Október 19-én került a mozikba Martin Scorsese legújabb alkotása, a Megfojtott virágok, amely egy olyan rendhagyó történelemórát tart nekünk, hogy a film közben elveszítjük az emberiségbe vetett maradék bizalmunkat is. Szentgyörgyi Zénó kritikája.
Martin Scorsese azon nagyon kevés, privilegizált helyzetben lévő filmrendezők közé tartozik, akik már bizonyítottak eleget ahhoz, hogy szabadon alkossanak, és olyan grandiózus filmekkel gazdagítsák a mozi kínálatát, mint amilyen a Megfojtott virágok. Ezt erősíti az is, hogy a teljes filmkészítés költségét alapvetően a Paramount Pictures állta volna, de miután sokallták a 200 millió dolláros büdzsét – amiből cirka 70 millió Scorsese, DiCaprio és De Niro gázsija –, az Apple minden további nélkül csatlakozott a film finanszírozásához, bizalmat szavazva a rendezőnek. De vajon megérte?
Amerika elfeledett szégyenfoltja
A film kiemelt célja, hogy nagyobb publicitást adjon a történelem egy olyan korszakának, amiről nem véletlen, hogy eddig nem nagyon hallhattunk. A film kapcsán maga DiCaprio is úgy fogalmazott, hogy
„ez egy teljesen elfeledett része az amerikai történelemnek, egy olyan nyílt seb, ami még mindig gennyedzik”.
De miről is van szó pontosan?
Amerikában az oszázs indiánokat száműzték őshonos területeikről egy olyan oklahomai rezervátumba, ahol a talaj minősége művelésre alkalmatlan volt. A sors fintora, hogy a kisemmizésükre irányuló amerikai törekvések ellenére éppen ezen a területen találtak olajat az indiánok a 19. század vége felé, és meghatározott jogdíjakért (royalty) cserébe engedélyezték az amerikai olajfúróvállalatoknak, hogy a területükön fúrjanak. Így az addig kiszolgáltatott őslakosok hirtelen elképesztő befolyásra és vagyonra tettek szert. A fehér ember behaluzott genetikai felsőbbrendűségének pedig szúrta a szemét a rézbőrűek gazdasága, így sok fiatal- és középkorú férfi elkezdett beházasodni az oszázs törzsek családjaiba a busás vagyon reményében.
A fehérek mohósága oda vezetett, hogy a történelem során eddig mindig jól bevált beházasodás stratégiája helyett elkezdődött a indiánok tömeges és szisztematikus meggyilkolása. 1921 májusában Anna Brown oszázs őslakos holttestére bukkantak egy észak-oklahomai patakban, golyónyommal a tarkóján, majd két hónappal később Lizzie Q, Anna édesanyja is rejtélyes körülmények között halt meg. Két évvel később Anna unokatestvérét, Henry Roant agyonlőtték, majd 1923 márciusában Anna testvére Rita és férje, Bill Smith mindketten életüket veszették, mikor házukat éjszaka felrobbantották.
A gyanúsan összefűződő gyilkosságsorozat után a Oszázs Törzsi Tanács úgy határozott, hogy felkéri a kormányt, küldjenek detektíveket, akik a rendőrséggel ellentétben hajlandóak foglalkozni az üggyel.
Ennek köszönhetően alakult meg Bureau of Investigation, a későbbi FBI előszervezete, amelynek célja a gyilkosságok feltérképezése lett, az ügy felderítésével pedig Tom White-ot bízták meg.
A nyomozás során fény derült arra, hogy a gyilkosságok hátterében Anna nővérének, Mollie-nak a férje, Ernest Burkhart és a nagybátyja, a helyi nagytőkés marhatenyésztő, William Hale állt, akik a teljes oszázs családi vagyon megszerzésért tervelték és szervezték ki a gyilkosságok lebonyolítását.
Scorsese új művét David Grann, a filmmel azonos Killers of the Flower Moon című regénye ihlette, ami a törzs tragédiáját tulajdonképpen csak háttérsztoriként használja fel a FBI megalakulásához és a könyv fókuszában maga a nyomozás áll. A forgatókönyv kidolgozásának korai szakaszában még maga a direktor is a regény cselekményéhez igazodott – például DiCaprio az eredeti tervek szerint nem Burkhartot, Mollie férjét, hanem a nyomozót, Tom White-ot alakította volna – de amint egyre jobban elmélyült a regény történelmi hátterében, akkor döntött úgy, hogy nem a nyomozás, hanem az oszázs törzs sorscsapása köré fog épülni a film.
A három és fél óra jó indulattal is túlzás
A koncepcióváltás miatt a film nem krimi és western elegye szeretne lenni. Nem is törekszik arra, hogy a nyomozás minden egyes részletét a néző elé tárja úgy, hogy abból összerakhassa a saját bűnügyi puzzle-jét, sokkal inkább az a cél, hogy annak a tragédiasorozatnak az emberi oldalát mutassa be egy rasszok közötti házasságon keresztül, aminek a szereplőkkel együtt éljük meg a magasságait, mélységeit, az őszinte szerelemből nyíló virágzását és a pénzéhség okozta elhervadását is.
A Challengers egy látvány- és hangorgiával felvértezett sportdráma, amit egy szerelmi háromszög súlya emel a műfaj átlaga fölé
2024.4.24 17:40
A film operatőri munkáját csak dicsérni lehet, mind a nagy totálok, mind a közeli felvételek tökéletesen megágyaznak annak a hangulatnak, amit az egyes jelenteknek szánt a rendező – legyen szó Ernest és a nagybátyja közötti feszült percekről vagy éppen Ernest és Mollie meghitt pillanatairól.
A film erős atmoszférájához a színészi munka is a hozzáteszi a magét. Lily Gladstone, akinek nemcsak, hogy ez az első főszerepe, de eddig még sosem dolgozott hasonlóan nagyszabású filmekben, mégis elbírja azt a rá nehezedő súlyt, amit az oszázs Mollie mentális és egészségügyi összeomlásának eljátszása jelent. DiCaprio az első világháborúból hazatért, meggyötőrt katonát, Ernest Burkhartot alakítja, a színészhez pedig meglepően jól passzol a szerethető, de nem túl éleseszű és bábként használt középkorú férfi karaktere. A két főszereplő közötti dinamizmuson túl a filmet pedig Robert De Niro játéka koronázza meg, aki kiválóan hozza a kimért, ravasz és gátlástalan pszichopatát, és végre jó látni, hogy nem egy kanos nagypapát alakít.
A vizualitás és a színészi játék utólag ugyan meggyőzi a nézőt, hogy talán mégsem volt felesleges három és fél órát eltölteni a moziteremben, de még így sem való mindenkinek.
A cselekményvezetés alapvetően lineáris, a film elején vannak az egyes gyilkosságokra visszaemlékező blokkok, illetve a nyomozás megkezdődésével egy időre szétszálazódnak a történetfonalak, viszont ez sem segít azon, hogy a néző ne unjon rá a film közben a történetmesélésre. Vagyis talán a felróható legnagyobb hiba, hogy nem tudja folyamatosan lekötni a figyelmet, sokszor enervált és indokolatlanná válik az a 206 perc, amit végig kell ülnünk. Szemben az Oppenheimerrel, ami a szintén három órás játékidő ellenére berántja a nézőt és a bonyolult cselekményvezetésnek köszönhetően fenntartja az érdeklődést.
Látványos harcok és borzalmas karakterek: megnéztük a Polgárháborút, ahol Amerika szembeszáll saját magával
2024.4.21 9:02
Nem ajánljuk tehát azoknak, akik egy folyamatosan feszült tempójú és a játékidő minden percében lekötő mozira vágynak és természetesen azoknak sem, akiknek a vizeletmegtartó képességükkel akadnak problémák.
Az ember eredendően egy g*ci
Annak ellenére, hogy a film figyelemfelkeltő képessége és tempója nem egyenletes, ahogy haladunk a történettel és a megvalósított gyilkosságokkal, mégis képes fokozatosan kiölni a nézőből az emberi jóságba vetett bizalmát.
Nagyon ritkán lehet látni ilyen direkt módon a patriarchátust működése közben, a fehér férfi önmagára számára evidenciaként értelmezett felsőbbrendűségének gátlástalanságát és megkérdőjelezhetetlenségét.
A jól szituált fehér férfi természetesnek és az isten által elfogadhatónak ítéli, hogyha egy jövedelmező területen éppen nem ők vannak a hierarchia csúcsán, hanem egy korábban sokszor elnyomott kisebbség – legyenek azok feketék vagy indiánok –, akkor nekik joguk van ahhoz, hogy ezeket a korábbi csoportokat kiszorítsák és a terület sajátos felhalmozási lehetőségeit monopolizálják.
Ez történt az oszázs indiánokkal, hiszen, ahogy a háborúból hazatért férfiak megérezték a pénz szagát, egyből elkezdtek beházasodni az olajföldeket birtokló családokba, szépen lassan bekebelezve a vagyonukat. De említhetnénk a rendszerváltozás utáni Magyarországot is, ahol komoly jogi változások következtek a közjegyzők szerepkörét és befolyását illetően, hiszen rengeteg feladat, ami addig az ügyvédek hatáskörébe tartozott a Kádár-rendszerben, átkerült a közjegyzőkhöz. Az addig lenézett és nők által betöltött hivatás felértékelődött, jól fizető állássá vált és a 90-es évek végére a férfiak ki is szorították a nők többségét ezekből a pozíciókból.
A háború sohasem változik, de az adaptációnak ez tesz jót – Fallout sorozatkritika
2024.4.20 10:19
William Hale és Ernest Burkhart összejátszásáról, a felszínen népszerű és elismert, de a hatalomszerzést közben a háttérből irányító nagybáty és a kissé együgyű, de manipulálható és lojális unokaöccse olyan karakterek, akiket nem a film hozott létre, hanem mindig mindenhol felbukkanhatnak. Nem véletlen vonható párhuzam a film és a magyar politikai viszonyok között.
Az ember elemi kapzsisága és önzése tehát kortalan és mindig abban a formában üti fel a fejét, ahogyan éppen az adott társadalmi keretek rést hagynak neki a kitüremkedésre.
A film zárása pedig egy tökéletes görbetükröt mutat a média- és a filmiparnak, amelynek működésmódját kizárólag a haszonszerzés határozza meg és az olyan tömeges tragédiák, amelyeken nemcsak emberi sorsok, de a többségnek kiszolgáltatott népcsoportok méltósága áll. A filmnek ezek sem többek eladható sztoriknál, kommercializálható termékeknél.
Scorsese virtuozitása pedig abból látszik igazán, hogy annak ellenére, hogy ő is alárendelődik ezeknek a profitorientált logikáknak, mégis képes volt olyan alkotást létrehozni, ami nem árusítja ki és nem áldozza fel ezt a szörnyű emberi és történelmi katasztrófát a szenzációhajhászat oltárán. Így válhat a Megfojtott virágok a vásznon az emberi erkölcs végső elhervadásának kínzó haláltusájává.
