Az "Utas és holdvilág" útvonalát számtalan ember járta be az elmúlt években, még ha nem is akkora ráéréssel, mint Mihály, a könyv főszereplője. De milyen ma bejárni Olaszországot, mennyiben hasonlít 1937-es önmagához, és mit adhat nekünk egy ilyen út?
Szerb Antal 1937-ben adta ki azt a regényét, ami nemcsak a saját munkássága, hanem rengeteg útkereső fiatal felnőtt szempontjából is kiemelkedő jelentőségűvé lett. Az Utas és holdvilág a konformista életbe belesimulni kényszerülő szenvedők, a normálisnak nevezett mindennapokból menekülni vágyók Bibliája, Mihály pedig kvázi az ő zászlóvivőjük.
Az én kezembe csak valamikor 2017 környékén került először ez a könyv, azóta viszont minden évben legalább egyszer újraolvastam – így évről évre egyre élénkebben láttam magam előtt a történetben megjelenő Olaszországot a cédrusokkal övezett Toszkánával és a nyersen hívogató Umbriával. 2023-ra pedig úgy alakult, hogy élőben is bejárhattam az elmesélt útvonalat – csak egy tervre és egy utastársra volt szükségem hozzá.
A regény protagonistája ugyanis semmiféle tervvel nem rendelkezett. A nászutat tekintve persze igen, de annak nem volt a része, hogy a feleségét elhagyva félőrülten kóvályogjon Olaszországban, hogy felkutassa Évát és a saját vágyait – legalábbis tudatosan semmiképpen. Mi viszont a regény ismeretében összeírtuk a városokat, amelyeket Mihály érintett, majd ezeket logikusan és a saját preferenciáink szerint szépen elrendeztük, majd dátumokat rendeltünk hozzájuk. Ehhez még azt kellett belőnünk, hogy körülbelül mennyi időre tudunk „kiesni az életből”, hogy hol, mennyi időt szeretnénk eltölteni, és hogy hol fogunk megszállni.
Emellett Mihály egyedül veszett el a kis- és nagyvárosok között, én meg az egyik barátommal indultam útnak. Tény, hogy önmagunk keresése inkább magányos folyamat, semmint társasági aktivitás, de én inkább osztoztam az élményen valakivel.
Azt tehát hamar tudatosítottam, hogy a XXI. században csaknem lehetetlen lehozni egy olyan túrát, mint amilyet Mihály az ezerkilencszázas évek első felében teljesített. De akkor mivel töltöttünk el két hetet Olaszországban? Mit csináltunk másként, mint a főhős, és ezek nagy része miért megkerülhetetlen, ha most indulunk el egy ilyen túrára?
Kezdjük rögtön azzal, hogy sem alkalmazottként, sem egyéni vállalkozóként nem tudtunk annyi időt kihagyni a munkánkból, amennyit Mihály megengedett magának – ezzel máris nagyot buktunk a regény hitvallása előtt. Emellett voltak a regénynek olyan színterei, amit mi kihagytunk – Rómában például nem voltunk, mert korábban már mindketten láttuk a várost. Ugyanakkor néhány ponttal kibővítettük az útvonalat: a gépünk Milánóba érkezett és Riminiből indult vissza Budapestre. (És ha már Milánóban voltunk, egy délutánra felmentünk a Comói-tó partján magasodó Castello di Vezióhoz, ami visszatekintve nagyon jó ötlet volt, ne hagyjátok ki, ha arra jártok, de a 10+ kilós csomagotokat a túra előtt pakoljátok le valahol.)
Ugyanakkor az is biztos, hogy egészen más kaland úgy közlekedni a városok között, hogy előre kinéztük a vonatot, sok esetben a buszt – a buszjegyek ára ugyanis meg sem közelíti a vonatjegyekét – így e téren sem volt ésszerű a regényt követni. Nem is beszélve arról, hogy a városokon belül nem a fejünk után mentünk, hanem a Google Maps volt a segítségünkre. (Azt itt kell megjegyeznem, hogy az A-ból B pontba való eljutás során a magyar mentalitású ember könnyen a türelmét vesztheti, mivel szinte nem lehet olyan járattal találkozni – legyen az busz, vonat, villamos vagy bármi más –, ami menetrend szerint közlekedik. Hogy ezzel mind mit kezd az illető – már az első napon az idegösszeomlás szélére kerül, vagy hozzáidomul az olasz mentalitáshoz, és inkább beül a restikbe egy-egy eszpresszóra – az már csak rajta múlik.)
Végigcipeltük viszont a hátizsákjainkat Velence sikátorain, levonatoztunk az „árkádos, édes” Bolognából Firenzébe, ahol megnéztük a Dómot – mi szerencsére nem esőben. Caprit mi sem tartottuk annyira érdekesnek, hogy érintsük, Sienába viszont mindenképpen el akartunk menni, és beigazolódott, amit Szerb írt: hiába telt el azóta mintegy 85 év, Siena még mindig gyönyörű, talán a legszebb olasz város, amit valaha láttunk. Mihállyal ellentétben nem véletlenül, de eljutottunk Perugia magasba épült városába – innen folytattuk az utunkat dél felé, Umbria belsejébe.
Spello például otthon nyomorult kis falu volna – itt mégis szabályos város, katedrálissal és kávéházzal, sokkal inkább város, mint például Szolnok vagy Hatvan. És bizonyára egy nagy festő született benne, vagy egy nagy csatát vesztettek el mellette
– írja Szerb a kisvárosról, ahol több napot is eltöltöttünk, ámulva a buja növényzettel borított utcákon, kimerülve a hegymenetben való sétától. Nem gyalog, de elmentünk Assisibe és felmásztunk a Roccára, szűk utcákon bolyongtunk Spoletóban, kávéztunk Foligno piazzáin, megborzongtunk Gubbióban, a halottak kapui előtt elsétálva, Ravennában pedig – többször szó szerint – szájtátva bámultuk a több millió mozaikkockával díszített kupolákat és íveket.
A szűkre épített, köves utcácskák, a több százéves épületek, Szent Ubaldo hegyből kiemelkedő, fehér kolostora a nem eviláginak ható, zengő zsolozsmázással, a Via dei Consoli, az egymást érő árkádok, a hangulatos piazzák mind a helyükön voltak – és remélhetőleg még sokáig ott is maradnak. Felhúztak viszont köréjük egy sor újépítésű házat kényelmes teraszokkal és parkolóhelyekkel, a sikátorokban egymást érik az ízléstelen szuveníreket áruló üzletek, szembejönnek szelfibot-árusok (igen, még mindig léteznek), Assisiben pedig az ezeréves Szent családot ábrázoló falfestmények mellett megérős kóla-panini menüket hirdetnek.
Mindezzel nem arra utalok, hogy ne érné meg egyszer rászánni az energiát, az időt és a pénzt – ha már nincs egy Pataki Zoltán vagy Millicent az életünkben – egy ilyen utazásra, pláne, ha igazán szeretjük azt a világot, hangulatot, amit Szerb ebben a regényben bemutatott, megalkotott. A városokat járva ugyanis több alkalommal meg kellett állnom, hogy emlékeztessem magam, hogy hol is vagyok és mi ennek a jelentősége számomra, annyira feldolgozhatatlanul nagy hatással volt rám, hogy végigjárhattam ezt az utat – mindegy, hogy az mennyi változáson ment keresztül az évek során. Végülis: az újépítésű házakból, a bazárokból és ízléstelen szuvenírekből úgyis csak egyre több lesz, a többi meg egyelőre állja a sarat.
