Bár J.R.R. Tolkien művei mára már szépirodalommá nemesedtek, több, mint fél évszázados könyvekről van szó. Vajon mi lehet az oka annak, hogy relevánsak tudnak maradni és még mindig megéri róluk lehúzni egy róka-, vagy esetünkben orkbőrt?
Eléggé felrobbant az internet, amikor pár hete kiderült, hogy új filmmel bővül A Gyűrűk Ura-univerzum, ami ráadásul nem lesz független Peter Jackson több mint egy tucat Oscar-díjat nyert trilógiájától, sőt. A Hunt for Gollum apropóján (a teljes munkacím egyelőre: Lord of the Rings: The Hunt for Gollum) Andy Serkis nemcsak ismét a hasadt személyiségű egykori hobbit, Szméagol és Gollam bőrébe bújik, de a rendezést is magára vállalja, Jackson és neje pedig producerként, utóbbi a két trilógián is vele dolgozó társával íróként is teljes beleszólást kap a történet alakulásába.
Persze nemcsak a film segedelmével juthatunk majd el hamarosan újra Középföldére: nemsokára folytatódni fog az Amazon sorozata, A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi is, amely alaposan megosztotta a rajongókat, holott egy kisebb ország teljes GDP-jét költötték rá és bár tulajdonképpen sikeres volt, a fogadtatás miatt nem is biztos, hogy az eredetileg öt évadosra tervezett széria megéri a tervezett befejezést.
De vajon miért érzi a filmipar egyik legnagyobb óriása és streaming terén is a névjegyét letenni kívánó Amazon is, hogy van még kraft J.R.R. Tolkien regénytrilógiájában, amely eredetileg 1954 és 1955 között jelent meg, vagyis több, mint fél évszázaddal ezelőtt?
A jó és a gonosz harca
Mielőtt rátérnénk a kézenfekvőre („pénz”), érdemes egy kicsit az alapanyagra magára, vagyis A Gyűrűk Urára vetni egy pillantást. Tolkien nyögvenyelősen tudta csak megírni a regényt, amelyet eredetileg nem is nagyon tervezett, az író az első mellett a második világháború poklát is a két szemével látta. Ő hobbiból (és nem hobbitból) eredetileg nyelveket szeretett alkotni, ezeket pedig képzelt lényekhez, például tündékhez párosította. Hogy legyen valami kapaszkodója annak, aki esetleg értelmezni szeretné a munkáját, elkezdte megírni a Szilmarilok alapjait. Aztán miután kiderült, hogy az senkit sem érdekel, a kiadó unszolására A hobbit (korábban itthon: A babó) folytatásának állt neki. Ez utóbbit a gyermekeinek írta még a '30-as évek végén és ő maga soha nem gondolt arra, hogy Zsákos Bilbónak, Elrondnak, Gandalfnak és a többieknek kellene még egy történet. Az olvasók azonban imádták a kortalan mesét, ezért hát elkészülhetett A Gyűrűk Ura-trilógia, amely – Tolkien, sőt, a mű nagy részét magyarra lefordító Göncz Árpád szerint is – ugyan tündérmese volt, de ezek között valószínűleg a leghosszabb.
Három vaskos köteten keresztül fonja össze az író a már ismert szereplőket, vezet be újakat, hogy egy nagy, Középfölde számára tulajdonképpen utolsó komolyabb konfliktust mutasson be, amelyben a Gonosz Nagyúr minden áron igyekszik visszaszerezni a hatalom gyűrűjét, az Egy Gyűrűt és leigázni a világot, hősök egy csapata pedig igyekszik őt megakadályozni ebben, és elpusztítani az ékszert. Nem hiszem, hogy ennyi idő után komolyabb spoilerként árulnám el, hogy végül sikerrel járnak, ám ez a siker keserédes, mert azzal, hogy megakadályozzák Szauront tervei végrehajtásában, önként adják át a bolygót örökösének, az embernek, ők pedig (a kószák, a tündék, a hobbitok, a törpök és a többiek) mind pusztulásra ítélik saját magukat.
Tolkien műve eposzi mértékű, hősei pedig – ellentétben a ma divatos fantasykkal – vagy jók, vagy gonoszok. Szürke árnyalatnak itt helye nincs, ahogy a mesében az almaárus boszorkányról is tudjuk, hogy nem jók a szándékai, úgy Frodóról, Aragornról, Legolasról és a többiekről is tudjuk, hogy nem ártani, hanem segíteni akarnak az ügynek. Talán lehet, hogy pont ez az, amitől ma is relevánssá válik?
Antihősök, szürke-zónák, el véletek!
Az egyik – és legvalószínűbb – magyarázat arra, hogy miért rezonált Jackson első trilógiájával a közönség a kétezres években, és miért képes rezonálni vele (valószínűleg) a mai napig, az talán pont ebben a megnyugtató közegben zajlik. A filmekben, de főképp a sorozatokban – pláne aztán a fantasykban – elkezdtek a „realitásra” törekedni. A jókról gyakran kiderül, hogy gonoszok, lehet, hogy vérfertőző kapcsolatban is élnek vagy éppen embereket kínoznak, a gonoszokról pedig hosszas flashbackekben, visszatekintésekben nézhetjük végig, hogy ők valójában nem voltak mindig rossz emberek, csak a körülmények tették őket azzá. A realizmusra, a valódi történelem másolására persze van igény, de a jelek szerint egyre nagyobb arra is, hogy az ember biztonságban érezze magát. Ha megkedvel egy szereplőt, azt ne fejezzék le vagy lőjék le pár részt követően, a segítő, ránézésre pozitív hős ne áruljon el komplett birodalmakat. Bár nem kapcsolódik szorosan a témához, de A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi pont ebben hibázott, amikor Tolkien világába bevezette a karakterek „szürkítését”: az addig pozitív, vagy annak hitt szereplők is elkövettek ádáz tetteket céljaik elérésben.
Jó dolog néha meséket nézni: borzongani abban a tudatban, hogy a hőseink nagy valószínűséggel megússzák, hogy a küldetést elvégzik, hogy a harmadik fiú végül királlyá válik. Az embereknek – nemcsak a gyermekeknek, a felnőtteknek is – igényük van a mesékre.
A Gyűrűk Ura-trilógia utóélete
Az, hogy a Hunt for Gollum elkészülhet, nagyban köszönhető nemcsak annak, hogy A Gyűrűk Ura-trilógia elképesztő siker volt, de annak is, hogy rengeteg pénzt sikerült csinálni az „előzményéből” is. A hobbit elképesztő nehezen akart elkészülni, először egy, majd kettő, végül három igen hosszú – ráadásul bővített kiadást is kapó – filmóriássá duzzadt a pár tucatnyi oldalas meseregény. Meg is látszott rajta: Jackson érezhetően nem nagyon akart még egy ekkora volumenű munkába belemenni, eredetileg a rendezői székbe nem is ő, hanem Guillermo del Toro ült volna. Hogy megtöltsék tartalommal a filmeket, bátran merítettek Tolkien több ezer oldalnyi jegyzetéből, többek között A Gyűrűk Ura függelékéből, de még a Szilmarilokból is, és bizony új karaktereket is kitaláltak, ha úgy hozta kedvük.
Villám Buddha, falból kinövő csecsemők és rap-musical bandaháború: pszichedelikus japán filmek, amik álmodban is kísérteni fognak
tegnap 10:17 -kor
A hobbit-trilógia befejező része nem más, mint egy több órásra elhúzott CGI csata, amely már akkor is elavultnak tűnt, amikor az ember először nézte meg moziban, Jackson pedig, ha már lehetősége volt rá, hát két marokkal szórta a pénzt a digitális trükkökre, komplett, leforgatott jelenetekkel, jelmezzel rendelkező színészeket rajzolt át végül 3D karakterekké, mert megtehette. Katasztrofálisan is elsülhetett volna, de természetesen nem így történt: az emberek továbbra is ki voltak éhezve egy mesére, örömmel látták újra régi kedvenceiket (akik közül, mint kiderült, Cristopher Lee Szarumánjának sajnos ez volt az utolsó szerepe, de az idős Bilbót alakító Ian Holm sincs már köztünk többek között) új helyzetekben és csak a kritikusokat érdekelte igazán, hogy a trilógiát sallang nélkül valójában egy igen vaskos, rosszabb esetben két, kompaktabb filmben el lehetett volna mesélni.
A nézők csak tódultak minden egyes részre, ennek az eredménye pedig az lett, hogy még akkoriban is irdatlannak tűnő, 700 milliót vertek el a három mozira, és pár százezer dollár híján hárommilliárdot kaszáltak vele. A trilógia minden egyes darabja behozta a saját költségvetés-részét a tengerentúlon és Kanadában, és annak többszörösét a világ többi részén. Nem rossz befektetés.
Franchise-ok mind felett
Kijelenthetjük tehát: eddig minden, 2000 után készült mozgóképes feldolgozás sikeres lett (igen, A hatalom gyűrűi is), így nem csoda, hogy a Warner megmentésére felvett David Zaslav is nagyon akart kezdeni vele valamit. Az úriember, amióta betette a lábát a stúdióba, fenekestül felforgatta a streaming-szolgáltatást – ahogy azt a Max esete illusztrálja –, új embert nevezett ki a DC filmes univerzumának élére, több nagyobb projektet is elkaszált és egy komplett cikket is megért nálunk az ámokfutása. Rögeszméje, hogy rengeteg „univerzum” (bár ő a franchise-szót szereti használni) van a Warner birtokában, csak eddig nem kezdtek vele érdemben semmit. Az ő döntése volt, hogy a Harry Potter-könyveket „egy évad – egy regény” formátumú sorozattá gyúrják át és bizony ő volt az, aki addig ostromolta Peter Jacksont és A hobbitot segédrendezőként is segítő, sok-sok jelenetet levezénylő Andy Serkist, hogy térjenek vissza Középföldére.
A Hunt for Gollum tehát egyelőre nem egy olyan szerelemprojekt, mint az eredeti trilógia volt, sokkal inkább egy olyan, amit egy stúdió próbál kierőltetni minden áron. Hogy pontosan miről fog szólni, azt maximum a könyvek alapján tudjuk belőni.
Így működik a queerbaiting, a filmipar olcsó trükkje, hogy bevonzza az LMBTQ-nézőket
tegnap 09:28 -kor
Ott a vadászat Gollam után azt az elképesztő hajszát mesélte el, amelyben eleinte Szürke Gandalf, később pedig Aragorn próbálta mindenáron megtalálni az Egy Gyűrű iszonyatos erejétől eltorzult lényt, aki eközben fél Középföldét megjárta és bizony fogságba is esett Szauronnál: kínzással kiszedték belőle, hogy az ékszert egy Zsákos Bilbó nevű hobbit szerezte meg a Megyéből, és ezzel tulajdonképpen be is indította A Gyűrűk Ura cselekményét. Azonban semmi garancia nincs rá, hogy a film is pontosan erről fog majd szólni: Serkis leszerződtetése mindenképpen azt jelzi előre, hogy Serkis és Jackson is a „saját” Középföldéjére térne vissza, márpedig ekkor a most 65 esztendős Viggo Mortensennek kellene eljátszania a még az eredeti trilógiánál is fiatalabb Aragornt és a 84 esztendős Ian McKellennek Gandalfot, a többi fel-felbukkanó, és szinte garantálható fanservice-karakterekről már nem is beszélve. De miután még egyelőre csak készülőben van a forgatókönyv, ki tudja, hogyan alakul a dolog és kik maradnak benne.
Mindenesetre Jackson a sok szabadkozás ellenére vevő volt a dologra, ezt pedig jó jelnek is vehetjük, és bár Serkis rendezőként olyan, nem túl acélos filmeket dirigált le korábban, mint a nem Disney-féle Maugli: A dzsungel legendája vagy a Venom 2. – Vérontó, évekig dolgozott együtt a legendás direktorral, sőt, ahogyan azt már írtuk is, A hobbiton sokszor komplett jeleneteken. Egyelőre tehát nem úgy tűnik, hogy rossz kézben van a projekt.
