A híres komikus újabb ikonikus sorozatát folytathatta a Netflix segítségével, a végeredmény pedig meglepő módon ezúttal sokkal jobban sikerült, mint korábban. Sőt, jobban, mint harminc évvel ezelőtt. Kritika.
A nyolcvanas évek itt vannak velünk, és úgy tűnik, egy darabig még maradnak is. Nemcsak a Szellemirtók tértek vissza, illetve Indiana Jones vette újra kézbe legendás ostorát, hanem a géppuskaszájú, mindent és mindenkit kiparodizáló detroiti, pardon, Beverly Hills-i zsaru, Axel Foley is. Eddie Murphy egyszer már kapott lehetőséget megidézni a múltat, az Amerikába jöttem folytatása azonban úgy lett csalódást keltő, hogy igazán nem is nagyon lehetett tőle semmit elvárni. Foley-nak viszont komoly adósságot kell törlesztenie, a harmadik – már harmincéves! – etap ugyanis eléggé felb… paprikázta a rajongókat, inkább volt önmaga és a sorozat paródiája, mint méltó lezárása.
Innen nézve a negyedik epizód – amely igazából sorszámot nem kapott, csak a főhős nevét alcímnek – tulajdonképpen előnyből indul, és nem is startol rosszul. Axel továbbra is az igencsak lepukkant Detroitban zsaru, múltját, habitusát ismerve pedig nem meglepő módon továbbra is az utcákat rója, nem lépett feljebb a ranglétrán. Egy kis városnézést követően hősünk egy fiatalabb kollégájával egy hokimeccsre látogat el, de mint kiderül, abszolút nem a koronglökdösés érdekli, hanem egy ügy, amelyről (mit ad isten) levették, ezért kellett a haverkodás az amúgy tipikusan lúzer, ügyeket megoldani képtelen nyomozóval. A dolgok nagyon hamar eszkalálódnak, pár pillanattal később pedig már a fél várost egy hókotróval rombolják szét, miközben néhány filmes kollégájával ellentétben Axel nem gondolja úgy, hogy ő már túl öreg ehhez a szarhoz, még ha mindenki más ezt is hiszi. Mutatványa nem sül el jól felettesei számára, „szerencséjére” azonban az immáron híres ügyvédként dolgozó lánya és egy jóbarátja komoly pácba kerül Beverly Hillsben, így repülőre ül, és meg sem áll a legendás városig, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta.
Vissza a gyökerekhez és Beverly Hillsbe
Bár a nyitány egy pörgős akciófilmet vetít előre, az Axel Foley igen hamar visszavesz a tempóból, de ezt nem azért teszi, mert nincs benne kraft, hanem azért, mert az elődeihez hasonlóan ez is inkább egy felszínes (de okosan megírt) bűnügyi történet, sem mint egy golyóktól hemzsegő, akrobatamutatványokban bővelkedő mozi. Ez két okból is praktikus: egyrészt, mert hiány van az ilyen filmekből, másrészt pedig azért, mert Eddie Murphy már túl van a hatvanon, így nem feltétlenül lenne képes leakciózni a vásznat. Az már a nyitójelenetből is kitűnik, hogy a szövegei továbbra is nagyon rendben vannak – naná, hogy rámegy a rasszista kártyára, de csak azért, hogy aztán többször és még a jó ízlés határain belül kijátssza –, de azt már nem várhatjuk el tőle, hogy fizikailag komolyabban oda tudja magát tenni. Futás helyett inkább kocog, a fedezékek mögül inkább kiballag, mint kivetődik, vagyis pontosan úgy viselkedik, ahogyan a karakterének is kellene, nem vállal be felesleges mutatványokat, de egy hatvanon túli rendőr se nagyon tenné.
A sztori antihőse ezúttal egy kolléga, akit a mindig saját magát adó, de még mindig sármos Kevin Bacon formál meg. Méregdrága öltönyökben, órákkal, kocsikkal parádézik, de mielőtt kilógna a lóláb, azonnal tisztázza is a történet, hogy ennek az az oka, hogy nem veti meg a piszkos pénzt, sőt, tulajdonképpen a lebukás veszélye miatt vonzza oda Axelt, mert tudtán kívül a lányával húz ujjat. Bár Foley-ból nem csinálnak John Wick-szerű Baba Yagát, az nagyon hamar tisztázódik, hogy mindenki emlékszik rá, a főgonosz maga is ismeri a hírét, és valószínűleg nem is nagyon akarna vele összetűzésbe keveredni. Honnét tudhatná, hogy a sztárügyvéd, akit megfenyeget, a főhős lánya, hisz még a családnevük sem stimmel?!
Mindenki itt van, aki számít
Amennyire jól megírt – bár kellően sablonos – a bűnügyi szál, annyira tipikus a családi. Axel és a lánya nincsenek jóban, a felnőni képtelen utcai zsaru ugyanis apaként (minő meglepetés) leszerepelt, mégis össze kell dolgozniuk, nemcsak a régi barát megmentéséért, hanem a saját nevük, illetve neveik tisztázásáért is. Ellenfelük ugyanis nemcsak erőszakkal, de piszkos trükkökkel is él. Milyen szerencse, hogy a régi ismerősök mellett (tényleg szinte mindenki visszaköszön a trilógiából) akadnak újoncok is, például a lány volt barátja (vagy szeretője), aki szintén zsaru, bár pont „apu” ellentéte, aki lelkiismeretes, betartja a szabályokat. Egy szó, mint száz, karakterekből elég sok akad, viszont meglepő módon ezeket a forgatókönyv jól kezeli. Mély drámát ne várjunk (a családi összeborulás is garantálható), de jó néhány örökségfolytatással ellentétben az Axel Foley jól keveri a kártyákat: felépíti és ad egy kis sújt a gonoszának, tisztelettel és nem erőszakkal veszi elő az ismerősöket, és még az újoncoknak is biztosít egy kis hátteret.
A kompakt játékidő miatt persze nagyban támaszkodik a film színészeire, és bár a poénok zömét Murphy kapja, de a lányát alakító Taylour Paige és a már-már új partnerré érő Joseph Gordon-Levitt is jók, Kevin Bacon pedig mindenben az. Mellettük a visszatérők – mint Judge Reinhold vagy John Ashton – is hozzák a kötelezőt, mindenki megkapja a maga öt percét. Az írók tehát ebből a szempontból kitesznek magukért, egyedül a rendező, a tulajdonképpen elsőfilmes Mark Molloy az, aki egy kicsit bizonytalannak érződik. A negyedik epizód előkészületei eléggé elhúzódtak, nem is ő volt az első választás a direktori székbe, és bár érezhetően drága jelenetekből nincs hiány, a dinamika kicsit hiányzik, ami miatt az amúgy is komótos öregek még komótosabbnak érződnek. (Érdekesség, hogy eredetileg a Bad Boys harmadik és negyedik részét is jegyző páros lehelt volna új életet a Beverly Hills-i zsaru megkésett folytatásába is, ők pedig azért jóval magabiztosabban és kreatívabban állnak hozzá az akcióhoz.)
A legkomolyabb akcióhősök: a járművek
Már említettük a nyitányt (amelyben az előzetesben is mutogatott hókotró mellett egy rakás kocsi is összezúzódik) de nem lehet nem észre venni, hogy Murphyék ezúttal főleg járgányokkal operálnak. Van itt golfkocsis, tipikus amerikai „büntetőcetlis” és elektromos autós akció, egy ponton pedig kicsit feleslegesen még egy helikopter is előkerül. Ezek a jelenetek nem rosszak, ráadásul eléggé „valódinak” érződnek, mindennek súlya van, vagy hát, indokolt esetben, néha nincs. Viszont azt is muszáj megjegyezni, hogy a lövöldözés, így például a kötelező leszámolás is a végén, hiába a magas body count (vagyis az elhulló rosszfiúk száma) eléggé erőtlen. Itt megint visszakanyarodhatunk kicsit Molloy rendezéséhez, aki amúgy mintha a Die Hard szintén megkésett negyedik részén szocializálódott volna – ami amúgy, főleg az ötödik tükrében, nem volt egy rossz film, de azért lehetett volna bevállalósabb, ez pedig ilyen szempontból az Axel Foley-ra is igaz. Ami viszont a Beverly Hills-i zsaru 4 mentségére szól, hogy streamingre készült filmhez méltó módon egyrészt, ha kell, nem fukarkodik a vérrel – mondjuk nem is tocsog benne –, másrészt pedig nincs agyonvágva. A kamera nem ráng, mintha az operatőr epilepsziás rohamot kapna, nem próbálja meg milliónyi vágással elfedni az idősebb szereplők korát (a Taken 3legendás kerítésmászása mindenkinek megvan, ugye?) – ezért pedig nem lehetünk elég hálásak neki.
A Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley tehát nem váltja meg a világot, de egy jó kis múltidéző bűnügyi történet néhány betaláló poénnal, jó formában levő Eddie Murphyvel és több hektoliternyi nosztalgiával (megszámolni nem mernénk, hányszor és hány feldolgozásban bukkan fel a legendás főcímdal). Nem tesz gyalázatot a szérián, sőt, valahol javít is a harmadik rész után a renoméján, de azt azért nem feltétlenül jelentenénk ki, hogy valóban szükség volt rá. De ha már itt van, hát jó, hogy itt van, mert bármiben jó nézni Murphyt, aki lubickol a szerepben, és meglepő módon ezúttal nem is tolja túl.
