Bár a világháló tömeges elterjedésekor sokan csak a dolog sötét oldalát látták – netről rendelt gyermekrabszolgák, dark weben terjedő drogkereskedelmi hálózat és lehetne sorolni – szerencsére az internet ennél jóval többet tud adni.
Amikor az internet elkezdett szélesebb körben terjedni és egyre több emberhez eljutni, sokan megkongatták a vészharangot. Nem véletlenül: gyakran kapott fel a sajtó itthon és főképp külföldön is olyan eseteket, ahol felnőtt férfiak tinédzser fiúknak kiadva magukat vettek rá kiskorúakat akár kompromittáló képek küldésére, akár sokkal komolyabb dolgokra is, és bizony nem egyszer fajult egy-egy internetes incidens tettlegességig. Az internetnek, vagyis a világhálónak azonban mindig volt egy pozitív hozománya is, ezekről azonban jóval kevesebb szó esik. A témában jártas Lelkes Krisztinához fordultunk, aki a Kaposi Mór Oktató Kórház Pszichiátriai és Addiktológiai karán szakdolgozói vezető, emellett pedig egy időben rendszeresen tartott terápiát – naná, hogy az interneten keresztül.
Ibelin rendkívüli élete
A netflixes, igen hatásos dokumentumfilmben feldolgozott történet főhőse Mats Steen volt, és a legszebb, legkerekebb az egészben, hogy nyoma sincs annak a hatásvadász sötétségnek benne, amelyet a legtöbben szeretnek kihozni, ha a világhálóról van szó. Mats Steen egy norvég srác volt, akit drámaian fiatalon, alig 25 esztendős korában veszítettek el szülei, akiknek azonban fogalma sem volt róla, hogy Steen kettős életet él. Míg egy különleges izombénulás miatt kerekesszékbe kényszerült, rengeteg szabadidejét a World of Warcraft címet viselő MMO-ba ölte, ahol kiderült róla, hogy egy végtelenül szeretni való, segítőkész fickó volt, olyan, aki inspirálta az embereket, és aki nem igazán szerette volna, ha a betegségéről ítélik meg.
Lelkes Krisztina – aki maga is megnézte a Sundance-díjas Ibelin rendkívüli életét – elmondása szerint minden öt vagy hat negatív hírre juthat egy ilyen lelkileg felemelő, mint amilyen Steené is volt, éppen csak ezekkel a sajtó nem igazán foglalkozik.
Kit érdekel, hogy egy közösség – mondjuk egy MMO-guild – kirángat a depresszióból és az öngyilkosságból valakit azzal, hogy nemcsak biztatják, de hasznosnak is érezheti magát a csapatban? Sokakat. De mennyivel „izgalmasabb” arról olvasni, hogy két srác összeveszik Call of Dutyban, mire az egyik a másikra kihívja a rendőrséget, ahol aztán eldörren egy végzetes lövés. A halál, a dráma – teszi hozzá Lelkes – mindig is nagyobb érdeklődést váltott ki, még ha a közös pszichének finoman szólva sem tesz jót az, hogy míg egy pozitív töltetű történet nem, vagy csak marginálisan szerepel, addig egy negatív töltetű címlapokra kerülhet. Ez azonban az emberi természetből fakad, és nehéz ellene tenni.
Csoportterápia az internetes játékokban
Bár Lelkes nem tartja magát nagy gamernek – elmondása szerint utolsó élménye videójátékos fronton pont a World of Warcraft volt, mert egyszerűen minden csoporttársa, ismerőse nyüstölte – arra már fiatalon felfigyelt, hogy milyen csoportdinamikák zajlottak le a játékon belüli belső közösségekben, a guildokban. Gyakran elpanaszolta valaki, ha problémái vannak, ezen pedig ahelyett, hogy gúnyolódtak volna a többiek, általában próbáltak segíteni (noha, teszi hozzá, a nem szakértői segítség is árthat). Lelkes megdöbbenve észlelte, hogy komplett hosszú kapcsolatok, házasságok szövődtek az alatt az egy-két év alatt is, amíg aktívan – bár a többieknél kevésbé aktívan – maga is WoW-ozott, és mennyivel másabb volt az a gyakran nemzetközi közösség, ami a legtöbb, PvP, vagyis játékos-játékos elleni küzdelmekre kihegyezett szoftverben pont a legrosszabbat hozza ki az emberekből. Saját példát is hoz elő: gyermekét le kellett tiltania a League of Legendsről, mert az alapvetően békés temperamentumú lány tört és zúzott, gyakran órákra, napokra befordult, ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna.
Arra a kérdésemre, hogy javasolta-e neki a WoW-ot, nemmel válaszolt. Szerinte a Blizzard internetes szerepjátékának varázsa a kezdeti időkben volt erős, amikor sokan először csodálkoztak rá a többszereplős szoftverekre. Mára már gyanítja, a megszokásból visszatérőkön túl ugyanúgy a fiatalok – például azok, akik „öld meg magad” felkiáltással reagálnak a már említett League of Legendsben a saját csapattársukra, ha az hibázik – játszóterévé vált az egykoron legendás MMO.
Guild healerből internetes terapeutáig
Lelkes már szinte el is felejtette, mennyi segítséget nyújtott másoknak – és mások neki – a WoW-ban, amikor beütött a Covid, és hirtelen mindenki a négy fal közé volt zárva. Kilátástalan helyzet volt, mert fogalmunk sem lehetett róla, meddig tart – ekkor jött számára az ötlet, hogy gyermeke iskolatársai számára afféle „szerepjátékba oltott” terápiát végez. Pénzt ezért nem fogadott el, és már nem kerestek klasszikus videójátékos platformot, minden a Zoomon, párbeszédekben zajlott. Lelkes és lánya afféle játékmesterként különböző – irányított – szituációkat vetettek fel, amelyekre nem feltétlenül volt rossz válasz, viszont beindulhatott egy kommunikáció. A zárt, magukba fordult fiatalok számára izgalmassá váltak a szerdai vagy csütörtöki összejövetelek, ahol nem tündék vagy orkok voltak, hanem fiatalok, akik az élet és a korosztályuk problémáit oldották meg képzeletben, egymás segítségével.
Eleinte 5-6 fős volt a csoport, de amint híre ment, hogy mennyire jól érzik magukat, újabb és újabb jelentkezők akadtak. Lelkes minden alkalommal kikérte a többiek véleményét a leendő új tagokról, és meglepő volt számára, amikor a csoport nagy része nem akarta az osztály „nagymenőjét” a játékban látni, nehogy visszaéljen az ott hallottakkal, de végül csak beleegyeztek a dologba. A fiú nehezen nyílt meg, de kiderült róla, hogy a beszólogatás, a többiek cseszegetése csak álca. Évekkel később a „játékos keménymag” ugyan már külön iskolába jár, de gyakran – immáron Lelkes nélkül – folytatják a játékot, így beszélve ki magukból a hétköznapi stresszt, és persze az a fiú is ott van, akit be se akartak fogadni.
Persze nem mindenki barát, aki annak akar látszani
Bár Ibelin és Lelkes történetei is pozitívak, azért nem szabad elfelejteni, hogy az internetből soha nem lesz egy klasszikus biztonsági zóna, vagyis safe space. Amit egyszer oda leírunk, annak nyoma marad, amit feltöltünk, azt, ha bárki lemásolja, már nem tudjuk letörölni. Bár Lelkes szerint irányított módon lehet beszélgetni, de fontosnak tartja, hogy – főleg, ha sok az ismeretlen – mindig egy kicsit távolabbról tekintsünk az egészre és magunkra. Egy Discord-szerver sohasem helyettesíthet egy profi terapeutát, ahogyan egy World of Warcraft-guild sem lehet orvosi rendelő. Amennyiben úgy érezzük, komolyabb bajunk van, fontos, hogy szakemberhez forduljunk, és az is, hogy ne dőljünk be azoknak az ismeretleneknek, akik egyből segítséget kínálnak, akár személyesen.
Bár a cikk elején mi magunk szidtuk a net árnyoldalait kidomborító sajtót, sajnos a pedofilok továbbra is szeretnek a világhálón vadászni, és a kevésbé fizikai veszélyek is ott leselkednek. Elég egy rossz helyre küldött meztelen fotó, és tényleg az iskola „sztárjai” lehetünk, de nem olyan értelemben, ahogy szerettünk volna.
A józan ész és Lelkes tippjei is azt diktálják, hogy az első és legfontosabb dolog, hogy a szülők tanítsák meg a gyerekeket – és bizony az idősebbeket is – a net használatára, veszélyeire. Erre rengeteg jó módszer létezik, akár szakirodalom, akár YouTube-videók terén rengeteg dologra felhívhatják a figyelmünket. Erre viszont az olyan szülők, akik belenőttek az internetbe, és még nem okostelefonnal a kezükben, egy csúcsminőségű kamerával felszerelve születtek, talán nem is gondolnának. Ne várjuk el a gyerekeinktől, hogy a saját kárukon tanulják meg az internet sötét oldalát, ahogy mi tettük, mert mi annak idején maximum egy rossz randevúra mentünk el (vagy álldogáltunk a Westend kútjánál, hiába várva), ma már a felhasználók számának exponenciális növekedésével a veszélyek száma is megemelkedett. Ahogyan a pozitív lehetőségeké is.
