Az első reakció egy maratonistára az elképedés, hüledezés. Egy ultramaratonistára meg az, hogy „te nem vagy normális”. A két dologhoz általában másfajta dolgok motiválják a sportolókat, ezt vesézzük ki cikkünkben.
Egy hete rendezték meg a 19. Ultrabalatont, ami az ország legnépszerűbb ultrafutó versenye. Bár a népszerűségét sokkal inkább a csapatos váltóversenyek adják, amik során baráti társaságok, cégek jelentkezhetnek arra, hogy közösen körbefussák a Balatont, bőven vannak olyanok, akik egyedül vállalkoznak erre a kihívásra. Az összesen 28300 indulóból idén 190 egyéni teljesítő volt, az első helyet Mórocza Andrea vitte el 18 óra 30 perc 15 másodperces eredményével. Az ő győzelmével másodszor fordult elő, hogy egy nő volt a leggyorsabb az Ultrabalatonon.
Idén azonban bevezetett egy új távot is a rendezőcsapat, lehetőség volt ugyanis arra, hogy nem egy, hanem két kört fusson le valaki. A #Projekt422 névre keresztelt versenyszámot Takács Krisztián Csipi autószerelőből lett ultrafutó ihlette, aki tavaly 61 óra 27 perc alatt teljesítette a távot. Az indulók nem csak saját maguk miatt futottak, mindegyikőjük egy civil szervezet számára gyűjtött adományokat. Az idén hivatalossá vált számban már hat futó indult el, akik közül hárman sikeresen teljesítették is az emberfeletti 422 kilométeres dupla kört. A leggyorsabb Erős Tibor volt, aki 46 óra 10 perc alatt teljesítette a távot, de célba ért Geszti Péter és Kéri Veronika is.
Ahhoz, hogy miért indulnak el emberek hosszabb teljesítménytúrákon, ultramaratonokon, három irányban kutattam. Először is elkezdtem tanulmányok után nézni, amik tudományos irányból vizsgálják a motiváció kérdését az extrém hosszú távokat futóknál. Másodszor, személyes történeteket kerestem cikkekből, interjúkból, videókból ultrafutó emberekről, akik nyilvánosan is nyilatkoztak a motivációjukról. Végül, de nem utolsósorban, beneveztem én is egy 70 kilométeres teljesítménytúrára, hogy figyeljem magam.
Mi a különbség egy maratonista és egy ultramaratonista között?
Alicja Partyka és Zbigniew Waśkiewicz lengyel kutatóknak tavaly jelent meg egy tanulmánya, ami összesen 61 kutatást elemez és összegez a maratonisták és ultramaratonisták motivációját illetően. Bár vannak átfedések a két csoport között, bőven akadnak különbségek is.
Mindent a geoládázásról: hárommillió kis doboz van elrejtve körülöttünk, de észre se vesszük őket
2025.4.27 11:44
A tanulmány szerint a maratonistákat leginkább a maguk felé állított kihívás, illetve az egészségtudatosság motiválják. Általában, aki maratont fut, kisebb célokkal kezd, és fokozatosan kezd el egyre nagyobb távokkal foglalkozni, tehát nem a maratonfutás az eredeti cél. Általánosságban ahogy a futó egyre idősebb lesz, úgy játszik egyre nagyobb szerepet a motivációjában az egészségtudatosság, míg a személyes célok és önbizalom-növelés egyre kisebb hangsúlyt kap.
Az ultramaratonisták motivációja ezzel szemben sokkal kevésbé szól az egészségről és sokkal nagyobb százalékban vannak jelen a pszichológiai faktorok, az önértékelés javítása és az egzisztenciális kérdések kibogozása. A tanulmány szerint az ultramaratonisták esetében kisebb a kompetitív hajtás, sokkal inkább személyes célokra koncentrálnak. Emellett fontos még a közösség hatása, ami az ultrázók körében egy sokkal kisebb méretű, de nagyobb jelentőséggel bíró tényező.
Nyilván nem lehet teljesen általánosítani, hiszen nemtől és korcsoporttól függően is mások az adatok, de összességében kijelenthető, hogy míg a maratonfutóknál egyértelműen az egészségtudatosság dominál, addig az ultrásoknál inkább mélyebb önismereti motivációkról és közösségi aspektusról beszélhetünk.
Hogy néz ki egy ultrás?
Az elmúlt hetekben valamikor megnéztem egy összefoglalót egy terepultra versenyről, aminek köszönhetően az algoritmustól azóta is kapom a hasonló tartalmat, én pedig engedelmesen végig is néztem ezeket. Ennek köszönhetően több olyan podcastet is végighallgattam, amiben a világ élvonalába tartozó ultrafutók beszélnek az életükről, motivációjukról. Az alábbiakban hozok pár példát.
Másfél millió lépést megtenni Magyarországon – miért lett ilyen népszerű a kéktúra?
2024.11.1 9:55
Max Jolliffe egy kaliforniai ultrafutó, a 2024-es Moab 240 (igen ez itt 240 mérföld, szóval 386 kilométer) verseny győztese. Jolliffe erős közösségi média jelenléttel rendelkezik, rendszeresen beszél podcastekben és a tavalyi győzelméről egy dokumentumfilm is készült. Az ő esetében a motiváció a kábítószer-függőség leküzdése volt. Miután túladagolta magát és börtönbe is került úgy érezte vagy most változik meg, vagy később már nem lesz lehetősége rá. Ezen a ponton találkozott a futással egy barátján keresztül, azóta pedig ha törik, ha szakad, minden egyes nap elmegy futni.
Az érdeklődése gyorsan az ultramaratonok után fordult, hiszen saját bevallása szerint egy addiktív személyiség, akinek szüksége van más függőségekre, hogy pótolja a kábítószerek okozta felfokozott izgalmi állapotot. Jolliffe nem a legtehetségesebb vagy leggyorsabb futó az ultrások között, de a kitartását senki sem tudja felülmúlni, ez kellett a tavalyi Moab 240 győzelméhez is.
Csécsei Zoltán többszörös magyar 24 órás győztes motivációja inkább az egészségtudatosság irányából indult. Apja 52 évesen szívrohamban halt meg, és amikor ő maga is 25 évesen már 95 kiló volt, egy barátja megkongatta a vészharangot. Azután fokozatosan futni, kerékpározni és úszni kezdett, végül az ultraversenyeken kötött ki.
Az előbb már említett Takács Krisztián Csipi anno egy szakítás után kezdett bele a futásba. Neki a terepfutás eredetileg egy menekülés volt, ami egy rossz mentális helyzetben lekötötte az energiáit. Az első maratonja után azt gondolta, ez inkább a kezdet, mint a végcél. Ahelyett, hogy a maratoni idejét javítsa, inkább „a könnyebb utat választotta”, és elkezdte növelni a távot. Csipi arról is beszél, hogy az ultrások sokkal inkább ki tudják vívni a környezetük ámulatát, hiszen látványosabb, ha valaki 12 órán keresztül fut folyamatosan, mint ha lefarag 15 percet a maratoni idejéből, pedig a kettő hasonlóan nehéz. Ma ő az ország talán leghíresebb ultrafutója.
Vannak olyan példák is, akiknél nem lehet konkrétan rámutatni semmilyen traumára vagy függőségre, mint kezdeti ok. Karel Sabbe, a jelenleg élő egyik legsikeresebb ultrafutó egy sikeres fogorvosi praxist visz Belgiumban, évente párszor mégis kimegy az erdőbe és a hegyekbe természetfeletti dolgokat csinálni. Az ő nevéhez fűződik például a 4270 kilométer hosszú Pacific Crest Trail leggyorsabb ideje, 46 nap 12 óra 56 perc alatt futott el Mexikótól Kanadáig, ami több, mint napi két maratonnak felel meg. Erről a másfél hónapról szintén készült egy remek dokumentumfilm.
Személyes tapasztalatok
Miután rengeteg ilyen tartalmat fogyasztottam az elmúlt hetekben, és túl voltam csapatban az első Ultrabalatonomon, nekem is megjött a kedvem próbára tenni magam. Meg kell jegyeznem, hogy nem teljesen idegen tőlem a teljesítménytúrák műfaja, az elmúlt félévben többször mentem 40-50 kilométeres szakaszokat a Kéktúra teljesítése közben. Ezeket többnyire egyedül tettem meg, és bár nagyon elfáradtam tőlük, alapvetően élveztem a kihívást.
Így hát nekiálltam keresni egy távban, szintemelkedésben és időpontban passzoló túrát, ami a Sárga 70 lett. A Sárga 70 egy alulról szerveződő, egyetemi közösség által életben tartott teljesítménytúra, amit az ELTE-BEAC természetjáró szakosztálya szervez minden évben május 1-jén és. A koncepció elég egyszerű, el kell sétálni a budai sárga jelzésen Esztergomból Budaörsre. A táv a magától értetődő 70 kilométer, a szintkülönbség 2300 méter, a szintidő pedig 18 óra. A jelentkezőknek lehetősége van kisebb távokra is nevezni, vagy akár csak az éjszakai részét lesétálni a túrának.
A Sárga 70 különlegessége ugyanis, hogy a rajtoltatás előző este történik. Idén 23:00 és 01:00 óra között volt lehetőség elindulni az esztergomi vonatállomástól, ahonnan ha szintidőn belül mozgunk, délutánra lehetett átérni Budaörsre. A kihívást így nem csak a táv és a szintkülönbség, hanem az álmosság elleni küzdelem is jelentette. Számomra az utóbbi tényező bizonyult a legnehezebbnek.
10+1 tipp, hogy a sulikezdés után is jól teljenek a szürke, borongós hétköznapok
2024.9.15 8:53
Az éjszakai indításnak köszönhetően a túra első 30 kilométere kuksötétben történik, én pedig bár mindennel készültem a zsákomban, a koffeinről valahogy megfeledkeztem. Ennek köszönhetően a túra első felében többször is azt éreztem, hogy bedőlök egy bokorba és elalszom. Ezeken a mélypontokon valahogy sikerült túlkerülnöm, de van pár kilométer, amiről nem tudok magamnak számot adni.
Picivel a túra fele után azonban szembejött egy benzinkút, ahol tudtam venni magamnak egy nagyméretű energiaitalt (soha nem iszom ilyet, csak vészhelyzetekben), ami nagyjából megoldotta a problémáimat. Kitisztult a látásom, felszállt a köd, és a következő 3-4 órában remekül éreztem magam. 60 kilométernél aztán már kezdtem fizikailag is nagyon elfáradni, fájt a térdem, a sípcsontom, feltörte a cipőm a lábamat, minden bajom volt. Ezen a ponton azonban már tiszta volt, hogy végig fogok menni, épségben meg fogok érkezni Budaörsre.
A teljes távot végül 13 óra 22 perc alatt teljesítettem, amivel felülmúltam az előzetes elvárásaimat. Az okosórámnak köszönhetően vissza tudtam utólag nézni a szintemelkedést, tempót és a pulzusomat is, aminek köszönhetően kitűnően látszik, hogy mikor kapta meg a szervezetem a kellő koffeint.
A személyes motivációmat illetően teljes mértékben tudok azonosulni az előzőleg hivatkozott tanulmánnyal. Míg ha lemegyek a Margitszigetre futni két kört, az leginkább az egészségtudatosságról szól, addig ha kimegyek éjszaka sétálni 70 kilométert az erdőbe, annak többnyire más okai vannak.
„Fuss, Forrest! Fuss!“ – Tippek, hogy megőrizd a motivációd a futáshoz
2024.5.24 18:11
Nekem most ez leginkább egy magánéleti mélypontnak volt köszönhető, de ahogy a cikkben már említettem, ahány ember, annyiféle a motiváció. Arra jöttem rá, hogy a legegyszerűbben úgy tudom igazán kiüríteni és újraindítani az elmémet, ha megpróbálom természetes eszközökkel a lehető leginkább lefárasztani. Nem valószínű, hogy egyhamar én is vígan körbefutom majd a Balatont, nem is ez a cél. De úgy tűnik, hogy van egy embertípus, akinek az, hogy fizikailag és mentálisan egyszerre feszegetik a határaikat, kifejezetten jót tud tenni, és úgy látszik, én is ebbe a csoportba tartozom.
