December 31-én a Netflixre is felkerült a nyáron bemutatott "Avicii – A nevem Tim" című dokumentumfilm, amely igyekszik átfogó képet adni a producerlegenda tragikusan rövid életéről, de nem adja át igazán, milyen mélységeket kellett átélnie. Kritika.
„A célom az időtlen zene megalkotása, ezt próbálom létrehozni“ – fogalmaz Tim Bergling, ismertebb nevén Avicii a róla készült dokumentumfilmben. A svéd producernek egy olyan iparág adatott meg, amely megrágja és kiköpi az embert. Ráadásul egy olyan műfajban alkotott, ahol könnyen fogyasztható, de rövidéletű termékek a dalok, mégis beváltotta a magához fűzött reményeit: soha nem rendeznek már olyan céges bulit vagy olyan egyetemi gólyabált, amin ne csendülne fel legalább egy dala. Avicii története azt mutatja, hogy a gyártósori zenetermelés mögött is érzékeny művészek állnak, akik szeretnének nyomot hagyni a kultúrában, legalábbis ezt a legendát építi a róla készült Avicii – A nevem Tim című (immár Netflixen is látható) dokumentumfilm, amely átfogó képet ad az EDM-legenda tragikusan rövid életéről, de nem megy igazán mélyen bele, hogyan kerülhet egy szerencsésnek mondható fiatal férfi olyan mélyre, hogy látszólag minden követ megmozgatva sem tudja megtalálni a boldogságot.
Egy modern zenészpéldakép története
Ahogy Henrik Burman filmje is rávilágít, Tim Bergling az a fajta fiú volt, amilyenek ma már meghatározzák a zeneipart: nem igazán volt motivációja, hogy hangszeres tudását fejlessze, inkább az érdekelte, hogyan találhatja meg a legegyszerűbb módot arra, hogy nagyszabású dolgokat alkothasson. Ahogy sok más kamasznál, nála is az FL Studio szoftver megismerése jelentette az ugródeszkát a dalszerzővé váláshoz, a később Avicii néven legendává váló stockholmi fiú pedig kimaxolta a technológia lehetőségeiből fakadó modern zenészéletutat.
Attól, hogy látszólag egy ilyen ember mást sem csinál, csak kattintgat, amíg szerencséjére összeáll valami hallgatható, attól még teljesen nevetséges volna vitatni, hogy az 1989-ben született Bergling egy igazi zseni volt. Tevékenysége és sikere tökéletesen rávilágít arra, hogy mi tesz azzá egy popzenészt: a legegyszerűbb elemekből, letisztult zenei megoldásokból alkotni valamit, ami aztán milliók lelkéhez tud elérni.
Ezt a zseniképet a film tökéletesen fel is építi, erőltetés nélkül. Rendkívül inspiráló belenézni egy-egy dalszerző sessionbe, vagy olyan emberek méltatását hallgatni Avicii-ről, akik a zeneírás tradicionális módszereit is tökéletesen ismerik. A svéd producer egyfajta hídként jelenik meg Burman filmjében, aki zene iránti alázatával képes maga mellé állítani soul- vagy rockzenészeket, miközben valami elképesztő ösztönös érzéke van ahhoz, hogy mechanikusan írjon modern rádióslágereket. Ez a film legnagyobb erénye: mindent megmutat Avicii-ről, ami miatt az ő története képes lehet az elektronikus zenére fogékony kamaszok millióit inspirálni, és artikulálni képes mindent, ami az ő alkotói metódusában és hozzáállásában értékes volt.
Klasszikus rocksztársors
Bergling karrierjének belendülésével együtt felüti a fejét az alkohol mint probléma, amely először segíti a félénk, introvertált zenészt, hogy elengedje magát, és élje a popsztárok bulikkal fémjelzett (később: terhelt) életét. Az alkohol mellé aztán bejönnek a drogok és a fájdalomcsillapítók, a dokufilm pedig egy súlyos függőségi problémákkal küzdő emberként mutatja be a producert, akiért látszólag odaadó családja, barátai és önmaga is mindent megtesz, hogy megállítsa a zuhanórepülésben.
Hogyan tudnék élni nélküled? – Tényleg egy egyszernézős habos-babos musical lenne az év legjobban várt magyar filmje?
2024.12.12 15:25
Épp ebből fakad a film fájdalmas gyenge pontja. Elképzelhető, hogy dokumentumsorozatokhoz és azok által rétegeltebb anyagokhoz vagyunk már szokva, a film játékideje pedig ennyit enged, de nagyon sok részletre nem derül fény Avicii életével és megpróbáltatásaival kapcsolatban. Ennek az az eredménye, hogy egy klasszikus felszínes rocksztársztorit csinál belőle, miközben a 2020-as évek közepén már sokkal bonyolultabb elmesélést várna az ember annál, hogy „sztárság, drogok, meghalt fiatalon“.
Így is nyomasztó látni, hogy Bergling mennyi mindent megpróbált azért, hogy mentálisan és egészségügyileg rendbe rakja magát, spirituális befordulással, orvosokkal, mindennel. Elképesztően tragikus, hogy egy ilyen modern világban, ilyen felvilágosult környezetben nem sikerült megmenteni egy 28 éves férfit annak ellenére, hogy – a film szerint legalábbis – tényleg „mindene megvolt hozzá“, hogy stabilizálja az életét.
Van, hogy még így sem sikerül. Ez egy egészen brutális emberi sors, aminek a súlyára a film nem igazán igyekszik rávilágítani, ami feltehetőleg egy alkotói döntés: inkább az a cél, hogy építse Avicii legendáját, mintsem az, hogy tragikus sorsának okait részletesen felfedje. Emiatt pedig lehet hiányérzete annak, aki nem rajongóként nézi a filmet.
Más kérdés, hogy ezután könnyű rajongójává válni. A film alapján ugyanis egy alázatos alkotót ismerünk meg, aki volt annyira bátor, hogy összehozza a saját inverz bobdylanezésétegy elektronikus zenei fesztiválon, és kiálljon élő hangszerekkel annak ellenére, hogy a közönség nagyon nem azt várta tőle. Aki igyekezett új dolgokat felfedezni, rá tudott csodálkozni más zsenik zeneiségére. Simán lehet, hogy ez az Avicii, akit a filmből megismerünk, képes lett volna megújulni, és megtartotta volna pozícióját a 2020-as években is, ahol Fred again.. vagy az önmagát újraértelmező Skrillex teljesen felforgatták a mainstream elektronikus zenét. Sosem tudjuk meg ezt.
Amit viszont tudunk, hogy ebben az iparágban kizárólag érzékeny emberek dolgozhatnának, akik képesek empatizálni a művészekkel, akik tudnak rájuk emberként tekinteni, és ha a zeneipar nem ismeri fel, hogy a klasszikus üzleti erényeken felül más skillek is kellenek a zenei hátországban való szerepvállaláshoz, akkor minden ugyanígy marad. Avicii-nek (a film alapján!) megvolt a támogató közege, hogy ne hagyják tönkremenni, gondoljunk bele, mi lehet azokkal a művészekkel, akiket hiénák vesznek körbe. A szórakoztatóiparnak fel kell ismernie ezt, mert ha minden így marad, ahogy van, akkor rengeteg fontos dal fog a fiókban maradni.
