Valószínűleg kevesen tudják, hogy szeptember 30. a magyar népmese napja. Ez nem jelenti azt, hogy a műfaj ne lenne ma ugyanolyan értékes – vagy még értékesebb –, mint bármikor korábban.
Az eltáncolt papucsok, Az állatok beszéde, A só, A kőleves: a milleniál korosztályból biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki a legnépszerűbb magyar népmeséket még úgy ismerhette meg, ahogyan azokat kell. Vagyis élőben, olyasvalakinek az előadásában, aki csak hallomásból tudta visszaadni a történeteket. Homályosan még emlékszem, ahogy a dédim csak mesél és mesél, miközben fonja a hajamat vagy miközben a porcsinrózsa magjait szedegeti a kiskertben – én meg már akkor is ámulva hallgattam a sztorikat, és fogalmam sem volt arról, hogy ezek a történetek nem kifejezetten a gyerekeknek lettek kitalálva, sőt.
Tény, hogy mára a műfaj leginkább a gyerekkultúra területére korlátozódott, de a népmesemondás valójában többnyire a felnőttek szórakozása volt egy olyan világban, amikor nem volt se tévé, se rádió, se internet – így az emberek „rákényszerültek”, hogy egymással beszélgessenek, egymásnak meséljenek és így szórakoztassák egymást. Erről Klitsie-Szabad Boglárka néprajzkutató, a Meseszó Egyesület elnöke, a Hagyományok Házának munkatársa (népmese szakterületen) mesélt nekem. Hozzátette, hogy mára újra egyfajta univerzális műfajjá fejlődött a népmese, amit akár felnőttek, akár gyerekek élvezhetnek.
Ez az előfeltevés nem meglepő a magyar iskolarendszer ismeretében, ami mindig is azt sulykolta belénk, hogy a tananyagban szereplő szövegeket szó szerint kell bemagolni. De a mesék nem így működnek, ezek nem kötött szövegek, mivel nem választhatók el a mesemondástól, ami alapvetően egy improvizatív műfaj. Boglárka beavatott, hogy minden népmese tulajdonképpen egy hármas rendszerben értelmezhető: ebben benne van a mesemondó, a hallgató és maga a mese. Minden, ami egy ilyen helyzetben elhangzik, az a szituáció része, és bármelyik elem is hiányzik, akkor már nem lehet teljes az egész.
Tallinn ilyen: hűvös, váratlanul gyönyörű, van egy celebsirálya, és hozott magával egy magyar filmet, amire már régóta vágytunk
2024.12.1 10:32
Ez pedig sokkal izgalmasabbá teszi a mesegyűjtők munkáját is, akiknek egy hagyományos mesemondónál – akikből sajnos mára nem sok maradt – mindent le kell jegyezniük. És amikor azt írom, hogy mindent, azt úgy értem, hogy mindent. Ha a mesélő kimondja, hogy „Vén bűbányos banya! Bassza ki édesapád a picsád! Viszem az Arany Krisztinkát...”, akkor azt is leírják, ha kiszól a szomszédjának mesélés közben, hogy mindjárt megy, csak még történetet mond a budapestieknek, akkor az is ott lesz egy lábjegyzetben. A mesemondó ráadásul folyamatosan improvizál, él a legkülönbözőbb performatív elemekkel: gesztikulál, alkalmazza a mimikáját, hanghatásokat generál, tapsol, csettint, cicceg, ha pedig esik az eső, mint a történetben is, akkor belemondhatja a szövegbe, hogy „épp ilyen idő volt, mint ma”.
Ezek tehát mind-mind azt mutatják, hogy a népmese egy élő, kihívásokkal teli, folyamatosan alakuló egység.
Én, bevallom, azt gondoltam, hogy ha valaki egyszer lejegyzett egy népmesét – például maga Benedek Elek, vagy Ortutay Gyula, akinek az egyéniségkutató iskolát köszönhetjük –, akkor azt már késznek tekintjük, mehet mellé a pipa. De ez sem így van. Tény, hogy léteznek alapvető típusok, amiket nagyobb csoportokba vagy alműfajokba – például állatmesék vagy tündérmesék – lehet sorolni, de újabb változatokat mindig lehet találni, legalábbis a népmesegyűjtők és -kutatók ezen vannak. De ebben szerepet kapnak a modern mesemondók is, akik mindig a saját értelmezésükben adnak elő egy-egy történetet, akár kombinálhatják is egymással az egyes szálakat, más-más típusokat.
Boglárka ezzel kapcsolatban saját tapasztalatból elmondta, hogy őket is számos hatás éri, ami befolyásolja azt, hogy hogyan mondanak el egy-egy történetet. „A mesemondó nem csak akkor mesemondó, amikor leül, és éppen mesél” – mondta. Hanem akkor is, amikor éjjel megy haza a villamoson, vagy amikor egy vidéki temetőben jár és hallgatja, ahogy mellette két helyi néni beszélget. Ezeket nem nevezhetjük a szó klasszikus értelmében vett népmesegyűjtésnek, de fontos, hogy valaki, aki ezzel foglalkozik, nyitott füllel járjon, hiszen így találhat rá azokra a gyönyörű képes, beszédes formulákra, amiket aztán beépíthet a repertoárjába. Ezek pedig a legrandomabb pillanatokban találhatna rá az emberre: Boglárka például egyszer hazafelé tartott a VIII. kerületi otthonába, amikor meghallotta, hogy az egyik utcán tevékenykedő munkás azt mondja a másiknak, hogy „olyan szomorúan nézel, mintha koporsóba tennének befele”. Ezt a fordulatot azóta is használja, és ez csak egy példa a sok közül.
A napokban újraolvastam a régi kedvencemet, A só című mesét, amit már említettem. Ez röviden arról szól, hogy a király megkéri a három lányát, hogy mondják el egy-egy hasonlattal, mennyire szeretik őt – ez már önmagában is mennyire kellemetlen? –, amire két lány kielégítő választ ad, a legkisebb pedig azt válaszolja, hogy úgy szereti őt, mint a sót. Erre a király kiakad és kitagadja a lányát, aki elbujdokol a közeli erőben. Ki lehet találni, hogy itt jön képbe egy királyfi, akivel egymásba szeretnek, összeházasodnak, majd meghívják magukhoz a lány apját, akit sótlan ételekkel etetnek meg, hogy rájöjjön, milyen hülyeséget csinált. Tízévesen még odáig voltam a sztoriért, most viszont már kevésbé tetszett, főleg az, hogy a fiatal királylány egy magatehetetlen szereplő, aki semmit nem tudna kezdeni az életével, ha nem jönne a megmentője.
Boglárka szerint ez egyáltalán nem meglepő, mivel mindannyian máshogy értelmezzük ezeket a történeteket, aszerint, hogyan változik az életünk, vagy hogy éppen hogyan érezzük magunkat, miben vagyunk. De ez ugyanígy van bármilyen művészeti alkotással, legyen az zene, szobrászat, festészet vagy filmek. Az ember ugyanis folyamatosan tapasztalatokat szerez és ezek mentén rendezi újra önmagát.
Ezek a történetek egyfajta támpontot jelentenek magunkhoz képest: mi vagyunk az iránytű, és ezekhez képest (is) tudjuk tájolni magunkat.
Ez tehát azt is jelenti, hogy egy-egy ilyen mese segíthet abban, hogy újra és újra meghatározzuk magunkat – valami ilyesmi egyébként a meseterápia lényege is. De nemcsak egyénileg, hanem kollektíven is változunk.
Számos olyan téma, mozzanat van ezekben a történetekben, amik ma már nem fognak ugyanúgy lecsapódni, mint akkor – mondjuk azért, mert a mai generációknak egész egyszerűen már nem viccesek. (Szerintem mondjuk akkor sem voltak.) Például: míg régen hangosan kacagtak azon a mesén, amiben az asszony hátára kötik a macskát, majd aztán az állatot verik meg jó alaposan, hogy az összekarmolja a nő hátát, mert „azt érdemelte”. Na, ezen például jogosan hördülnek fel egy emberként azok, akik tisztában vannak a családon belüli erőszak siralmas helyzetével (akár Magyarországon, akár nemzetközi szinten), csakúgy, mint az állatvédők. Érdemes megemlíteni azt, hogy ezt a történetet mind a mai napig mesélik az iskolákban.
És emellett ott van még a PC-forradalom is, aminek a képviselői jogosan akadhatnak ki számos magyar vagy külföldi népmesén – és tök jogosan.
Mert oké, hogy nem mindenkinek egyenlően érzékenyek a szenzorai ezekre a kérdésekre, de az eléggé visszás tud lenni, ha egy népmesében a cigány a főgonosz, aki lop, megtéveszt és hazudik, hiszen ezzel csupán egy negatív sztereotípiának ágyaznak meg, azt mélyítik el. (Miközben a magyar népmesékben a cigány szereplők egyébként nem kizárólag negatív, hanem gyakran furfangos, ravasz és pozitív karakterek is lehetnek – hogy épp melyik, az adott mesetípus függvénye is.) Boglárka szerint itt jöhet képbe megint a mesemondó, akinek hatalmas szerep jut abban, hogy a közösség vagy közönség számára elfogadható módon prezentáljon egy-egy történetet. „A hallgatóság felülírhatja, hogy mit tanácsos mondani és mit nem” – mondja, hozzátéve, hogy mára olyan sokat változott a közösségek helyzete vagy éppen a hallgatóság összetétele, hogy a mesélőknek ajánlott ezekre is reagálniuk.
Így készült Marics Peti kedvenc zenés-táncos jelenete a Hogyan tudnék élni nélküled? című filmhez
2024.11.29 12:27
Szerencsére az előbb említett reagálásra, érzékeny változtatásokra a mai mesemondóknak számos eszközük van. Csak hogy egy példát hozzak azok közül, amiket említett: ha egy csapat roma származású gyereknek mesél, akkor nemcsak a főgonosz, de a főhős is lehet cigány – miért ne? Vagy nem is kell kimondania, hogy milyen származású egy-egy szereplő, elég elrejteni a kontextusban, olyan megjegyzésekkel, mint „olyan szép fekete haja volt, mint neked” vagy „ilyen nagy rózsák voltak neki is a szoknyáján”. Abban pedig mérhetetlenül nagy potenciál rejlik, hogy közelebb hozzuk ezeket a pozitív főhősöket hozzájuk. A legfontosabb Boglárka szerint az egyensúly megtalálása a mesei hagyomány és a jelen között: az, hogy mindamellett, hogy a mesemondó egy hagyományos történetet mond el, nem feledkezik meg arról sem, hogy kiknek mesél, és hogy ő kicsoda, tehát végig önazonos marad.
A néhány negatívum és elavult vonatkozás ellenére azonban rengeteg tanulsága is van ezeknek a történeteknek.
Lehet, hogy A sóban a királylány nem épp egy feminista példakép, de az nagyon jól kibukik a történetből, hogy mennyire butaság apróságok miatt haragot tartani valakivel. Különösen igaz ez a családtagokra, akiknek a jelenlétét semmi sem pótolhatja az életünkben.
Vagy ott van A kőleves – sokan Babi néniként ismerik a képsorokat –, aminek a tanulságaiból a felnőtt életben igen sokat profitálhatunk. Ha megfelelően kommunikálunk, ügyesen játsszuk ki a lapjainkat és nem vagyunk türelmetlenek, hanem elég időt és energiát fektetünk valamibe, akkor simán elérhetjük a céljainkat.
Ezeknél sokkal kevesebbet kell agyalni a Mátyás király és a kapzsi szakács történetén. Ennek egész egyszerű a konklúziója: nem éri meg telhetetlennek lenni. A sort pedig még sokáig folytathatnánk. Szerencsére Magyarország és egész Európa régi, paraszti világa rengeteg történetet adott nekünk – amikre manapság egyre nagyobb igény is mutatkozik, ami nem lehet véletlen.
11 híres dal, amelyet könyvek inspiráltak
2024.11.14 11:39
Boglárka elmondta, hogy látnak manapság egyfajta felfutást ezen a téren, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a modern embernek egyre inkább hiányzik a szemtől szemben való beszélgetés, a személyes kapcsolódás és talán a népművészet adta szépség is. Egy esemény, amikor ilyen céllal összegyűlnek az emberek, nemcsak a történetmesélés miatt lehet élvezetes, hanem a társaság miatt is. Ráadásul ennél ősibb tevékenység talán nem is létezik, hiszen már a kezdet kezdete óta elemi részünk az, hogy történetekben fogalmazzuk meg magunkat, illetve a minket övező történéseket. Ez pedig egy olyan részünk, amire mindig is lesz igény.
Mert lehet, hogy ott van a Netflix vagy az e-könyvünk, de az sosem fog ugyanolyan élményt adni, mint egy közösségi mesélés.
A legtöbb ember számára a mesélés művészeti értéke az, ami miatt inkább ezt választják, mint egy újabb részt a kedvenc sorozatukból. Ha ugyanis összegyűlünk, és mesélünk, akkor belekerülünk a történetbe, átéljük, együtt sírunk és nevetünk.
Boglárka adott néhány tippet is azoknak, akik szívesen megismernék, megtapasztalnák ezt az élményt. A belépő szinten először is azt javasolja, hogy ne csak olvassunk, inkább menjünk el különböző programokra. Minden hónap első csütörtökén például az Ahol a madár se jár mesekör ül össze a Hagyományok Házába, minden hónap második szerdáján pedig az Erzsébetligeti Színházban kap helyet a Liget mesekör, amit szintén ajánlott azoknak is, akik még csak az első lépéseiket tennék meg a népmesék világában. Még szélesebb köröknek lehet izgalmas a Mítoszok Csatája, ami a Premier Kultcaféban kap helyet – legközelebb a halloweeni „Halál és macskák” című kiadás érkezik október 30-án. Ha pedig már belemelegedtünk a dologba, decemberben megjelenik a Meseszó Egyesület első kötete Mindannyiunk Meséi címmel, amit szintén érdemes forgatni. Ebben kortárs mesélőktől – óvodapedagógusoktól, programozóktól, kertészmérnök-tomácsoktól, csak hogy néhány példát hozzunk – jegyeztek le történeteket, amelyeket elemzésekkel együtt publikálnak majd.
Visszatekintő kritika A Szent Johanna gimi – Kezdet című regényről: valószínűleg Rentai Renáta a magyar irodalom patás ördöge
2024.10.19 10:24
A lehetőségünk tehát megvan arra, hogy elmerüljünk a magyar népmesék között, és érdemes is így tenni. Akár a szokottnál érzékenyebbek vagyunk a társadalmi kérdésekre, amiket egy-egy történet felvet, akár az zavar minket, hogy a politika és a közélet képes beszivárogni ezekre a területekre is, biztosak lehetünk abban, hogy találunk olyan színteret, amiben mi is élvezni fogjuk a történetmesélést, és visszakaphatunk valamit abból az ősi, közösségi élményből, amit ez képes adni nekünk.
