- terméket vagy szolgáltatást 18 éven felüliek számára
- szex, meztelenség vagy más felnőtt tartalom
- erőszakos, véres vagy arra érzékenyek számára nem megfelelő tartalom
Sokan nem is tudják, hogy előbújni mennyire nehéz. A REFRESHER Magyarország ezért most titeket kérdezett arról, nálatok hogyan is történt ez az érzelmi megpróbáltatás.
Alapvetően mindig is tudtam, hogy van velem valami. Egészen fiatalon, óvodás koromban valóban ez volt a leghelytállóbb kifejezés, lévén, hogy életkori sajátosságaim miatt még nem tudtam, mi az, hogy homoszexuális. Valami – ez jelentette azt, hogy egy kicsit más vagyok, mint a többiek, s mikor már nem lehetett a társadalmilag nőiesnek vélt gesztikulációimat és érdeklődési köreimet betudni annak, hogy hétéves vagyok, hirtelen megismerkedtem olyan válogatott és illusztris kifejezésekkel, mint a buzi, a buzeráns, a köcsög, a homokos, a homokláda, és így tovább.
Családi filmezéseken feltűnt, hogy Angelina Jolie érzéki ajkai helyett folyamatosan Brad Pitt kockás hasán pihentetem szemem, a barátaim nagy része lányokból állt, végletekig idealizáltam a legbadassebb popdívákat, a fiúk között pedig úgy en bloc mindig zavarban voltam. Igen, mindig is éreztem ezt a valamit, 13 éves koromra pedig már verbalizálni is képes voltam: homoszexuális vagyok.
Bár anyukámmal mindig is kifejezetten ideális kapcsolatom volt, a bátyám részéről többször is verbális abúzust kellett elszenvednem. Utólag ezt annak tudom be, hogy valószínűleg a baráti társasága is pontosan látta, mi velem a helyzet, ő pedig inkább partner volt a kollektív kirekesztésben és piszkálásban, mintsem megkockáztassa, hogy őt rekesszék ki egy adott közegből. Egyébként őket sem hibáztatom: az ember csak attól fél, amit nem ismer, vagy amit nem ért. A későbbi iskolai bántalmazásokról a szüleimnek soha nem meséltem, egyszerűen nem akartam látni a fájdalmat, az aggodalmat szemükben.
De mégis teltek az évek, bennem csak dübörögtek a hormonok, megannyi szerelmi forgatókönyvet gyártottam férfi sztárokról a fejemben, a tinédzserkori szerelemről pedig egy az egyben letettem, hiszen vidéki melegként nekem olyan nem jár – gondoltam én. Azonban 16 évesen, egy augusztusi napon már nem bírtam tovább: éreztem, hogy ez lesz az a nap, amikor el kell mondanom családomnak a nagy titkot.
@lakatoslevente leventeklubja.hu - itt a teljes epizód! #lakatoslevente#leventeklubja#ladydömper#comingout#transzvesztita♬ eredeti hang - Lakatos Levente
Kint ültünk a házunk teraszán: anyukám, bátyám, bátyám akkori barátnője és én. Beszélgettünk, nevetgéltünk, cigarettáztunk, vagyis csupa olyan dolgot csináltunk, amivel egy nyárvégi délutánon időt tölteni ildomos és kell. Az asztalon ott hevert egy újság, címlapján pedig a 2000-es évek egyik legismertebb magyar színésze mosolygott, akinek szexualitását már több bulvárlap megkérdőjelezte az évek során. Érdemben soha nem reagált a pletykákra, és biztosan nem én leszek az, aki kiugrasztja a nyulat a bokorból, mert – higgyétek el – egy ilyen évet fixen nem sajtóperrel akarok zárni. Mindenesetre alibinek már akkor is jó volt.
„Na, jól látom, ők is már válnak? Egyébként tudtátok, hogy biszex? Meg amúgy én is“ – mondtam, mire hirtelen mindenki felém fordult. Anyukám mintha először nem is értette volna jól a hallottakat. A kitartott és mégiscsak feszült pillanattól, na meg azért is, mert egy olyan dolgot osztottam meg a családommal, amiről csak én tudtam egész életemben, elsírtam magam.
Pár évvel később azért egy kiigazítást kénytelen voltam tartani, miután édesanyám szinte kivétel nélkül csak férfiakról hallott tőlem. Ekkor elárultam neki, hogy a biszexualitást csak bekamuztam, mert akkor még úgy gondoltam, hogy ez mégiscsak kevésbé „rossz“, mint a homoszexualitás. Anyukám csak nevetett rajta. Apukámmal soha nem beszélgettem erről. Pontosan tisztában van a helyzettel, de ő egy egészen más ember: nem az ő magánélete. Valószínűleg nem is szokott túl sokat gondolkodni fia másságán, azt is csupán pár éve tudta meg, hogy már régen nem vagyok szűz. Ez pont egybeesett azzal a nappal, amikor a volt barátom szakított velem, aki egyébként csak három évvel volt fiatalabb nála. Apám nézett egy jó nagyot, majd kisírt szemeimet látván hátba veregetett és csak annyit mondott: „Semmi baj, fiam. Nyugodj meg. Fogják neked még sokszor összetörni a szíved“. Kösz, Apa.
Szóval igen, ha belegondolok az én történetem egy sikersztori, azonban nem mindenki ennyire szerencsés. Megannyi ismerősöm van az LMBTQ+-közösségen belül, akiket családjuk kivetett magából, a barátok elfordultak tőlük, és bármiféle érzelmi támogatás nélkül kellett és kell helytállniuk az életben.
Minden évben október 11-én ünnepeljük az előbújás napját. Az előbújás sokaknak egy rendkívül megterhelő próbatétel, nem kevesen egész életüket úgy élik le, hogy soha nem merték felvállalni igazi szexuális identitásukat, irányultságukat. Ezért most a REFRESHER Magyarország szerkesztősége, kedves olvasóink, titeket kérdezett arról, hogyan is éltétek meg saját coming outotokat. Reméljük, a történeteitek másoknak is bátorságot adhatnak, társadalmunknak pedig jó példával szolgálhat arról, hogy milyen megpróbáltatásokon kell átmenniük az LMBTQ+-embereknek.
Még a pandémia és a karantén előtt kezdtem el megkérdőjelezni nemi identitásomat, mert biológiailag nőnek születtem. Az elején még nem tudtam, hogy mihez is kezdjek, kihez is forduljak, hiszen az új iskola miatt még nem voltak barátaim. Ezért mindent magamba fojtottam, majd később kiírtam, kirajzoltam magamból, amit érzek. Nagyon leterhelt, hogy szinte senkinek nem mertem beszélni a bennem, a testem és a lelkem között dúló csatáról. Egy alkalommal azt írtam, hogy öngyilkos szeretnék lenni. De ez nem azért volt, mert nem fogadtam volna el magam, hanem mert nem beszélhettem erről senkinek. Aztán a szüleim egyik nap iskola után a papírral kezükben vártak otthon. Én sírva menekültem hazulról, viszont ők meg elmondták, hogy csak aggódnak értem. Pszichiáterhez jártam, aki azt mondta, adjak magamnak időt. A szüleim velem együtt vártak. Ez idő alatt teljesen elfelejtették a helyzetet. Mintha soha nem is történt volna meg.
Aztán egyik hétvégén, amikor kutyát sétáltattam anyukámmal, elmondtam neki, hogy letisztázódtak bennem a dolgok. Azt, hogy fiú vagyok, és mihamarabb el szeretném kezdeni a hormonterápiát. Erre csak annyit mondott, hogy ennyi bajom legyen az életben. Ő csak annak örül, hogy egészséges a gyereke, és hogy ha komolyan gondolom, csináljam. Ő támogat benne, és ez a legfontosabb.
Ha öngyilkossági szándékod van, hívd a 112-t!
Amennyiben valaki másért aggódsz, ezen az oldalon találsz tanácsokat, hogy mit tudsz tenni ilyen helyzetben.
@egyasztalnal A teljes beszélgetést már megtekinthetitek az Egy asztalnál Youtube csatornáján! Link a bionkban 🙌🏻 #egyasztalnal#vélemény#vitakultúra#meleg#tradicionális#socialdiscussion#educationalpurposes#comingout♬ bad idea! - girl in red
Én először egy meleg barátomnak coming outoltam, hiszen tőle nem áll messze a téma. Ő volt az, aki bátorított arra, hogy a szüleimnek és a többi közeli barátomnak is elmondjam. Sajnos nekem nem sikerült menő szöveggel előállnom, így mindenkitől csak azt kérdeztem, hogy baj lenne-e, ha nem a fiúkhoz vonzódom. Egyikük se úgy fogadta, hogy ez egy remek hír és örülnek neki, de körülbelül három év után már megbékéltek vele. De összességében szerintem ez a folyamat soha nem fog megállni, mert mindig lesz egy élethelyzet, amikor ez előkerül. Viszont én továbbra is reménykedem abban, hogy mindig ilyen elfogadó emberek vesznek majd körül.
24 éves vagyok, és körülbelül 16 éves koromban jöttem rá, hogy biszexuális vagyok. Bár már sokkal korábban, kiskoromban is voltak erre utaló jelek (amíg a többi barátnőm a fiúkról beszélt, én éppen fülig bele voltam zúgva az aktuális rajztanárnőmbe), és mindig is ugyanazok a típusú nők fogtak meg. 16 évesen megismertem egy lányt (ezalatt volt az első kapcsolatom egy sráccal), és rájöttem, hogy mind testileg, mind lelkileg nagyon vonzódom hozzá. Ettől annyira megijedtem, hogy azonnal megszakítottam vele minden kapcsolatot. Szegény azóta se tudja, mi történt. Erről sokáig senkinek se beszéltem, végül akinek először coming outoltam, az a húgom, mert tudtam, hogy ő biztosan megérti. A családom nem tud róla, mivel egy részük elég homofób. Sokáig gondolkodtam, hogy elmondjam a nagyimnak, aki nagyon-nagyon vallásos. Elég közel állunk egymáshoz, de mivel még én sem tudom pontosan, minek érzem magam (mostanában sokat gondolkodom, hogy lehet inkább pánszexuális vagyok) szerintem még várok egy kicsit vele. Közben a húgom is coming outolt nekem, ami csodás érzés, valamint nagyon vagány módon a szüleim tudtára is hozta, hogy lányokkal is randizik.
Igazán mókás, mert valójában én még nem álltam rá készen. Volt egy lány, aki mindent elmondott mindenkinek, így elég hamar nagy híre lett, mivel akkor még egy elég kicsi falucskában éltem. Anyukáméknak mindenféleképpen én akartam elmondani, tehát amint visszahallottam, hogy ezt elég sokan tudják, elmondtam nekik is. Összességében egyébként nem bántam meg, csak akkor elég kellemetlen volt a helyzet. Egy levelet írtam édesanyámnak, mert élőben nem tudtam volna neki elmondani. Oktalanul és feleslegesen féltem.
Nem lehettem több tizenháromnál, amikor egyáltalán rájöttem. Először magamat kellett elfogadnom, hiszen egy társadalomban, ahol folyamatosan megy a buzizás, ez sem olyan egyszerű. Elsőként apukámnak mondtam el, aki azt válaszolta, hogy szerinte még fiatal vagyok ahhoz, hogy ezt tudjam. Én erre visszakérdeztem, hogy ha mégis ilyen maradnék, akkor is szeretni fog-e. „Persze, ugyanúgy a lányom leszel“ – biztosított a szeretetéről. Aztán végül egy vita után valahogy anyukám is rájött. Nem akartam neki elmondani, nem tűnt „biztonságosnak“. Féltem, hogy megutálna. Azóta volt is egy barátnőm, akit hivatalosan be is mutattam nekik – teljesen okésnak tűnt a dolog, elvoltak egymással. Aztán egy közelmúltban történt összetűzés alatt kiderült, hogy ez egyáltalán nem volt igaz.
@queerpanda.com#heartstopper#heartstopperedit#nickandcharlie#comingout#fullscene♬ original sound - queerpanda
Nem egy kellemes sztori, de sokkal jobban éreztem magam utána. Mármint, hogy felvállaltam, képviseltem azt, aki vagyok. De az érzelmi része nagyon nehéz a mai napig. Nem is volt olyan rég, alig egy éve. Irigylem picit azokat, akiknek a szülei elintézik egy vállvonással.
A közvetlen környezetem tud róla, de annyira nem szoktam hangoztatni senkinek. Nem szeretném, hogy másképp álljanak hozzám emiatt. Én ragtapaszletépés-szerűen tálaltam a dolgot: a konyhában ott voltak a szüleim és a nagymamám. „Mostanában nem igazán érdekelnek a fiúk, lányokkal szoktam találkozni“ – 28 évesen mondtam ezt úgy, hogy előtte csak heteroszexuális kapcsolataim voltak, előtte pedig soha, még említésszerűen sem mondtam, hogy tetszhetnek a lányok is. Teljes sokk volt a reakció. Sajnos azt hiszik, hogy ez inkább valami „megőrülés“ lehet a részemről, ami majd elmúlik. Persze ilyenkor az önmarcangolás nem marad el. Azt gondoltam, hogy biztos önző vagyok, amiért elmondtam, megélem ezeket a vágyakat, érzéseket. Én arra jutottam, hogy felnőtt emberként nem én vagyok a felelős a szüleim boldogságáért. Ha egy olyan családban nősz fel, ahol az a szlogen, hogy „nekünk mindent elmondhatsz, mindent meg lehet beszélni“, de a gyakorlatban bizony nem ez derül ki, hanem a saját elképzeléseiket próbálják rád erőltetni. Ilyenkor különösen fájdalmas tud lenni a coming out. A barátaim szerencsére elfogadók és egy támogató közeget nyújtanak.
Igyekeztem anyukám felé jelezni, hogy meleg vagyok. Nem mertem neki szó szerint kimondani, de az első Pride-ja után már szabadabban tudtam vele beszélni úgy, hogy az egyértelmű legyen: meleg vagyok.
Anyukám egy nagyon elfogadó és szerető nő. Rendkívül hálás vagyok, hogy ilyen.
