Lehet, hogy korán, lehet, hogy pont időben, de elkészült az első(?) Azahriah-ról szóló „zenés film”, ami nagyon bizonyítani szeretne a nézőknek, és emiatt sajnos egy kiaknázatlan káosszá válik. De még így is szerethető. Kritika.
Mikor megjelentek a hírek, hogy film készül Azahriah-ról, első kérdésként az fogalmazódott meg bennem, hogy oké-oké, persze, hát ha valamiről érdemes filmet csinál, akkor az tényleg Baukó Attila története, de miért pont most? Nincs ez kicsikét elsietve?
Ugyanezt gondolta maga Baukó Attila is, mikor a Supermanagmentet megkereste a filmtervvel előálló Lévai Balázs producer és a projektbe befűzött rendező, Mazzag Izabella is, akinek videóklipek, kisfilmek és többek között A nemZedék című műsor készítése után először nyílt lehetősége nagyjátékfilmet rendezni. Egyébként nekünk is lehetőségünk volt beszéni az alkotókkal, Mazzag Izabella rendezővel és az (egyik) Baukó Attilát alakító Ionescu Raullal is, akik a forgatási élményekről és az alkotás folyamatáról is hosszan beszéltek.
„Ria Ria ….”
Ha már nemZedék, egyértelmű látszik a mozifilm végeredményén, hogy fiatal alkotók keze munkájáról van szó. Az egyszerre egy nagyon szép gesztus a produceri oldalról, hogy ilyen „pályakezdőknek” szavazott bizalmat, de pont ebben rejlik a veszélyforrása is a döntésnek. És sajnos a film nézése közben az az érzése az embernek, hogy ezek az alkotók annyira meg akarták mutatni és annyira mást akartak csinálni, hogy pont emiatt nem sikerült igazán kiaknázni az Azahriah-sztoriban rejlő lehetőségeket. Na de miről is van szó?
Paul Mescal Rómát és a szívünket is meghódítja, de ez még kevés ahhoz, hogy a Gladiátor II. kiemelkedő alkotássá váljon
2024.11.15 15:38
Az alkotók szándéka az volt, hogy a Mi vagyunk Azahriah műfaját ne lehessen könnyen (vagy szinte egyáltalán) beazonosítani. Zenés film, dokumentumfilm és játékfilm egyvelege, ami egyszerre keveri a fiktív és a valós szálakat – meglehetősen kuszán.
Az alkotás dokumentarista szála 2023 nyarán veszi fel a fonalat és egészen a Puskás-koncertig vezet minket végig az előadó egy évén át.
A játékfilmes vonal pedig ott kapcsolódik be a történetbe, amikor kiderül, hogy hiába szeretnének filmet forgatni Azahriah-ról, ő nem szeretne szerepelni a projektben, és a stáb kénytelen egy castingot tartani. Ide érkezik meg a játékfilm főszereplője, Ionescu Raul is, aki elszavalja az Introvertált dalt. A casting közben Baukó Attila szüntet kér, hogy lemehessen cigizni, és amikor meggyullad az öngyújtó, hirtelen egy másik univerzumban találja magát, egy furcsa, groteszk, alternatív Magyarországon. Miközben a játékfilmben a főhős felfedezi ezt a párhuzamos univerzumot és megpróbál visszajutni a mi valóságunkba, addig a dokumentumfilmben a Puskásig tartó utat követhetjük végig, a jegyeladásokon át a Tisza-kollabig, miközben nemcsak az interjúk gazdagítják a filmet, de valamelyest arról is képet kapunk, hogy ki is az a Baukó Attila.
Na, pont ez a mohóság a film legnagyobb problémája és ezért is okoz csalódást az alkotás. Azahriah története kétségkívül egy olyan jelenség a magyar zeneiparban és popkultúrában, ami legalább egy, de inkább több filmért kiált, és Lévai Balázs producer jól meg is látta a lehetőséget erre. Csak azt nehéz megérteni nézőként, hogy ezt a sok potenciált miért kellett egyetlen egy filmbe belesűríteni.
Kritika a Pingvin című sorozatról: ismét kiderült, hogy Batman nélkül is képes izgalmas lenni Gotham
2024.11.13 12:48
Az, hogy egy dokumentumfilm készüljön a Puskás-triplázásról, ami tényleg egy unikális jelenség itthon, az egy abszolút indokolt döntés és tényleg izgalmas (lehetne) végig nézni ezt a folyamatot, az előkészületektől egészen a jegyeladások bizonytalanságáig (ami amúgy szerintem a film egyik legizgalmasabb jelenete), a felkészülésig, a szervezésig, és annyitól már bőven működött volna a film, ha a néző azt érezheti, hogy közelről van lehetősége bepillantani egy ilyen kultúrtörténeti pillanat kulisszái mögé.
De ezzel sajnos nem elégszik meg az alkotás, hanem mindenképpen szeretne egy (még elég korainak tűnő) Azahriah-portréfilmet is készíteni, néhány gyerekkori videóval, a korai zenei élményekkel, az újpalotai identitás és a közéleti szerepvállalás kérdéskörével is. Valamint – és ez a leggyengébb és legfeleslegesebb szála a filmnek – létrehoz egy alternatív univerzumot is, ahol Azahriah valójában nem Azahriah.
Rengeteg szórakoztató és valóban vicces jelenetet és gag szerepel ebben a cselekményszálban, a Deadpool harmadik részét megszégyenítő cameo-dömpinggel, és sokat dob a film hangulatán is, de ettől még abszolút semmi értelme nincs, és ami a legrosszabb, hogy nem is vezet sehova, nem forr össze igazán a másik két szállal. Az egyetlen izgalmas gondolatkísérlet, ami azt járja körbe, hogy mi történne, ha Baukó Attila nem lenne Azahriah és az elképesztő népszerűség is egyszer csak megszűnne, elvész abban a kapkodásban és zsúfoltságban, ami a filmet jellemzi.
Ilyen egy sötét és kíméletlen mese Donald Trump metamorfózisáról – Megnéztük az Apprentice című filmet
2024.10.27 11:51
A Mi vagyunk Azahriah tulajdonképpen három különböző film összeollózott egyharmada, vagyis három különböző egyharmad, amik mind egy-egy önálló produkciót érdemelnének meg és nem egy ilyen montázst, ami annyi mindent szeretne, hogy végül maradandó értékkel és mély gondolati ívekkel képtelen szolgálni. Ha csak egy, a Puskás-triplázás előtti egy évről szóló dokumentumfilm lenne, akkor az alkotás tökéletesen működne, mert nem kellene most minden puskaport ellőni. Reméljük, hogy majd valamikor, amikor valóban indokolt lesz, készül majd egy átfogó, részletes és mély portréfilm Baukó Attila életéről, és izgalmas lenne azt is megérni, hogy a Király sorozathoz hasonlóan készül egy játékfilm vagy sorozat Azahriah-ról, ahol valóban lesz majd tér a kísérletezésre. Addig is, a Mi vagyunk Azahriah-val kell beérnünk, amit minden kritika ellenére is érdemes mindenkinek megnézni. Nem a filmélmény miatt, hanem azért, hogyha zavarosan is, de belelássunk ebbe a meseszerű történetbe.
Tündérmese Tündérországban
Van még egy érdekes aspektusa az Azahriah-jelenségnek és a róla készült alkotásnak is, amiről a társadalomkritikai ambíciókkal próbálkozó film abszolút nem beszél – bár miért is akarnák saját imidzsüket rontani – és a filmkritikákban sem jelenik meg róluk egy diskurzus-töredék sem. Persze lehet azért is, mert ez már alapvetően lerágott csontnak tekinthető, de talán sosem lehet elégszer felhívni a figyelmet arra, hogy az ilyen meseszerű felemelkedéstörténetek milyen ambivalens módon reprezentálódnak a nyilvánosságban.
Egyrészről persze, mindig csodálatos, példaértékű és sokszor nagyon motiválóak is lehetnek azok a történetek, amikor arról hallunk vagy azt látjuk, hogy egy apró kis vidéki, szegény faluból, vagy éppen a külvárosi panelrengetegből milyen elképesztő (nem csak zeneipari) karriereket lehet befutni akkor, ha az ember igazán akarja, küzd, tesz és akkor aztán tényleg bármi lehetséges, amit csak szeretne.
Másrészről ennek a negatív aspektusa pont az, hogy valójában minden csakis kizárólag az akaratunkon és az elhivatottságunkon múlik, a társadalmi körülmények, a lehetőségek, a kapcsolatok és a szerencse valójában teljesen lényegtelen. Viszont ez hamis illúzió, ahogy az is az, hogy a felemelkedés lehetősége (ha nem is ilyen magasságokba) mindenki számára elérhető, hiszen mindenki ugyanolyan egyenlő esélyekkel indul a sztárrá válás útján. És a Mi vagyunk Azahriah film talán nem is tudatosan, de implicite rendkívül káros módon idealizálja túl Baukó Attila felemelkedéstörténetét, hogy ne csak csodáljuk a teljesítményét, de el is higgyük azt az illúziót, hogy ez valójában bárkivel megtörténhet.
