Mindig is azt mondták neked, hogy tehetséges, fontos ember válik majd belőled? Akkor ez a cikk neked szól!
Mindig is azt mondták, hogy igazán tehetséges fiú vagyok. Mármint tényleg! A szülői elfogultságon felül egészen kiskorom óta, már óvodában is ilyen kis hatévesforma gyerekméretű bálványszobrot csináltak belőlem. Sajnos nem vagyok óvodapedagógus, hogy megmondjam, mitől tehetséges egy óvodás gyerek, de gondolom nem a sarokba rajzoltam a napocskát, mindig gyorsan megtanultam a mondókákat, az Őzike csoport maradékát pedig nem vettem rá arra, hogy földet egyen.
Az iskolába érvén azonban tényleg konkrét emlékeim és tapasztalásaim vannak arról, hogy mennyit is dicsérnek. Éva és Detti néni mindig nagyon büszke volt rám, Irénke néni nem szeretett, de azért minden létező versenyre elküldött, s a felsőtagozatban, majd a gimiben sem változott gyökeresen a helyzet. Sőt, a dicshimnuszok volumene csak nagyobb méretű lett: különösebb erőfeszítés nélkül mindig jó jegyeim voltak, a nyelveket – szám szerint hármat is – könnyen tanultam, a tanárok szerették a kedvességemet és a kreativitásomat, ám már egészen fiatalon elég függetlennek és szabadszájúnak bizonyultam ahhoz, hogy mindenről elmondjam a szuverén véleményem.
Kicsit fura belegondolni, de csináltak belőlem, a 21. századi magyar vidéki férfiből, egy ilyen Szabó Magda-féle Vittay Georginát, aki beszélt franciául, tanult latinul, meg irodalmi klasszikusokat olvasott. Ez mindenkinek nagyon tetszett, különösen nekem. A remek érettségimnek köszönhetően, mellyel szinte megközelítettem az 500 pontos felsőhatárt, mindenki arról biztosított, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott. Én pedig zokszó nélkül hittem is mindenkinek.
Na, hát ilyen reményekkel, belém, meg önönmagamba vetett reményekkel, ambíciókkal, elképzelésekkel a jövőmről költöztem Budapestre egyetemi tanulmányaimat folytatva. Fényes akadémiai karrierről ábrándoztam, kutatói létről, meg hogy ki sem lehet majd robbantani a könyvtárakból.
Ám a valóság hideg zuhanyként ért: senkit nem ismertem a nagyvárosban, rólam pedig, kisvárosi vidékiről, szintén azt se tudták, hogy ki vagyok, és hát bizony rajtam kívül még számtalan másik diáknak lett 470 felett felvételi pontja, meg nem-tudom-hány nyelvvizsgája, olvasottabbak és műveltebbek is voltak, mint én, és ki tudja, hogy milyen kvalitásokkal rendelkeztek még.
Kipukkant a buborék, és a teljes világom meghasadt. Ez mind egy olyan időszakban, egy olyan életkorban történt velem, amikor az emberfia bizony a legérzékenyebb az énről alkotott kép kérdésében.
Szóval gyakorlatilag egy idegen városban vagyok, amúgy is dúlnak bennem a hormonok, meg azt sem tudom ki vagyok, erre pedig kiderül, hogy az egész életem kamu, mert anno ötödik osztályban Andi néni elhitette velem, hogy különleges vagyok. Meg Erzsi tanárnő, meg Krisztián tanár úr, ami pedig a legrosszabb, hogy a szüleim is!
A gifted child syndrome, azaz hogyan égjünk ki már óvodában?
Az esetemben elég gyorsan depressziószerű tünetekben csúcsosodott ki a „trónfosztásom“: apátia, érdeklődésvesztés, álmatlanság és a mindennapjaimat átölelő levertség. Milyen jó is lett volna, ha akkor ismerem a gifted child syndrome kifejezést, talán könnyebben átvészelhettem volna ezt a tranzíciós időszakot. Így, ha netán, kedves olvasóink, valamennyiőtök hasonló cipőben járnátok, most eláruljuk, mi is ez a súly, ami vállatokat nyomja.
Viszont a kígyó most harap csak mélyen a farkába, hiszen ezek a gyerekek természetes tehetségüktől fogva nem tanulják meg, hogyan kell igazán megküzdeni az elismerésért. Sőt, sok esetben azt sem, hogyan kell tanulni. Annyira hozzászoktak a tényhez, hogy velük született kvalitásokkal rendelkeznek, hogy nem fejlesztik igazán képességeiket, ezzel párhuzamosan pedig soha nem érik őket kudarcok, és ismeretlen számukra a sikertelenség érzése, ellenben elvárásaik magukkal szemben a lehető legmagasabbak.
Egy ideig ez nem is jelent kifejezett problémát, ám abban a pillanatban, amint a gyermek társai felzárkóznak készségeihez, akár egy hirtelen környezetváltozásnak köszönhetően, beüt a kiégés.
Középszerűnek érzik magukat a gifted child syndrome-ban „szenvedő“ fiatalok, s ami eddig identitásuk alapját képezte, megszűnik létezni.
Ezenfelül érdemes megjegyezni, hogy a környezetük is teljességében hozzászokik a vadhajtáshoz. Mivel a siker soha nem lineáris, ahogy egy megszokott szint alatt teljesítenek, szüleik és tanáraik azonnal azt az érzetet erősítik bennük, hogy már nem elég jók, lecserélhetők és soha többé nem is lesznek képesek azokat az elvárásokat újra teljesíteni, felülmúlni.
„Legyünk óvatosak, ha már nagyon fiatalon tehetségesnek gondoljuk gyermekünket. Ha az a cél, hogy egy kvázi karriergyermeket hozzunk létre, soha nem fogja kiélvezni, hogy egy adott területen milyen tehetséggel rendelkezik. Viszont folyamatos nyomás alá helyezzük. Ez főként a sportolókra igaz. A szülők és tanárok gyakorta a saját nárcizmusukat vetíthetik ki ezekre a gyerekekre, így pedig identitásküzdelmek alakulhatnak ki bennük, miközben csupán próbálják megtalálni saját útjukat életükben” – írja Dr. Laurie Hollman pszichológus-pszichoanalitikus, több nevelésről szóló könyv szerzője.
A sportokon és a művészeteken túl a legnagyobb áldozatok egyébként a gyermekszépségversenyek résztvevői. Azontúl, hogy gyakorlatilag gyermekek szexualizálására épülnek ezek a rendezvények, a mentális egészségügyi szakértők nem győzik hangsúlyozni a tényt, hogy a gyermekek énképére sincsenek jó hatással. Egyrészt azt az üzenetet közvetítik, hogy amint testük változni kezd, és külsejük többé nem társadalmilag konvencionális, értéktelenné válnak, ezenfelül elképesztően káros olyan adottságok mentén versenyeztetni gyermekeket, melyek felett semmi esetben sincs hatalmunk. A későbbiekben emberi roncsokká válhatnak, gyakorta drogokhoz és alkoholhoz nyúlnak, de a bulimia és az anorexia, vagy éppen a kóros elhízás szinte minden esetben borítékolható.
Van is megoldás, meg nem is
Hát, ez a legszebb az egészben, hogy jól bevált recept nincs a probléma feloldására.
Ám a terápia, egy jó és együttműködő pszichológus ebben az esetben is talán a leghasznosabb és a legkézenfekvőbb megoldást nyújthatja.
A magam részéről nagyon sokat beszéltem erről szüleimmel, ahol elmondtam nekik, hogy talán nem kellett volna annyit dicsérniük gyerekkoromban, még ha úgy is érezték, hogy jól megérdemelt a szó. Ez, ha másra nem is, egyfajta önfeloldozásra jó lehet, hogy egy kicsit tisztára mossam a magam lelkiismeretét.
Mindazonáltal az interneten is összeszedhetünk pár tanácsot ex-gifted gyerekektől, de ezek főként ilyen hygge (ejtsd: hügge), meg fika (ejtsd: fiká) szintű bekuckózós nesze semmi fogd meg jól tippek:
- „találd meg újra a munka és tanulás örömét“ (Ok.),
- „tudd, hogy teljesen rendben van, ha nincs minden rendben“ (Ez már valamivel jobb.),
- „légy tudatos a napi rutinoddal“ (Jelentsen ez akármit is azon túl, hogy csinálok egy bullet journalt.)
- „keress új hobbikat“ (A „jól bevált“ tanács a depresszió ellen.).
Sokszor úgy tűnhet, hogy áldásos, amikor túldicsérik az embert. Talán mégis csak jobb, minthogy egy jó és motiváló szót ne halljunk életünkben. Nem is tudom, hogy végül teljességében kimásztam-e ebből a gödörből. Az imposztorszindróma így is rendszeresen betalál, és vannak napok, amikor úgy érzem, hogy semmi értelme annak, amit az életben alkotni próbálok. Tényleg mennyi időt, energiát, pénzt és kedvességet fektettek belém csupán azért, hogy én egy évtizeddel később most azon görcsöljek, hogy tetszeni fog-e bárkinek az, amit csinálok vagy amit írok. Például ezt a cikket.
Nem lusta vagy, csak elfáradtál: a kiégés árulkodó jelei és 6 lépés, amivel kezelheted őket
2024.3.25 16:41
A későbbiekben, mivel nem volt mit tennem, muszáj voltam fókuszáltabban dolgozni. Ez sem tűnhet túl megnyugtatónak a krízis közepén, de mégis kék az ég a szivárvány túloldalán, s tudd, hogy rengeteg fiatal érzi ugyanazt, mint te. Sajnos nagy igazság az életben, hogy semmi nem alanyi jogon jár. Az elismerésért, mások megbecsüléséért keményen dolgozni kell. Minden értelemben.
Ám addig is: köszönöm, hogy elrontottatok!
