Az utóbbi években jól megfigyelhető, hogy sokan, a wellness culture jegyében, saját maguk terapeutájaként kezdték menedzselni kapcsolataikat. Ám az öngondoskodás felé vezető út széthullott emberi kapcsolatokkal van kirakva. Szécsi Krisztián véleménycikke.
Kellenek haverok az életben. Mármint ez nem egy világmegváltó gondolat, pedig sokan elfelejtik fontosságukat. Tudjátok, szükségünk van, azokra az emberekre, akikkel fullon el lehet hülyülni, ihatunk velük egyet valamilyen félreeső kocsmában, talán még bonyolultabbnak tűnő társadalmi kérdéseket is megvitathatunk, miközben több ponton is képesek vagyunk kapcsolódni személyiségükkel – teszem azt – érdeklődési kör, hobbi vagy egyéb más tényezők miatt. Ezek az emberek könnyebbséget, kis felüdülést hoznak a mindennapokba bármiféle komplikáció nélkül. Ám ha megtörténne a baj, mégsem ők azok, akik segítségére elsőként számítunk. Arra ott vannak a barátok, vagy talán pontosabb úgy mondani: a barát.
Nekem is volt egy ilyen barátom, s kapcsolatunk ideje alatt mindent olyat megéltünk, amit egy jól funkcionáló barátság kínálhat. Bár ez a srác hat évvel volt idősebb tőlem, a korkülönbség soha nem állt közénk, pedig én mégiscsak tizenhárom voltam, ő pedig tizenkilenc, amikor beléptünk egymás életébe. Vele esett legjobban a nevetés, éjszakákat beszélgettünk át tulajdonképpen a semmiről, megosztottuk egymás fájdalmát és egy emberként örültünk a másik sikerének. Bár azért nem idealizálok semmit, hisz nyilván minden jóval együtt ugyanúgy jelent volt minden rossz is: konfliktusokkal szép az élet. De ezeket mindig sikerült áthidalni, hiszen nagyon tiszteltük és szerettük egymást. Ezért is volt annyira furcsa, hogy három éve úgy döntött, hogy minden létező kapcsolatot megszakít velem.
Én egyébként erről nem tudtam, sőt, sejteni se sejtettem.
Írtam neki Messengeren, írtam neki SMS-ben, hívtam kis milliószor, de olybá tűnt, hogy süket fülekre találok az androidos telefonja túlvégén. Egy tízéves barátságot úgy dobott el magától, mint a jóllakott gimnazista a Hell energiaital dobozát matek óra előtt.
Információimat hogyléte felől csupán közös barátainktól remélhettem. Végülis az, hogy egy hétig nem veszi fel a telefont, meg nem is válaszol kétségbeesett üzeneteimre, nem jelenti azt, hogy utál. Simán lehet, hogy a Bartókon vértócsává gázolta a 47-es villamos, vagy nyakát szelte, olyan A Mester és Margarita-szerűen. Tudjátok, amikor a vili kereke levágja az egyik szereplő tar kobakját. Valami hasonlót vizionáltam én is. De hát mégsem. Ott volt még az a nagy kuglifeje a helyén.
Sejtettem én agymosást, vagy közeledve a harminc felé, hogy netán hamarabb ütött be nála az a rohadtul kínos kapuzárási pánik, de sajnos helyette rosszabb történt. Minden negyvenéves instamami wellness culture-je állt a háttérben: szakember segítségével rájött, milyen igényei vannak az éleben, milyen elképzeléseket vár az élettől, s annak érdekében, hogy mint érző ember fejlődni tudjon, a továbbiakban nem tart igényt a barátságomra.
Valóban, erre nem igazán számítottam. Mármint azt tudtam, hogy jár terápiára és nagyon támogató is voltam ezzel kapcsolatban. Magunkon dolgozni menő, mentális egészségünkre időt szánni a legkifizetődőbb befektetés! Ám igencsak zavarónak találtam a kommunikáció egyoldalúságát, főleg tíz év barátság után. Nyilvánvalóvá vált, hogy valami úton-módon megbántottam, amiért – bár az indítékot akármennyire is kerestem s nem találtam – bocsánatot kértem, hiszen ezek szerint mégiscsak tettem valami azért, hogy így érezzen. Válasz nem érkezett, pedig kérdésem megannyi lenne. Beszéljünk hát kicsit a HR-ifikációról!
Konfliktuskezelés à la emberi erőforrások
És jól is tesszük! Bizony ki kell állnunk magunkért, ha úgy érezzük, hogy egy adott szituáció többé már nem támogató számunkra.
Fontos, hogy képesek legyünk határokat szabni emberi kapcsolatainkban. Néha azonban egyéni szükségleteink védelmének érdekében figyelmen kívül hagyhatjuk azt a tényt, hogy valaki ott áll újonnan felállított falaink túloldalán és nem igazán érti, hogy miért is zártuk ki.
Többek között sajnos így eshet meg az is, hogy az internet a hasznos és valid információk mellett 2023-ban még mindig teret enged a lehető legabuzívabb nézeteknek. Pont a HR-ifikáció kapcsán említ a Bustle magazin egy jól példázó Twitter-es esetet, amikor egy párkapcsolati tanácsadó a kék madaras platformon propagálta az általa írt válaszsablont olyan emberek támogatására, akik kevés sikerrel képesek kiállni saját magukért üzenetekben. Megközelítése a barátságot, mintegy érzelmi munkával teszi egyenlővé, az üzenet stílusa pedig körülbelül olyan, mint egy automatikus válasz üzenet egy csomagküldő szolgálattól. Ettől függetlenül a nagyközönség így is fullon bekajálta.
PS: Someone reached out and asked for an example of how you can respond to someone if you don’t have the space to support them.
— Melissa A. Fabello, PhD (@fyeahmfabello) November 19, 2019
I offered this template: pic.twitter.com/lCzDl60Igy
Azért kritika is érkezett bőven, de még a negatív visszajelzések ellenére is, melyben az internet népe a poszt szerzőjét kollektívan lekezelőnek minősítette, nem vette el más metapszichológusok kedvét attól, hogy felüljenek a wellness culture-re huzalozott kizsákmányoló vonatra. Például az év elején egy klinikai szakpszichológus egy olyan TikTok-videója vált virálissá, amelyben egy mindennapi szituáción keresztül okította követőit arra, hogy, véleménye szerint, hogyan is kell pszichológiailag megfelelően megszakítani egy adott baráti kapcsolatunkat.
@answeranxiety Here is how you break up with a friend 👍 #mentalhealth#relationships#breakups#friendbreakup#psychology#mentalhealthtips#selfhelptips#psychologist#friendship#healthyrelationships#emotionalhealth#selfesteem#boundaries♬ original sound - Dr. Arianna Brandolini
Bár elsőre ez a hozzáállás igazán érettnek, megfontoltnak és felnőttesnek tűnhet, a valóságban semmiféle támpontot vagy visszajelzést nem ad annak a személynek, kivel megszakítani készülünk kapcsolatunkat.
Sőt, tulajdonképpen a „Már úgy érzem nem lehetek megfelelő barát a számodra“ és a megannyiszor humorosított, és egyben jogosan toxikusnak kikiáltott „Velem van a baj, nem veled“ szakítós szöveg között gyakorlatilag semmiféle különbséget nem találunk.
Valóban egy barátságnak, melynek megvoltak őszinte és intim pillanatai, a lehető legslendriánabb terápiás Coelho-idézetekkel kellene véget vetnünk?
UNO Reverse-kártya
Nyilván meg lehet pszichoanalizálni, hogy emberek miért is viszik túlzásba az öngondoskodást. Konfliktust kezelni nehéz – ez tény. Ezért is gondolhatják sokan, hogy a drámai tányérdobálásokat könnyen elkerülhetik, ha igényeiket az emberi erőforrások diplomatikus, ám végtelenül steril nyelvhasználatával érvényesítik. Ám az internetes lelki diagnosztikákkal, meg túlburjánzó önreflexióval párhuzamosan igen gazdagon és bőségesen kezdtünk kapcsolatokat nárcisztikusnak, vagy toxikusnak bélyegezni.
A közösségi médiás platformokon terjedő esettanulmányok mindig jó visszacsatolást adhatnak arról, ha egy párkapcsolat vagy egy barátság nem megfelelően funkciónál, azonban hosszútávon csak azt eredményezik, hogy mindenkit mérgezőnek gondolunk környezetünkben.
A probléma gyökerét talán abban kell elsődlegesen keresnünk, hogy újonnan „felvilágosult“ társadalmunk sokkal tudatosabban kezeli az őket ért traumákat. Ma már nem félünk sérelmekről, bántalmazásokról beszélni, s mind az edukáció, de talán leginkább az önfeloldozás jegyében készen állunk elmesélni történetünket, tapasztalatainkat. Mondjuk ettől függetlenül ugyanúgy benne lehet a túlprojektálás és a sima kontentgyártás lehetősége is. Azonban a nagy öngondoskodásban, ha túl magasra emeljük a falakat, túlságosan kigyomláljuk környezetünket, magunkra maradhatunk.
Ezenfelül pedig érdemes nem elfeledni, hogy egy pszichológiai szakember sem helyettünk oldja meg problémáinkat: irányt kapunk ugyan, de az utat mi választjuk, s azt bizony, egyedül kell végigjárnunk. Ha egyáltalán úgy döntünk, hogy végigjárjuk.
Amúgy remélem, hogy egykori legjobb barátom jól van, boldog, egészséges. S végül kompenzált az élet, hiszen bár egy remek embert elvesztettem, mégis jöttek újabbak életembe. Ettől függetlenül hiába történt ez évekkel ezelőtt, s a seb hiába beforrott, mégis azt mondom: b*szd meg magad.
