"Az örökség" összes karaktere visszatér, hogy ezúttal New Yorkban, a már jól ismert terepen tegyen rendet. De legyen szó újoncról vagy veteránról, alaposan fel kell kötniük a gatyájukat, mert félelmetes, új ellenféllel kell, hogy szembenézzenek.
Miután a Spengler-család – ismételten – leszámol Gózeri Gozerrel Az örökség alcímet viselő folytatásban, rájön, hogy „szellemet irtani jó érzés”, ezért visszatérnek New Yorkba, az ikonikus tűzoltóságra.
Szinte azonnal akad munkájuk, és valamiért egy jó ideig szemet hunynak a hatóságok is a tevékenységeik felett – ez pedig már csak azért is meglepő, mert az eredeti, 1984-es film emberi főgonosza, aki annak idején majdnem a világ pusztulását okozta, Walter Peck (William Atherton) immáron már a város polgármestere. Persze egy balul elsült (értsd: hatalmas rombolást okozó) szellemhajszát követően az irtóknak nincs választásuk: legokosabb, egyben legfiatalabb tagjukat, Phoebe-t ki kell hagyniuk az egyre szaporodó vadászatokból. Így a csapat Callie Spenglerre (Carrie Coon), Trevor Spenglerre (Finn Wolfhard) és Gary Groobersonra (Paul Rudd) fogyatkozik. Ami baj, mert a mostanság megszállt ócskaságokat vásároló, és azokat aztán egykori társának lepasszoló Ray (Dan Aykroyd) hozzájut egy olyan csecsebecséhez, amelyben valami olyasféle gonosz lakozik, amellyel sem az újoncok, sem az ő csapata nem találkozott soha, és amely könnyedén elhozhatja az emberiség pusztulását.
Hát itt meg mi történik? – Mozikba került a Mi vagyunk Azahriah, ami a nagy progresszivitásában elvesztette az igazi varázsát
3 nappal ezelőtt
A baj persze megtörténik, így a veteránok – Venkman (Bill Murray), az ekkorra már komplett szellemlabort üzemeltető Zeddemore (Ernie Hudson), sőt az egykori titkárnő, Janine Melnitz (Annie Potts) is magára ölti kezeslábasát. Mindenkire szükség lesz, nemcsak az örökségből visszatérő Podcastra (Logan Kim) és Lucky-ra (Celese O’Connor), hanem például egy ősi vérvonalból származó, a saját képességeivel sem képben levő tűzmesterre (Kumail Nanjiani) és egy ősi civilizációkat jól ismerő szakira (Patton Oswalt) is. Nem az emberiség krémjéről van szó, de hát soha nem arról volt, most mégis rajtuk múlik, hogy megmentsék a világot.
A világ megmentése még soha nem volt ennyire bonyolult?
Külföldi kritikákban gyakran emlegették, hogy A borzongás birodalma rengeteg szálat, karaktert mozgat meg, miközben még mitológiát is épít és könnyű elveszíteni a fonalat. Nem tudom, ha valaki a telefonját nyomkodja, szelfizik vagy a popcornos vödröt fotózza ahelyett, hogy a vásznat nézné, akkor lehet, hogy igazuk van, de az eredeti két film direktorának fia (Jason Reitman) és Gil Kenan – aki ezúttal a rendezői feladatokat is elvállalta – elképesztően ügyesen szövi a szálakat a forgatókönyvben, amely ezúttal is dúskál ugyan a klasszikus kikacsintásokban, de közben teljesen magabiztosan épít fel egy saját főgonoszt a hozzá tartozó mitológiával, és kellő teret ad nemcsak az újoncoknak, de a veteránoknak is.
Sokan megrémültek, amikor kiderült, hogy Reitman helyett ezúttal Kenan ül a direktori székbe, de ennél jobban nem dönthettek volna az alkotók: Kenan olyan filmeket dirigált már le korábban, mint a Szikraváros vagy a Rém rom, így az Oscar-díjas (de nem épp látványfilmekre szakosodott) barátjával ellentétben jóval magabiztosabban lavírozik New Yorkban, és sokkal többet képes kihozni a gyerekszínészeiből is. Már pedig veteránok ide, Paul Rudd és Carrie Coon oda, a forgatókönyv megint a gyerekekre, mi több, egy gyerekre, Carrie Coonra koncentrál, bár ad teret mindenki másnak is. Nem véletlen: az ifjabb Reitman főleg művészies filmekben van otthon, Kenan viszont érti a blockbusterek működését, így nem nagyon téveszt ütemet – Az örökségben sajnos ez igen gyakran megtörtént.
A sztori gyönyörűen és tökéletesen követhetően épül fel, ebbe pedig remekül illeszkednek a régi és új karakterek, miközben végre „van pénz lóvéra”, tehát a film leglátványosabb része nem egy kisvárosban vagy egy búzatáblában játszódik, hanem a Nagy Almában, és bizony néhány meglehetősen hatásos „moneyshotra” is telik. Ha kicsit rosszindulatúak akarnánk lenni, maximum azt vethetnénk az írók szemére, hogy a humorfaktorból visszavettek, de igazából az a kevés poén, ami benne van a filmben, ezerszer jobban üt, mint a múltidéző húzások az előző alkotásban. Blaszfémia, de úgy tűnik, Jason Reitman jóval kevésbé érezte, apja öröksége mitől is működik, mint az első rebootba már besegítő Kenan.
Megfagy az ereinkben a vér?
A borzongás birodalmát végig azzal hirdették, hogy az itteni szellemek, ijesztgetések jóval hatásosabbak, mint a korábbi filmekben – ahol érezhetően nem is ezekre ment a hangsúly – és bár nem merjük kijelenteni kerek perec, hogy a Rém romhoz hasonló „ifjúsági horror” kerekedett ki a moziból, az biztos, hogy a kísértetek megjelenése sokkal hatásosabb, a főgonosz felbukkanása a már-már testhorroros effektusokkal megfejelve kifejezetten hatásos, felnőttesebb érzést kelt, mindezt úgy, hogy nem esnek át a ló túlsó oldalára az alkotók, nem fröcsög a vér, maximum az ektoplazma. A nosztalgia sem tűnik annyira pofátlannak, mint az elődben: persze fel-felbukkannak régi ismerősök (a Minyonná degradált szadomazo habcsókemberkék vagy az eredeti Slimer), mégis sokkal frissebb, eredetibb A borzongás birodalma, mint annak idején a Szellemirtók: Az örökség volt.
A látvány amúgy meglepően pazar: miközben be-beköszönnek a régi ismerősök (mint a könyvtárosnő szellem az 1984-es első filmből), a nagytotálokban sem találni annyi hibát, mint bármelyik tetszőleges Marvel-filmben az elmúlt pár évből. Az látszik, hogy az alkotók vért izzadtak, hogy a végeredmény hatásos legyen és valljuk be, az is lett. Ha valamit – a külföldi kritikák alapján – felróhatunk a mozinak, az az, hogy kicsit kapkodva meséli el saját, új mitológiáját, lehet, hogy az óceánon túli felebarátainknak kellett volna még jó 20-30 perc magyarázat arra, hogy mi, miért történik, de ez legyen az ő bajuk, ne a miénk.
Meglepő, hogy az új karakterek közül legalább egyre – a világ megmentésében kulcsszereplő Kumail Nanjianira – rengeteg poént engedtek rá: miközben Bill Murray talán egy vicces beszólással rendelkezik, Nanjiani testbeszéde, szövegei, egyszóval az egész karaktere nagyon rendben van, ő lett a legjobb „komikus figura”, ezzel néha háttérbe szorítva a többieket.
Megfáradt folytatás vagy franchise indító?
A Szellemirtók: Az örökség korrekt siker lett, mert kevés pénzből készült, ráadásul a Covid után sikerült a mozikba ereszteni. A folytatás egyelőre az Egyesült Államokban bukdácsol, és nemzetközileg sem túl erős (ehhez mondjuk lehet, hogy kellett az is, hogy itthon is például majd’ egy hónapot kellett várnunk rá). De mi azért reménykedünk benne, hogy ezzel a felállással, természetesen Kenannal a rendezői székben várhatunk majd új, vagy újabb Szellemirtó-filmeket.
Így gyúrta magát gladiátorrá Paul Mescal, hogy hitelesen nézzen ki a Colosseumban
3 nappal ezelőtt
Blaszfémia lesz, amit mondok – úgy, hogy gyerekkorom óta rajongok a franchise-ért, legyen szó a filmekről vagy a rajzfilmekről – de a Ghostbusters-franchise az első rész óta nem volt ennyire merész, ennyire friss, már csak annyi kellene, hogy az öregeket engedjük el végre. Míg Ray-nek elég komoly szerepe van (és eléggé tragikomikus, hogy a színész már nemcsak, hogy futni nem tud, de lassan gesztikulálni sem), valójában az új gárda, a „Spengler-család” immáron kiegészítve Paul Ruddal van annyira erős, hogy egy saját lábán megálló folytatást is simán elvinne a hátán. Ha visszatér Nanjiani, esetleg Patton Oswalt, az még belefér, de az öregekből most már elég – a filmben is elhangzik, hogy most kellene a nyugodt nyugdíjas éveiket élni, mi pedig ezt maximálisan támogatjuk. A Spengler-család és baráti köre önmagukban vannak olyan erős karakterek, hogy a hátukon vigyenek egy produkciót, akár anélkül is, hogy muszájból időnként felvillanjon valami az első filmből. Nincs rá szükség.
És egy üzenet a Sonynak, hogy egy klasszikust idézzek: „ne legyetek bátortalanok, bátorak legyetek,“ engedjétek végre az újakat a harcmezőre.
