Nyilvánosságra hozták a Beatles életrajzi film főszereplőit, az internet pedig csalódottságát fejezte ki a hasonlóság hiánya miatt. De vajon ennyin múlna egy életrajzi film sikere? Összegyűjtöttünk tíz botrányosan rossz zenei életrajzi filmet.
Nemrég bejelentették a készülő Beatles-film négy főszereplőjét, az internet pedig kollektíve felhördült: négy aktuális internet boyfriendet választottak a gombafejek szerepére, csakhogy hasonlóságot nagyítóval is nehéz találni közöttük. Pedig valójában nem csak azon áll vagy bukik egy zenei életrajzi film sikere, hogy mennyire hasonlítanak a szereplők a valódi személyekre. De akkor min? Összegyűjtöttük az elmúlt évtizedek tíz botrányosan rossz zenei életrajzi filmjét, hogy választ kapjunk a kérdésre.
Ugyan sokakat rosszul érintett, hogy a zenetörténet egyik legmeghatározóbb bandájának tagjait olyan színészek fogják alakítani a készülő életrajzi filmben, akik külsőre kevéssé hasonlítanak rájuk, ez a tény önmagában még nem predesztinálja, hogy rossz lesz a Beatles-film. Az életrajzi film egyébként is az egyik legnehezebb műfaj, amivel óriásit lehet szakítani, de könnyen lehet belőle hatalmas bukás. Előbbire is találni példát szép számmal, de olyan botrányosra sikerült zenei életrajzi filmekből sincs hiány, amelyek már-már csúfot űznek az adott zenészből, mintsem emléket állítanának neki és tisztelegnének munkássága előtt. Ezekből válogattunk össze most tízet.
A rock 'n' roll ördöge (1989)
Bár angolul Jerry Lee Lewis egyik legismertebb dala a címe, az 1989-es A rock 'n' roll ördöge (Great Balls of Fire!) hatalmas bukás lett. A Dennis Quaid, Winona Ryder és Alec Baldwin főszereplésével készült film megkísérli elmesélni az ellentmondásos rock 'n' roll sztár élettörténetét és karrierjét, aki olyan dalokkal vált ismertté, mint a High School Confidential és a Wild One. A film legnagyobb problémája épp maga az ördög, azaz Quaid, akinek pokoli alakításán a semmitmondó forgatókönyv sem segít. Bár a zenészek remekül teljesítenek, a főszereplő egyszerűen mintha kilógna a saját filmjéből.
Judy (2019)
Hogy igazságosak legyünk, a Judy az a fajta életrajzi film, ami inkább nevezhető unalmasnak, mint borzalmasnak, de annyira agresszívan érdektelen, hogy végül átcsúszik a rossz térfelére, de legalábbis megközelíti azt. A film a legendás Judy Garland énekesnő-színésznő életének utolsó szakaszára összpontosít, hogy egy olyan oldaláról mutassa meg őt, amit talán kevesen ismernek. Az egykori Dorothy feje fölött ekkor már összecsaptak az addikció hullámai, így hiába próbálja továbbra is lenyűgözni hangjával a nézőket, küzdelme személyes démonaival egyre kilátástalanabbá válik.
Sam Mendes nem bízza a véletlenre: az internet kedvenc boyfriendjei indítják be újra a Beatle-mániát?
tegnap 08:02 -kor
Van egy olyan sanda gyanúnk, hogy ez a film kizárólag azért jött létre, hogy Renée Zellweger Oscar-díjat kapjon Garland megformálásáért, ami sikerült is neki, majd a feledés homályába veszett a Judy. Egy unalmas és sablonos film ez, és még az sem tudja érdekessé tenni, hogy Judy Garland életének egy kevésbé ismert szakaszára koncentrál. Mindent egybevetve valószínűleg csak Zellweger keményvonalas rajongóinak ajánlható nyugodt szívvel (de ők is inkább a Chicagót nézzék újra, ha már az éneklő Renée-re kíváncsiak).
Bohém rapszódia (2018)
Félreértés ne essék: a Bohém rapszódia sem egy botrányosan rossz film, de nem szolgáltatott igazságot a Queennek, és a frontember Freddie Mercury drámai élettörténetét is jelentősen kihipózta. Akárcsak a Judy, a Bohém rapszódia is olyan néha, mintha csak azért jött volna létre, hogy Rami Malek lehetőséget kapjon az Oscar-díjra.
Zellwegerhez hasonlóan neki is sikerült ezt behúznia (életrajzi alakításokkal mindig be lehet vágódni az Akadémiánál), de átütő alakítás helyett csak egy halovány benyomást kapunk: Mercury manírjai a helyén vannak, de hiányzik belőle a lélek. Fogyasztható és semmilyen lett. A kézenfekvő módon remek zene és a Live Aid-rekreáció azonban ne tévesszen meg: a Bohém rapszódia szégyenletesen unalmas, legfőképpen annak köszönhetően, hogy a 12 éves korhatár-besorolás keretei közé szorították magukat. Ez önmagában botrányosabb, mint bármi, ami a filmvásznon történt volna, ha valósághűen mutatják be Mercury életét.
Láttam a fényt (2015)
Az amerikai countryzene ikonja, Hank Williams vad életének történetét próbálja visszaadni Marc Abraham kétórás unalommaratonja, a Láttam a fényt, és teljes kudarcot vallott benne. Pedig Hank Williams: The Biography című díjnyertes életrajza alapján készült a főszerepben Tom Hiddlestone-nal, ami papíron garancia a sikerre. Ennek ellenére a film unalmas és ügyetlen, nem képes kiemelni Williams viharos életének tragédiáit és küzdelmeit, így szívszorító dráma helyett csak egy lélektelen mozit kaptak a nézők.
Nina (2016)
Nina Simone legendás énekesnő, zongorista és aktivista volt, aki a magánéletében épp olyan esendő volt, mint amilyen halhatatlanná vált munkássága révén. Ennek ellenére egy igazi tömegszerencsétlenség lett a Zoë Saldaña főszereplésével róla készül életrajzi film. Cynthia Mort filmjének első főbűne, hogy nem rendelkezett a dalszerző zenéjének jogaival, vagyis a filmben nem hangzik el Simone egyetlen ikonikus száma sem.
Három különböző személyiség, egy közös dal – Megnéztük a Soundtrack of Tomorrow című dokumentumfilmet
2025.2.19 11:41
Ez azonban eltörpül ahhoz a galibához képest, amit a szereplőválasztás okozott. A nemrég Oscar-díjat kapott Saldaña tehetséges színésznő, de dominikai és Puerto Ricó-i származású, Simone pedig fekete nő volt. A szerep kedvéért így sötétebbre kellett festeni a színésznő arcát, a rasszistának számító mozzanat pedig sokaknak nem tetszett, tegyük hozzá, jogosan.
A katasztrofális végeredménytől a forgatókönyv sem tudta megmenteni a filmet, a klisékkel és általános jellemábrázolással teli Nina ízig-vérig maga az unalom. Mi több, Simone örökösei később „gyomorszorítónak, szívszorítónak, émelyítőnek [és] lélekölőnek” nevezték a filmet.
Back to Black (2024)
15 évvel a John Lennon – A fiatal évek (Nowhere Boy) után Sam Taylor-Johnson (Aaron Taylor-Johnson felesége) visszatért az életrajzi filmekhez, amelynek középpontjában ismét egy tragikusan fiatalon elhunyt és olykor ellentmondásos zenész került: Back to Black címmel Amy Winehouse-ról rendezett filmet, pedig senki nem kérte rá.
A 2015-ös Amy-dokumentumfilm magasra tette a lécet, hiszen őszintén és kendőzetlenül mutatta be az énekesnő felemelkedését, harcát démonaival, tragikus halálát, valamint azt, hogy milyen kegyetlenül bánt a média és a nagyközönség a törékeny testű és lelkű művésznővel. A Back to Black is érinti ezeket a témákat, de csak a felszínt karcolgatja, így a 21. század egyik legkülönlegesebb zenészének életére csak madártávlatból ad betekintést a film, és semmiképpen sem tesz igazságot Winehouse-nak. Mindennek tetejébe a rajongók finoman fogalmazva sem voltak elragadtatva a főszereplőválasztástól. Nemcsak, hogy könnyedén lehetett volna találni olyan színésznőt, aki jobban hasonlít Winehouse-ra, mint Marisa Abela, de a görcsösen affektáló énekstílusa is sokat rontott a film élvezhetőségén.
All Eyez on Me (2017)
Széles körben elfogadott tény, hogy az All Eyez on Me egy alsó kategóriás zenei életrajzi film, amely a legjobb esetben is széteső, legrosszabb esetben pedig sértő filmnek tűnik Tupac Shakurról. Pedig a 25 éves korában elhunyt zenész a kilencvenes évek egyik legbefolyásosabb rappere volt, aki termékeny zenei karrierje mellett színészként, költőként és aktivistaként is meghatározó jelenség volt, így különösen furcsa, hogy nem készült még mega hollywoodi produkció az életéből.
A diabolikus január legfontosabb pillanatai: Zendaya eljegyzése, Jennifer Lopez válása és Dopeman humorérzéke
2025.2.10 13:39
Érthetetlenül kevés meggyőződéssel készült a film, ami épp csak a minimumát hozza annak, amit egy életrajzi filmtől elvárnánk: bemutatja egy művész karrierjének hullámhegyeit és mélypontjait a hirtelen és tragikus vég előtt. A főszerepet játszó Demetrius Shipp Jr. meglepően hiteles alakítása ellenére az All Eyez on Me csak egy felszínes alámerülés egy olyan ikon világába, aki sokkal több figyelmet érdemelne, mint amit Benny Boom rendező megadott neki.
Aaliyah: The Princess of R&B (2014)
A zenész-színésznő Aaliyah karrierjét egy tragikus baleset különösen rövidre zárta. 22 évesen egy repülőgép-szerencsétlenségben hunyt el, így csak három albumot adott ki és két filmben szerepelt. Ez persze lenyűgöző teljesítmény, ha figyelembe vesszük zsenge életkorát. A filmnek így lehetősége lett volna, hogy méltón megünnepelje a fiatal nő életét és művészetét.
Sajnos az Aaliyah: The Princess of R&B egy Lifetime-film, a stúdiót pedig nehéz azzal vádolni, hogy az értelmes, átgondolt vagy akár csak valamennyire is tiszteletteljes szórakoztatás az erőssége. Az egész egy kicsit cinikusnak és üresnek tűnik. Kijelenthetjük, hogy Tupachoz hasonlóan egyszer ő is megérdemelne egy rendes életrajzi filmet.
Britney Spears most és mindörökké (2017)
A Lifetime úgy érezte, hogy nem sértett még vérig elég rajongót, ezért 2017-ben egy másik díva életét dolgozták fel, még talán a korábbi filmnél is rosszabbul. A Britney Spears most és mindörökké olyan, mintha bulvármozi lenne: ízléstelen anyag, amely a Spearst körülvevő diskurzusokból és botrányokból akar pénzt csinálni.
A Nobel-díjas polihisztor, aki megmutatta a füvet a Beatles-tagoknak: 7 fun fact, amit (talán) nem tudtál Bob Dylanről
2025.2.7 10:40
Talán itt lenne az ideje, hogy tényleg békén hagyják Britney-t, és ne fejőstehénként tekintsenek rá. Elvégre ő is egy ember, és nem egyszer bebizonyosodott már, életek mehetnek tönkre a média állandó egzecíroztatása miatt. A Britney Spears most és mindörökké nem nyújt semmilyen magyarázatot az énekesnő körüli botrányokra, egyszerűen azért készült, mert Spears egy kiszámíthatatlan jelenség – és mindig is az volt –, akiről az emberek szeretnek pletykálni. Mindenki, aki részt vett ennek a filmnek a gyártásában, jól tenné, ha a tükörbe nézne és elgondolkozna, hogy a tettei milyen hatással vannak másokra.
Stardust (2020)
Életrajzi filmet készíteni David Bowie-ról? Jobb, ha nagyon-nagyon óvatos vagy. Nem összekeverendő a 2007-es Stardust című filmmel, ami egészen jó, a 2020-as Stardust egy David Bowie-életrajzi film, ami viszont bűnrossz. A bajok sora ott kezdődött, hogy a film nem engedhette meg magának Bowie zenéjének licenszeit, ezért úgy próbálja megörökíteni a fiatal Bowie-t – beleértve a bimbózó zenei zsenialitását is –, hogy az ikonikus dalai közül egy sem csendül fel benne.
A zenei hiányosságok még megbocsáthatóak lennének, de nincs semmi más, ami lenyűgözhetné a nézőt a Stardustban. Bowie nemcsak a zene terén számított látnoknak, de az egyik legelevenebb, legsokoldalúbb karakter is, akit az iparág valaha látott. Ez az, ami miatt Gabriel Range 2020-as filmje kolosszális kudarcot vallott: a Stardust megpróbálta elmesélni a brit zenész történetét, miközben egyáltalán nem adott bele karaktert, bájt vagy pezsgést. A Space Odity és a Starman énekesét alakító Johnny Flynn kevés lelkesedéssel, szinte bágyadtan játszotta el a szerepét, de igazságtalan lenne egyedül őt hibáztatni a kudarcért, amikor a forgatókönyvírók, Christopher Bell és Gabriel Range képtelenek voltak az ikon egyeduralkodó szellemének megragadására.
