről, most pedig egy úgynevezett „Feral“-ről, aki lehet adott esetben Pharrel Williams, Colin Farrell (hívd fel az énekesnőt légyszi, ha ezt olvasod) és Will Ferrell is. A két főhős karaktere, zeneisége és énekhangja továbbra is gyönyörű kontrasztban egészíti ki egymást – mintha konstans a rég anticipált Marilyn Manson-Poppy duettet hallanánk tőlük a 2020-as Spit debütje óta. Bátran ki merem jelenteni, hogy a Venom hatására a Wargasm bőven ki fogja nőni a „mindenkinek is az előzenekara“-bélyeget, és rövid időn belül olyan magasságokba fog kerülni a brit heavy zenei szcénán belül, mint a Sleep Token vagy éppen a Nova Twins. (Erdős Viki)
Számok
Dodo, Máyer Szonja: Breakup Call
Magyarok nemzetközi vizeken: Dodo és Máyer Szonja Breakup Call című száma a BBC-ben debütált. „A BBC-be mar több számomat beválogatták. Elküldtem a Breakup Callt is, amit Szonjával közösen csináltunk, és Melitának (a BBC műsorvezetője) nagyon tetszett. Egyből vissza is szóltak, hogy két nap múlva lejátsszák, és rotációban marad ebben a hónapban” – mesélte Dodo az illusztris premier kapcsán.
A Breakup Call egy szakítás történetét meséli el. A lány a telefon süket, mégis vigasztaló némaságában vallja meg érzelmeit kedvesének, de pechjére üzenete hangpostára kerül. Máyer Szonja bravúros és érzelmekkel teli énekhangjának, illetve Dodo soulos-hiphopos hangszerelésének köszönhetően mindenkinek beugorhatnak saját szeparációs emlékei. (Szécsi Krisztián)
Ashnikko: Halloweenie V: The Moss King
Ashnikko rajongói 2018 óta minden évben várják október utolsó péntekét, ami szinte összeolvadt egy új Halloweenie-dallal. A brit énekesnő első megjelenései között volt az emlegetett szám, amelyhez már öt éve, folytatásos alapon hozzátesz egy, az ünneppel rezonáló, korábban cukiskodó hiphopos, mára viszont egészen hátborzongató folytatást. Ashnikko néhány hete debütáló WEEDKILLER nagylemeze önmagában is bőven több horrorelemet hordoz, mint régebbi megjelenései, így nem csodálkozunk, hogy a Halloweenie V-ban az ágy alatt rejtőzködő szörnyek már a saját hangjukon szólalnak meg, hol sejtelmesen suttognak, majd a sikítófrász kerülgeti őket. Szóval para. Végre! (Erdős Viki)
HERSELF, Blansch: Ébresztős
„Egyik reggel arra ébredtem, hogy muszáj kezdeni valamit az ébresztőórám elképesztően idegesítő hangjával, szóval rázongoráztam. Örülök, hogy értelmet tudtam adni szegény ócska szerkezet létezésének, mert bár felkelni rá sosem sikerült időben, az akkordmenet nem lett rossz, úgyhogy Zitával számot írtunk belőle“ – mondja Bakos Ati, a Herself zenekar frontembere. A Blansch közreműködésével készült Ébresztős a hétköznapi ébredés nyűgjét tömöríti bele egy csillingelő, őszies elektropopdalba, amelyben még egy hárfa is megszólal – ennek a hangszernek a használata ugyanis régóta dédelgetett vágya volt a zenekarnak. A szám egyébként egy hamarosan érkező nagylemez előfutára. (Maier Péter)
