Bár sokat nem tudunk róla, új iterációt kap az itthon Hivatal címen futó széria – más kérdés, hogy az amerikai verzió főszereplője szerint sem lehetne az „eredetit” a mostani, politikailag korrekt környezetben leforgatni. De miért? Ennek is utánajártunk.
Ahogyan arról mi is írtunk nemrég, folytatódik, illetve – valószínűleg – spin-off szériát kap az itthon A hivatal, az Egyesült Államokban és Egyesült Királyságban The Office-címmel futó sorozat. Az új etap elképesztő titoktartás mellett készül, egyedül annyi tűnik biztosnak, hogy Sabrina Impacciatore (Fehér Lótusz) és Domhnall Gleeson (Harry Potter és a halál ereklyéi, Időről időre) fogják a főbb szerepeket alakítani. Azért a feltételes mód, mert meglepő módon nem streaming, hanem klasszikus tévés projektről van szó, így simán előfordulhat, hogy maga a pilot sem készül el, vagy ha igen, nem jut el a nagyközönséghez, mert elkaszálják, még ha erre ilyen gárdával kicsi is az esély. De miért olyan nagy szó, hogy egy eredetileg Britanniában indult (ott alig két évadot megélt) szituációs komédia amerikai verziója újra bedüböröghet a nappalik képernyőjére?
Egy remake, ami túlszárnyalta az eredetit
Bár a remake kifejezést jó ideje már szitokszóként használjuk, köszönhetően Hollywoodnak, és az olyan, sokak által imádott filmeknek, mint az élőszereplőket nem is használó élőszereplős Oroszlánkirály, a Tom Cruise nevével fémjelzett Múmia vagy a szinte gyerekbaráttá avanzsált 2014-es Robotzsaru. Szerencsére akadnak pozitív példák is a film-, illetve esetünkben sorozattörténelem során arra, hogy ha valamihez hozzányúlnak, amiből létezik eredeti, az attól még nem válik vonatkatasztrófává.
Csiliszósz miatt síró sztároktól a kínos randiszitukig: 5 extra interjúsorozat az internetről, amibe érdemes belenézned
2024.5.11 9:29
Az Office ráadásul még ezek közül is kiemelkedik: az első évadot amerikai színészekkel, de szinte zéró változtatással forgatták le újra az angol verzió alapján, viszont ez nem működött. Azonban az alkotógárdában érzett annyi potenciált a berendelő tévétársaság, hogy adott nekik még egy esélyt, méghozzá úgy, hogy a szereplők alapvető jellemvonásait, meg a helyszínt (vagyis magát az irodát, illetve hivatalt) leszámítva totálisan szabad kezet kaptak. A többi, ahogy mondani szokták, már történelem: a Steve Carellből és John Krasinskiből is világsztárt csináló sorozat végül kilenc évadot élt meg (héttel többet, mint a szintén nem „szarral” gurigázó Ricky Gervaist és Martin Freemant is bevető angol verzió) és gyakorlatilag megreformálta a szituációs komédiák piacát.
Mielőtt megpróbálnánk megfejteni, hogy mi is kellett ahhoz, hogy az Office gyakorlatilag ne csak paradigmaváltást jelentsen a műfajban, de egyben szinte nyugdíjba is küldje zsánertársait, muszáj egy kicsit kitérni arra is, hogy mekkora visszhangja volt. Készült belőle többek között francia, német, lengyel hivatalos verzió, sőt, még mi, magyarok is nekiveselkedtünk, igaz, licenc nélkül egy koppintással, a Munkaügyek, illetve Tóth János szériákkal. Az Office-nál olyan rendezők asszisztáltak a különböző epizódokhoz, mint J.J. Abrams (Az ébredő Erő), Joss Whedon (Bosszúállók) Jason Reitman (Szellemirtók – Az örökség) és Jon Favreau (A mandalóri) és most, közel húsz évvel az első évad után is képesek kimazsolázni belőle részeket a rajongók és utálók, hogy nevessenek, vagy éppen felháborodjanak rajta.
Paradigmaváltás az Egyesült Államokban
Mielőtt belemegyünk abba, mitől lett siker, és nem mellesleg a televíziózás jövőjét meghatározó sorozat az Office, érdemes egy kicsit kitérni a szituációs komédiák, vagyis sitcomok műfajára. Ebből alapvetően két alműfajt különböztetünk meg: leegyszerűsítve van belőle többkamerás verzió, amelyet élő közönség előtt vesznek fel és van úgynevezett egykamerás, amelyet stúdióban rögzítenek. Az Egyesült Államokban egy dolog azonban közös volt ezekben: bármelyik verziót is adták a televízióban, mindenképpen kaptunk hozzá nevetést, vagyis hallhattuk a „közönség reakcióját”.
Miért drukkolunk a toxikus kapcsolatoknak a filmekben, miközben tudjuk, hogy rosszak?
2024.5.6 19:10
A legtöbb esetben tényleg valódi nevetést hallottunk az adott helyzetre: ha egykamerás verzióról volt szó, akkor azt leadták a válogatott nézőknek, hogy a reakcióikat utána rávágják a kész változatra, ha többkamerásról, akkor az igazi, a színészek számára is visszajelzésnek számító röhögést hallhattuk. Azonban bevett szokás volt, hogy a rendező, illetve a dramaturg utólag, még az ötvenes években rögzített nevetést is berakott, ha úgy érezte, hogy az adott jelenetre nem megfelelően rezonált a publikum. Az angolok már jóval korábban elkezdték elengedni ezt a gyakorlatot, és ráhagyták a tévékészülék előtt ülőkre, hogy eldöntsék, mikor kell vigyorogni. Az USA-ban meglepően sokáig ragaszkodtak ehhez a szokáshoz, de az Office, miután brit remake-ről beszélünk, a Királyság stílusát használta fel, méghozzá – úgy a második évadtól fogva – elképesztő sikerrel.
De az Office nem csak ebben volt különleges. Sutba dobta a klasszikus csattanós poénokat, helyettük pedig olyan szituációkat használt fel, amelyre nem is lehetett volna valódi röhögést rakni, hiszen a legtöbb vicc a feszengős, kínos helyzetekre épült fel és bátran bontogatta a negyedik falat, vagyis a szereplők bele-belebámultak a kamerába, hiszen maga az alműfaj (az áldokumentum, vagyis mocumentary) ezt simán lehetővé tette.
Alapvetően ez egy veszélyes húzás, hiszen szinte mindenki dolgozott már klasszikus munkaközösségben és hierarchiában, az Office-ban pedig a mindennapokban felmerülő helyzeteket állították görbe tükör elé. Van itt minden, az erejét fitogtató, senkivel ki nem jövő paraszt főnök (aki a klasszikus munkahelyi bully, és aki amellett, hogy kellően rasszista, a közvetlen anyázástól sem riad vissza), dögös, ezért folyamatos céltáblának számító kollegina; „token kisebbségi”, és még sorolhatnánk.
A legjobb dolog, ami az Office kapcsán felmerül, hogy egy olyan korszakból érkezett, amikor még nem igazán kellett odafigyelni arra, hogy mivel viccelünk, mert mindennel lehetett viccelni: nincsenek tabuk, csak olyan, néha arcpirító kellemetlenkedés, hogy az ember maga is vigyorog, miközben legszívesebben az arcába temetné a kezét. Lehet, hogy napjainkban, főleg a multik és az Egyesült Államok világában normális, hogy a HR-est értesítik amiatt, ha egy kolléga szexuális célzást tesz egy másikra, vagy épp elküldi őt szó szerint az anyjába, de ez akkoriban inkább csak vágyálom volt.
Öt magyar sorozat, amit az egész ország nézett, de ma már kihívás leülni elé
2024.5.4 10:09
Ami miatt pedig mégis működik a dolog, az egyrészt az elképesztően tehetséges színészeknek, másrészt pedig annak is köszönhető, hogy a gárda között nagyszerű a kémia, a poénok zöme bár túl megy a határon, mégsem érződnek annyira bántónak. Mint amikor egy kollégával, akivel öt-tíz éve dolgoztok együtt, benyögtök valamit, ami külső szemlélőnek – ami itt esetünkben a „dokumentumfilmes” stábnak – lehet, hogy sok, de nektek csak egy átlagos kedd délután.
Az Office hatása a popkultúrára és az új sorozat előtt álló út
Bár az Office után és persze közben is futottak klasszikus, többkamerás szituációs komédiák, talán egy se volt, amely akkora hatást gyakorolt volna a popkultúrára, mint Steve Carellék túltolt, mégis elképesztően vicces őrülete. Miközben szinte minden szezonból – pedig volt kilenc – ki lehet emelni nem is egy olyan jelenetet, amely mémmé vált, olyan sorozatokra volt hatással, mint A munka hősei (Workaholics), az Az agyament műszak (Superstore), a Szilícium-völgy (Silicon Valley) vagy A modern család (Modern Family), nem is beszélve az „Office-jelenségről”. Ezt nehéz magyarul jól leírni, de lényeg a lényeg, hogy az amerikai emberi erőforrásokkal foglalkozó szakemberek számára jó néhány részt gyakorlatilag oktatnak (!), hogy mit lehet, és főleg, hogy mit nem egy munkahelyen, illetve, hogy milyen normák alapján lehet alkalmazni embereket.
Ezeket figyelembe véve biztos, hogy nem lesz könnyű dolga az új sorozatnak. A világ sokat változott, ráadásul ma már a sorozatokból is jóval több van, amelyek jóval nagyobb közönséghez jutnak el, viszont elaprózódva. Ráadásul a humor, amit használ, ma már nem feltétlenül jelent garanciát a sikerre, inkább a felháborodásra – és ezt nem mi mondjuk, hanem a Michael Scottot alakító Steve Carell beszélt erről még évekkel ezelőtt.
A háború sohasem változik, de az adaptációnak ez tesz jót – Fallout sorozatkritika
2024.4.20 10:19
A színész szerint az ő karakterét is eleve úgy alkották meg, hogy bármit is tesz, az felháborodást keltsen. Példaként hozta fel a szériából, amikor egyik beosztottja középiskolás lányára tesz félreérthetetlen megjegyzéseket, vagy éppen diverzitásnapot tart, amely során gyakorlatilag minden rassz megkapja a maga finoman szólva sem politikailag korrekt övön aluli ütését – szerinte ma már ez nem működne. Ha viszont ezeket kivesszük, akkor a lényegét öljük meg az egésznek – tette hozzá, bár ekkor még egy rebootról beszélt, esetünkben pedig valószínűleg egy spin-offról, vagyis egy olyan szériáról van szó, amely azonos univerzumban, de más szereplőkkel játszódik.
Kemény szavaknak tűnnek ezek, de Carell abszolút nem szánta bántónak a mondandóját: az egésszel arra célzott, hogy akkoriban a „kvótázás” – vagyis, hogy egyes alkalmazottakat azért vesznek fel, hogy legyen elég eltérő rasszú, vagy megváltozott munkaképességű személy – tényleg lehetett vicc tárgya. Ez mára már valósággá vált. Ráadásul az emberek (ezt pedig már mi mondjuk, nem ő) nem igazán értik, vagy szándékosan félreértelmezik a vicceket, minden poén mögé bántó szándékot sejtenek, csak azért, hogy lájkokat kapjanak a megállapításért az X-en vagy a TikTokon. Egy ilyen, megváltozott világban pedig nem biztos, hogy egy Office-nak helye van, ha pedig hozzáigazodik, akkor nem biztos, hogy képes működni.
Hamarosan megtudjuk.
