Nyíregyházán született, Pécsen és Oslóban is tanult, saját kötetei mellett forgatókönyveken dolgozik, ő jegyzi például Madarász Isti "Átjáróház" című filmjének forgatókönyvét, idén pedig a horrorirodalom egyik legrangosabb díjára jelölték. Interjú.
A horror ma már más asszociációkat kelt, mint néhány évvel ezelőtt – mondja Veres Attila, az Odakint sötétebb, az Éjféli iskolák és A valóság helyreállítása című kötetek szerzője.
A forgatókönyveken is dolgozó írót és a tavaly ősszel megjelent, The Black Maybe című novellagyűjteményét február végén a horrorirodalom legrangosabb elismeréseként számon tartott Bram Stoker-díjra jelölték, méghozzá egy olyan kategóriában (Superior Achievement in a Fiction Collection), amelynek korábbi nyertesei között olyan neveket találunk, mint Stephen King, Ray Bradbury és Joe Hill.
Az amerikai Valancourt Booksnál megjelent The Black Maybe Veres Attila két korábbi novelláskötetéből – a 2018-as Éjféli iskolákból és a tavaly ősszel megjelent A valóság helyreállításából – mutatott be tíz történetet. A könyv jelölése apropóján a Nyíregyházáról indult szerzőt sok egyéb más mellett arról kérdeztük, hogy nehezebb-e vidékről befutni, és mi kell ma ahhoz, hogy valaki író lehessen.
A szélesebb nyilvánosság legutoljára akkor halhatott rólad, amikor a tavaly ősszel megjelent, The Black Maybe című novelláskötetedet nemrég Bram Stoker-díjra jelölték. Emlékszel még, milyen élethelyzetben értesültél a hírről? Mi fut át ilyenkor az ember agyán?
Aludtam, mikor értesültem a hírről. Arra ébredtem, hogy sokat rezeg a telefonom. Gratuláló üzenetek voltak, ebből sejtettem, hogy valószínűleg jelöltek, de visszafeküdtem aludni.
Addigra már volt egy álmom, amiben pontosan ezt a helyzetet álmodtam meg, csak abban az álomban azt tudtam meg, hogy nem jelöltek a díjra.
Amikor felébredtem az álomból, elfelejtettem, hogy csak álom volt, ezért egy fél napig abban a tudatban éltem, hogy nem jelöltek, mire eszembe jutott, hogy ez nem történt meg. Ahhoz képest tök jó volt azt megélni, hogy jelölnek. Büszke is vagyok rá.
Ismered, olvasod a másik négy jelölt munkásságát?
Megrendeltem a könyveket, de még nem állt módomban elolvasni őket. Korábbról csak Cassandra Khaw könyveit ismerem, de ő már évek óta stabil szerző ebben a műfajban.
Júniusban fogják átadni a díjakat. A mezőnyt látva milyennek gondolod az esélyeidet?
Nekem az már győzelem, hogy jelöltek a díjra. Amikor leszerződtünk a Valancourt kiadóval a könyvre, akkor azt gondoltam, hogy az egyetlen fokmérője a kötet sikerének csak az lehet, hogy jelölik-e a három releváns díj valamelyikére (ezek a díjak a Stoker, a Shirley Jackson és a World Fantasy), amik közül a Stoker a kötet számára a legfontosabb. Az eladott példányszám nem fokmérő, hiszen egy kis kiadó marginális nyelvről fordított novelláskötete nyilván nem fog labdába rúgni a nagyobb játékosok mellett. A jelölés azonban mutatja, hogy a könyv elég érdekes, hogy felkeltette a figyelmet. Így tehát a jelölés már önmagában győzelem, és mellékes, hogy megnyerem-e vagy nem. Én azt gondolom, hogy nem fogom megnyerni, hiszen Amerikából nézve én egy semmiből felbukkanó figura vagyok. Kicsi az esély rá, hogy én kapjam a díjat, de már most is teljesen elégedett vagyok, és a könyv sokkal messzebb jutott, mint azt reméltem.
Mennyire köti meg egy író kezét az, ha lépten-nyomon horrorszerzőként emlegetik?
Fogalmam sincs, mert ez a befogadói percepciót érintő kérdés, nem az alkotásé. Azt írom, amit írok, függetlenül attól, hogy minek tekinti a kiadóm, az olvasók vagy a kritikai közeg. A kérdés inkább az, hogy a befogadói közeg kezét mennyire közi meg, hogy horrorként tekintenek az írásaimra. Lehetséges-e, hogy azért nem olvassa el valaki A valóság helyreállítását, mert azt hallotta, hogy horror, és mint ilyen, nem lehet irodalom? Szerintem lehetséges, de ezzel nem tudok mit kezdeni.
A horror mellé időnként egy másik jelző, a weird is bekúszik. Ez közelebb áll az írásaidhoz?
Attól függ, hogy melyik történetről van szó. Nekem gyakorlatilag mindegy, hogy melyik jelzőt használják a történeteimre, mert nem azzal az elhatározással ülök le írni, hogy ez most horror lesz, vagy weird vagy bármi egyéb.
Megírom a történeteket úgy, ahogy azok számomra helyesnek tűnnek, aztán majd a befogadó közeg eldönti, hogy minek akarja nevezni. A weird címkét az első könyvem idején használtuk többet, amikor a horror még nem volt olyan elfogadott műfaj, mint ma, és féltünk, hogy elijesztené az olvasókat.
Mostanra viszont a horror más asszociációkat kelt, mint öt évvel ezelőtt. A weird és a horror egy bizonyos kísérletezős fajtája, amiben én is írok, gyakorlatilag kiváltották egymást, illetve bizonyos értelemben átmenetileg eggyé váltak.
Aki ismeri a munkásságodat, az tudhatja, hogy forgatókönyíróként is dolgozol. Ezeket a munkáidat mennyire érintik az irodalmi sikerek?
Semennyire. Előfordul, hogy egy-egy rendező azt szeretné, hogy olyasmit írjak, amit a könyveimben szoktam, de csak ritkán tudják megnevezni, hogy pontosan mire gondolnak. Lepjem meg őket. A filmszakmát nem igazán érdeklik az irodalmi sikereim, aki tud róluk, az gratulál és örül neki, és ezzel nagyjából vége. Egy-két ember van, akivel úgy dolgozom, mintha saját novellát írnék nekik, nem pedig megrendelésre készült történetet.
A Black Maybe megjelenése inkább egy szerencsés együttállásnak volt köszönhető, vagy tudatosan építed a nemzetközi karrieredet?
Nem hiszem, hogy ezt lehet tudatosan építeni. A szerencse az, amikor adódik egy lehetőség, amit meglátsz, és módodban is áll kezdeni vele valamit. Sokat olvasok és írok is angolul, így nagyjából tisztában vagyok az amerikai zsánerirodalmi helyzettel, szerzőkkel, kiadókkal. A Valancourt kiadó munkáját évek óta tiszteltem és követtem. Néhány éve nyilvános felhívást tettek közzé, új antológiájukhoz kerestek nem angolszász horror-történeteket a világ minden tájáról. Alapvetően idegenkedek az ilyesmitől, de mivel ismertem a kiadót, ezért belementem, hogy Karafiáth Luca segítségével lefordítsunk egy történetet.
Bár írok angolul és magyarul is, de fordítani nem tudok, mert túlságosan elveszek a részletekben. Luca megcsinálja a szövegek fordítását, és én aztán az angol verzióban már tudok dolgozni: átírok, húzok, hozzáírok, javítok. A lényeg, hogy mire a végére érünk a folyamatnak, úgy tudjam a sztorit angolul olvasni, mintha úgy is írtam volna, ne legyenek benne kizökkentő részletek, stílustalanságok. A Valancourt szerette a történetet, én pedig gyorsan lefordíttattam Lucával még kettőt. Ezek alapján ajánlotta fel a kiadó a saját kötetet.
Miben másabb vagy nehezebb idegen nyelven dolgozni, mint az anyanyelveden?
Elsősorban filmes anyagokat, sorozatbibliákat, treatmenteket, forgatókönyveket szoktam angolul írni.
Szeretem, mert az idegen nyelv arra kényszerít, hogy bizonyos dolgokról másképpen gondolkodjak, mint egyébként tenném. Ez nagyon hasznos tud lenni, ha az ember író.
Az írás során előfordul, hogy bizonyos kifejezések megragadnak, ötletet adnak, inspirálnak, az angolban csakúgy, mint a magyarban, de ezek az inspiráló szókapcsolatok gyakran csak az egyik nyelven léteznek, a másikon nem.
2017 nyarán jelent meg az első regényed, az Odakint sötétebb. Mikortól tartod magad számon íróként? Ehhez képest mikor kezdtél ténylegesen írni?
A regény megjelenése óta tartom magam számon íróként. Előtte nagyjából öt vagy hat évvel írtam az első novellámat, a Pornó éjfél után-t, tehát 2011 vagy 2012 körül kezdhettem el írni.
A szülővárosod, Nyíregyháza rendszeresen előkerül a műveidben. Kelet-Magyarországról induló szerzőként hogy látod, valóban nehezebb helyzetben van az, aki vidékről próbál meg bármilyen pályán érvényesülni?
Azt gondolom, hogy van egy pont, amikor mindenképpen szükséges elhagyni a vidéket,
mert az embernek szüksége van a tapasztalatszerzésre, a megszokott nézőpontokból való kibillenésre, valamint a kapcsolatok kiépítésére.
Idővel, ha az ember vágyja, vissza is térhet a vidékre. Azonban vidékről ki sem mozdulva valószínűtlen, hogy sikeresen tudj érvényesülni például kreatív szakmákban.
“Nyíregyháza fészek volt, Magyarország egy buta ragadozó” – írod A kapcsolattartásra kijelölt személy című novelládban. El tudod képzelni, hogy egyszer – akár az írói karriered, akár egyéb okok miatt – végleg elhagyod ezt az országot?
Abszolút. Magyarország jelenleg nem a legjobb hely a filmes, vagy bármilyen másik karrier építésére, ezért idővel szükségszerű is lehet a távozás, ha ezen a pályán akarok maradni.
A könyveid fülszövegein rendre fel van tüntetve, hogy lelkes bakelitvásárló vagy. Mióta tart ez a hobbi, és mekkora gyűjteményed van?
Egyszer, az Odakint sötétebb idején megírtam azt a fülszöveget, és azóta is azt használom. Hét éve kezdtem el a bakelitek hallgatását, és azóta vásárolok lemezeket. Nem számoltam még össze, hány darab van. Megtöltenek két Kallax polcot. Sajnos az elmúlt évben rendkívül megdrágultak a lemezek, ezért a gyűjteményem bővülése érezhetően lelassult.
Emlékszel arra, hogy melyik lemezt vetted, illetve tetted fel utoljára?
Voltam Amenra koncerten néhány hete, ott vettem meg az előző két lemezüket, a Mass VI-t és a De Doorn-t. Legutoljára Steve von Till (Neurosis – a szerk.) A Grave is a Grim Horse című albumát tettem fel. Az egyik kedvenc lemezem, amit évek keresése után Berlinben találtam meg a Cortex nevű lemezboltban, most februárban.
Szintén a könyveid borítóiról tudhatjuk, hogy vonzódsz “az izgalmas, új tájakhoz”. Mi a kedvenc helyed, ahol valaha megfordultál? Mi érintett meg benne?
Szerencsére számos helyen jártam, és valóban rengeteg izgalmas emberrel, várossal, tájjal találkoztam. A kedvencem talán Norvégia legészakibb csücske volt, az északi sarkkörön túl. Egy reggel felébredtem a szállásomon, aminek a teljes fala egyetlen ablak volt. Kinéztem az ablakon a fagyott hegyekre, és fantasztikus nyugalmat éreztem. Az a kedvenc helyem.
Mi a legbölcsebb tanácsod annak, aki ma író szeretne lenni Magyarországon?
Ha teheti, akkor kerülje el ezt a sorsot, és foglalkozzon valami normális dologgal. Csak akkor írjon, ha muszáj elmondania valamit, de csak akkor tudja, hogy mi az, ha már leírta. Olvasson sokat, és legyen elég ízlése ahhoz, hogy tudja, mikor ír rosszat.
