Mező Marcell a legfiatalabb magyar mentőként kutatott kutyájával, Blackkel a törökországi földrengés túlélői után. A jászberényi fiú az érettségire való felkészülését szakította meg a mentésben való részvételével. A hazatérése után beszélgettünk vele.
A 19 éves Mező Marcell a törökországi földrengés helyszínére utazó mentőcsapatok legfiatalabb tagjaként kereste és mentette a túlélőket a február 6-án bekövetkezett, 7,8-es erősségű földmozgás után, amely csaknem 45 ezer ember halálát okozta a térségben.
Az érettségire készülő fiú a Kutyákkal az Életért Alapítvány önkénteseként, Black nevű labradorjával csatlakozott a mentéshez. Magyarországról – több szervezet irányítása mellett – közel 170 ember utazott Törökországba, hogy részt vegyen a romok alatt rekedt túlélők kimenekítésében. Ezek egyike volt Mező Marcell, aki földrengés másnapján a Baptista Szeretetszolgálat HUBA Rescue24 egészségügyi és kutató-mentőcsapatával érkezett a dél-törökországi Hatay tartományba. Ő és a kutyája is először dolgozott valós katasztrófahelyszínen.
Miután a mentőcsapat befejezte küldetését az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatala (OCHA) által kijelölt területeken, a mentőakció magyar parancsnoka, Pavelcze László arról tájékoztatott: az egészségügyi szakemberekkel együtt összesen 18 fős csapat a helyszínen töltött idő alatt nyolc keresőkutyával hét embert mentett ki a romok alól a törökországi Antakyában – közülük kettőnek válságos volt az állapota, további öt-hat túlélőről pedig jelzést adtak, az ő kiemelésüket azonban más csapatok vették át.
„Ahol a kollégákat tisztelet övezi, ott a vendégeket is” – interjú Wolfgang Puckkal és Byron Puckkal, a Spago étterem vezetőivel
2024.6.8 10:08
Mező Marcell azóta újra az iskolapadban ül – hazatérése után az osztálya tapssal és konfettivel fogadta –, társa, Black pedig egy kicsit ugyan lefogyott és kimerült a törökországi küldetés során, mostanra azonban visszaszerezte az eredeti súlyát, valamint ki is aludta magát. A Törökországból hazatérő speciális mentőcsapat legfiatalabb tagjával beszélgettünk.
Hogyan jut ki egy 19 éves fiú egy egész világot megrázó katasztrófa helyszínére?
Öt éve kezdtem el komolyabban foglalkozni a kutyámmal: kezdetben nem az volt a cél, hogy egyszer majd mentőkutya váljon belőle, hanem csak az, hogy okosabb legyen. Aztán egy barátom révén meghívtak egy mentőkutyás tréningre, és annyira megtetszett a légkör, a csapat tevékenységi köre és értékrendje, hogy kedvet kaptam a maradásra.
Nagyjából mostanra érkezett el az idő, hogy már látszódnak a kutyám képességei. Azt még nem állítanám, hogy a maximumát nyújtja, úgy érzem, még mindig van, amit ki tudnánk belőle hozni, de mindenképpen jó úton vagyunk. Szerencsére a Kutyákkal az Életért Alapítvány elnöke, Szabó Gábor is felismerte, hogy a kutyám működik, így az ő bizalmával beválogattak a csapatba.
Pontosan mennyi időt töltöttél odakint? Végig egy helyen voltatok?
Egy hétfői nap keltünk útra, és csak kedd estére érkeztünk meg, mindjárt ezután meg is kezdtük a mentést. Az első repülőjáratunk Isztambulba tartott, ahonnan Antakya felé utaztunk tovább. Az mondjuk nem jött jól, hogy az isztambuli reptéren összeszedtünk pár óra csúszást, így a tervezettnél később érkeztünk meg.
A munkálatokat péntek este fejeztük be, másnap felszámoltuk, elpakoltuk az ideiglenes szállásunkat, majd elindultunk vissza, Magyarországra. A táborunk ezalatt végig egy helyen volt, a városon belül viszont volt némi mozgásterünk, de többnyire a számunkra kijelölt zónákban dolgoztunk.
Mikor derült ki, hogy menni fogsz?
Hétfőn – ugyanúgy mint bármelyik másik hétköznap – bementem az iskolába, ám az első órám után megláttam a csapatvezetőm felhívását, hogy keresi azokat a kutyásokat, akik viszonylag gyorsan tudnának vállalni egy törökországi mentőakciót.
Jeleztem neki, hogy készen állok, és pár órán belül elküldtem neki a szükséges papírokat. Aznap hét órám volt az iskolában, már véget ért a tanítás, éppen megebédeltem, amikor jött a következő instrukció, hogy öt órakor találkozunk a reptérnél.
Hogy tudtad ezt összeegyeztetni az iskolai és egyéb teendőiddel?
Mielőtt elindultam mérlegelnem kellett, hogy meg tudom-e engedni magamnak ezt az utat, be tudom-e majd pótolni az iskolai anyagot.
Végül arra jutottam, hogy annak ellenére is bevállalom, hogy éppen arra az időre esett az egyetemi jelentkezés határideje.
Szerencsére ekkorra már mindent elintéztem, így ha esetleg nem értünk volna haza időben, akkor is elég lett volna egyetlen kattintással befejezni a folyamatot.
Egyébként mit tanulsz, melyik iskolába jársz?
A jászberényi Lehel Vezér Gimnázium nyelvtagozatos tanulója vagyok. Ez a mi iskolánkban egy ötéves képzést jelent, amelynek az első évében szinte csak angol- és németóráim voltak.
Az érettségi előtt mekkora nehézséget okozott ez a kiruccanás?
Szerencsére viszonylag gyorsan sikerült behoznom a lemaradást, mostanra pótoltam minden dolgozatot. A tanáraim is rendkívül segítőkészek voltak, nekik is az volt az érdekük, hogy újra a maximumot tudjam kihozni magamból az iskolában.
Az egyik képen, amelyik bejárta a közösségi médiát, a kutyáddal szerepeltél. Róla mit tudhatunk?
A kutyámat Blacknek hívják, egy ötéves labrador, aki 2018 márciusában került hozzám, viszont csak május környékén kezdtem kutyaiskolába járni vele. Pár hónap után már a kiképzők is látták, hogy a kutya jól működik, és én is szorgalmas vagyok.
Ő hogy viselte az idegen környezetet? Mennyire tudott helytállni melletted?
Black első keresésén még éreztem, hogy szokatlan számára a helyzet. Úgy próbált meg keresni, ahogy a tréningeken szoktunk, vagyis kicsit eltávolodik tőlem, és önállóan dolgozik, ám erre a törökországi környezet nem igazán volt alkalmas, hiszen még én sem ismertem a területet. Arról nem is beszélve, hogy több veszélyes anyag volt, mint a kiképzőbázisunkon.
Viszont néhány perc alatt sikerült alkalmazkodnia a körülményekhez.
Úgy vettem észre, hogy őt is kimerítette a munka és az utazás, de ez érthető, hiszen mégiscsak kizökkent a mindennapi életéből, és mivel minden energiánkkal a munkára fókuszáltunk, a simogatásra is kevesebb idő jutott. A fáradtságáról pedig mindent elmond, hogy miután hazaértünk, az egész napot alvással töltötte.
Milyen feladatokat végeztetek pontosan a helyszínen?
Az épületek nagyon nagy százalékukban szerkezetileg sérültek. Kapott koordináták alapján kellett őket átnéznünk, majd miután ezzel végeztünk, olyan is többször előfordult, hogy helyi lakosok kértek meg bennünket arra, hogy segítsünk a zónán belüli házaikat átkutatni. Közben az összedőlt házak között és alatt kerestük a túlélőket.
Mi nehezítette a legjobban munkátokat?
Az épületek mennyisége. Nagyon sok helyen kellett dolgoznunk, és nem mindig jutott időnk mindenre. A küldetésünk elején az is komoly nehézséget okozott, hogy nem volt üzemanyagunk, hiszen azt nem utaztathattuk a repülőn, vagyis helyben kellett volna beszereznünk, ám akkor a környéken már nagyon nehéz volt üzemanyaghoz jutni, addigra szinte mindent felvásároltak.
Tényleg romokban a magyar szinkron? Egy ismert szinkronhanggal beszéltük ki a jelenlegi helyzetet
2024.5.12 9:31
A tábor vezetősége csak a második napunkra tudott üzemanyagot szerezni nekünk, valamint a többi mentőcsapatnak. Ez azért is okozott kellemetlenséget, mert éjszakánként elég hideg volt, akár mínusz nyolc fok is lehetett, a sátor fűtését pedig aggregátorral szerettük volna megoldani, viszont ez csak egyszer sikerült.
Mi volt a legfontosabb, amit a mentés során tanultál?
A kutyámmal való együttműködéssel kapcsolatban mindenképp nagyon sok hasznos tapasztalattal gyarapodtam. De annak a jelentőséget is a helyszínen értettem meg, hogy bevetés előtt mindig fel kell mérnünk a terepet, tudni kell ugyanis, hogy egy esetleges utórengés esetén milyen mélyre hatolhatunk az adott épületbe.
Mi volt a legrázósabb tapasztalatod odakint?
El sem tudom mondani, mennyire szívszorító volt az összedőlt házakat, illetve a romok közt bóklászó embereket látni, akik a családtagjaikat vagy más hozzátartozóikat keresik.
És a legszebb élményed, amire évek múlva is emlékezni fogsz?
A sikeres mentésekre biztosan emlékezni fogok. Ilyenkor a helyiek – különösen a családtagok – mindig rendkívül hálásak voltak nekünk. És feltétlenül ki kell emelnem a törökök közti összefogást.
Nagyon jó volt látni, ahogy egymáson segítenek, senkit nem hagytak magára.
És azért is mindent megtettek, hogy nekünk hasznunkra legyenek: az utcán sétálva gyakran megkérdezték, hogy van-e elég vizünk vagy élelmünk, többször meghívtak minket egy-egy meleg teára vagy levesre. Mivel a táborban nem tudtunk magunknak ételt melegíteni, ezeknek mindig nagyon örültünk. Sokkal jobb volt, mint konzervkaját fogyasztani.
Az otthoniak mennyire féltettek? Nehéz volt megbeszélned a szüleiddel, hogy csatlakozni szeretnél a mentéshez?
Természetesen féltettek, ugyanakkor tudták, hogy a csapatom segíteni fog mindenben. Először magamban kellett mérlegelnem a dolgokat, ezután hívtam fel a szüleimet, és csak az ő beleegyezésüket követően jelentkeztem a csapatba.
Lelkileg mennyire volt megterhelő mindaz, amit láttál és tapasztaltál?
Természetesen felkavaró volt látni, ami odakint fogadott minket, de azt nem gondolnám, hogy rossz emlékeim lesznek a Törökországban tapasztaltak miatt.
Ha már itt tartunk: lelkileg vagy fizikailag vett jobban igénybe a mentés?
Inkább fizikailag, hiszen a sátorban töltött éjszakák és a hideg miatt nehéz volt energiát gyűjtenünk a következő napra. Amikor visszaérkeztünk Magyarországra, mindannyian nagyon fáradtnak tűntünk, de – azt gondolom – ehhez a hosszú utazás is nagyban hozzájárult.
Egy nap nagyjából hány órát dolgoztatok?
Napi 10-12 órát töltöttünk a terepen, de ezután még el kellett pakolnunk a felszereléseinket, éjszaka pedig váltásban tankoltuk az aggregátort.
Hogy fogadtak idehaza?
A repülőtéren a szüleimmel találkoztam először, és még aznap meglátogattuk a rokonokat is. Hétfőn tértem vissza az iskolába, ahol az osztálytársaim tapssal és konfettivel fogadtak, de nagyon örültem, hogy a tanáraimat és a barátaimat is újra láthatom. Hihetetlenül jó érzés volt viszontlátni mindenkit: pontosan tudtam, hogy mennyire aggódtak értem, és láttam rajtuk, mennyire megnyugodtak, hogy újra itthon vagyok.
Mennyire volt nehéz visszarázódni a mindennapokba?
Nem vagyok benne biztos, hogy ez már megtörtént. De rajta vagyok az ügyön.
Hogyan tovább? Tervezel még visszamenni? Vagy máshol segítenél inkább?
Mivel a kutyás munkálatok nagyrészt elfogytak, egyelőre nem tervezek visszatérni. A törökországi tartózkodásunk utolsó napjain is azt tapasztaltuk, hogy egyre kevesebbet tudunk a kutyáinkkal dolgozni, illetve egyre kevesebb sikerrel járunk. Viszont ha történne más hasonló katasztrófa, akkor nem haboznék, máskor és másokon is örömmel segítenék. De inkább azt kívánom, hogy ne legyen ránk szükség.
Amikor nem emberéleket mentesz, katasztrófák helyszínén segítesz, akkor mit csinálsz a szabadidődben?
A gimnáziumi tanulmányaim utolsó évében a legtöbb szabadidőm tanulással telik, viszont hetente legalább kétszer tréningezem a csapattal, és Blacket is majdnem minden nap képzem, tanítom valamire.
Az érettségit követően milyen jövőt képzelsz magadnak? Elképzelhető, hogy ez lesz egyszer a hivatásod is? Vagy inkább valami mást tanulnál?
Orvosi egyetemre szeretnék menni, elsősorban Szegedre. Nagyon érdekel a radiológia, de nem zárkózom el semmi elől, az egyetem alatt akár az orvoslás egyéb ágai is megtetszhetnek. Viszont mindenképpen másokon szeretnék segíteni a jövőben is.
