Beültünk a "Szólíts a neveden", az "A Bigger Splash" és a "Suspiria" című filmeket jegyző Luca Guadagnino legújabb, "Challengers" című rendezésére, amelyben Zendayáék teniszeznek, szexelnek, drámáznak, és ezt végig jó nézni.
A teniszpálya-esztétika korunk egyik legnagyobb kliséje. Más kérdés, hogy amikor a Challengers producerei először kézhez kapták Justin Kuritzkes forgatókönyvét, még nem tudhatták, hogy minden második videóklip-forgatás és minden második amatőr modellfotózás teniszpályákon történik majd az elkövetkezendő években. Bár az is lehet, hogy tudták, csak úgy voltak vele, hogy ha valakinek, akkor Luca Guadagninónak megvan hozzá a szeme, hogy egyedi látásmódot vigyen a sportág unalomig kihajtott esztétikájába.
A Challengers sztorija három fiatal teniszező történetében ugrál, akiket junior korukban hoz össze a sors. Art (Mike Faist) és Patrick (Josh O'Connor) gyerekkoruk óta barátok, majd megérkezik az életükbe Tashi (Zendaya), a női tenisz legnagyobb fiatal tehetsége, aki míg a sport iránt rettentő elhivatott, mások (és tulajdonképpen a saját) érzéseivel kapcsolatban már kevésbé megfontolt és törődő. Art és Patrick bekerülnek a mindenki számára jól ismert szituációba: egy darabig extatikus ugyanabba a lányba belezúgni, mert kollektív élmény utána epekedni, majd amikor (bizarr „hármasozás“ után) eljön a pillanat, hogy Tashi választ közülük, a barátságuk elkezd megromlani. A történet úgy ugrál a szereplők életében, hogy az időrend szerinti legkésőbbi jelenetben, egy egymás elleni, sokadrangú torna döntőjében játszott teniszmeccsen kulminál. A mérkőzés alakulása végigkíséri a filmet, mi pedig közben megismerjük az előzményeket.
Nincs toxikusabb dolog egy szerelmi háromszögnél
A sztereotipikusságtól nem tartva az alkotók két archetípusba sorolják a két férfi főszereplőt. Patrick barna hajú, laza, ösztönös tehetség, aki nem törődik a jövővel, elsősorban az motiválja, hogy jól érezze magát. A szőke Art ellenben keményen dolgozó, mindig a „helyes“ döntésre törekvő figura, aki munkával kompenzálja, hogy nem született akkora tehetséggel. Végül az élet (az író) meg is jutalmazza ezért: ő az egyetlen a főhőseink közül, akiből A listás teniszező lesz.
Másik látszólagos jutalma, hogy (ez a film elején kiderül, de akit még ez is zavar, annak jelezném, hogy SPOILER) látszólag a csaj is az övé lesz, más kérdés, hogy ahogy haladunk a játékidőben, ez egyre kevésbé tűnik jutalomnak. Tashi, Zendaya karaktere ugyanis közelebb áll a – tudományos értelemben vett – pszichopátiához, mint bármelyik másik szereplő. Végig inkább Art edzője marad, mint hogy érzelmi partnere lenne, sportolói attitűdje miatt „választja“ őt élete párjául, miközben fizikailag látszólag az utolsó percig jobban vonzódik a másik férfihoz.
Hát itt meg mi történik? – Mozikba került a Mi vagyunk Azahriah, ami a nagy progresszivitásában elvesztette az igazi varázsát
3 nappal ezelőtt
Egyébként nem érződik úgy, hogy a filmnek szándékában állna pszichopatának feltüntetni Tashit, sőt, több ponton is empatizálni igyekszik vele, de – és talán ez a legnagyobb probléma az egész alkotással – ezt kizárólag arcközeli felvételekre és Zendaya komplex játékára bízza, és nem szolgál olyan élettörténettel, motivációhalmazzal, ami miatt egyértelmű lenne, hogy ez a nő miért képtelen arra, hogy szeretetet adjon másoknak. Ráfoghatjuk a sérülésre, de már jóval a – rendkívül megrázóan bemutatott – térdsérülés előtt is játszik mások érzéseivel, és tulajdonképpen soha nem tudjuk meg, miért olyan, amilyen.
Mindenesetre egy ponton a néző feladja, hogy empatizálni próbáljon a karakterével, ez a pont pedig a saját férjével folytatott beszélgetése:
- Csak annyit kérek, hogy feltétel nélkül szeress.
- Mi vagyok én, Jézus?
A nézőtér nevetésben tör fel, de azért érezzük, hogy egy többéves házasság kontextusában ennél súlyosabb dolog nem is hangozhatna el.
Mindemellett a Challengers egyik legnagyobb erénye is ide kapcsolódik: nem igazán akarja szimpatikusabbnak feltüntetni egyik karaktert a másiknál, pedig a sztereotípiák, amikkel dolgozik, akár bele is hajthatnák ebbe. A keményen dolgozó Art áll talán legközelebb ahhoz, hogy morálisan azonosulható legyen, de a szubmisszivitása és a helyenkénti számító viselkedése őt is eltávolítja a nézőtől. Patrick hozzáállása az élethez szintén nem az, amit feltétlenül szimpatikusnak találhatunk, miközben a maga módján tulajdonképpen egy jólelkű figura, úgyhogy semmiképp nem mondhatjuk, hogy a film lehorgonyozna Art karaktere mellett.
Sokkal inkább az a célja, hogy megmutassa, mennyire mocsok mérgező dolog tud lenni egy szerelmi háromszög, főleg ha a két másik között ugráló ember nem is hajlandó elengedni egyiket a másikért. Hiába telik az idő, és válik komoly teniszedző és üzletasszony Tashiból, nem fejlődik eleget érzelmileg, intellektusból próbálja megoldani a valódi törődés hiányát, és újra meg újra belebukik ebbe, folyamatos sérüléseket okozva két másik embernek.
Így gyúrta magát gladiátorrá Paul Mescal, hogy hitelesen nézzen ki a Colosseumban
3 nappal ezelőtt
A film ide-oda ugráló időkezelése azért működik, mert folyamatosan egymás mellé tudja helyezni vagy akár ellentétbe tudja állítani a karakterek régi és új mivoltát. Megmutatja, miben változnak, és ennek ellenére mik azok a hibák, amiket újra és újra elkövetnek. Különösen a női főszereplő, aki emiatt talán a legfontosabb karakter, nem azért, mert több játékidőt kapna a többieknél, hanem mert nagyjából a legkomplexebb. Épp ezért kár, hogy mégis van hiányérzetünk a karaktere árnyaltságát tekintve.
Ez a hiányérzet ugyanakkor az írót és a rendezőt terheli, és nem Zendayát, aki talán karrierje eddigi legnagyobbját alakítja. Egyrészt sokszínű a szerepe, mert meg kell mutatnia a sassy 18 éves lányt, aki két fiú érzéseivel játszadozik, másrészt meg kell mutatnia a sérülés miatt keresztbetört karrierjébe belecsömörlött, érzéketlen harmincas nőt is, aki edzői sikerekkel próbálja kompenzálni a játékos-pályafutása kudarcát, és képes a saját férjére is inkább sportprojektként, mintsem szerelmi partnerként tekinteni. Az idősík bármely pontjára helyezi le az ujját a film, a színésznőnek jól áll, amit épp csinál, de ez igaz egyébként a másik két főszereplőre is, akik kiválóan megfelelnek a fent említett archetípusoknak a történet és karakterfejldőésük bármelyik pontján.
Az tehát nagyon jól működik, ahogy az időben ugrál a film, ráadásul ezt nem öncélúan teszi, mert folyamatosan támaszkodókat ad a nézőnek. Más kérdés, hogy azt az öncélúságot a film vége felé behajtja rajtunk a Challengers. A vége ugyanis kifejezetten túlírtnak hat, ráadásul evidenciákká gyengíti a súlyos emberi drámákat, amikről beszél. Szinte semmit nem hagy nyitva, cserébe végletesen random befejezéssel próbálja kompenzálni azt, hogy az utolsó harmadában az egyértelműséggel dolgozik. Ennél többet spoilerek nélkül nem is érdemes elmondani a film lezárásáról.
Úgy néz ki, és úgy szól, mint az álom
Luca Guadagninótól, a Szólíts a neveden és a Csontok meg minden rendezőjétől persze hamarabb várnánk látványorgiát, mintsem konzekvens cselekményvezetést vagy átgondolt karakterábrázolást, és ezen a téren nem is okoz csalódást a Challengers. A már fent is emlegetett, klisés teniszesztétikának ad egy olyan sajátos megközelítést, amire csak ő képes. Gyönyörű emberek gyönyörű mozdulatokkal játsszák a világ legelegánsabb sportját, miközben minden ütésükben ott a fájdalom, a düh és a játék iránti átszellemülés.
Paul Mescal Rómát és a szívünket is meghódítja, de ez még kevés ahhoz, hogy a Gladiátor II. kiemelkedő alkotássá váljon
2024.11.15 15:38
A színek megkapóak, a vágás ritmikája pedig egyedi és karakteres, és habár kritizáltuk a karakterek motivációjának kifejtetlenségét, a közöttük lévő dinamika állandó mozgásban van, és mindig brutálisan rétegelt, a néző pedig végig úgy érzi, hogy ki van közösítve, még akkor is, amikor egyértelmű, hogy ki, kivel, mit és miért csinál. Ez a „kiközösítettségérzet“ a nézői percepcióban az, amiben megfogható Guadagnino zsenialitása, és ami kompenzálja a cselekményvezetés miatti, fel-felbukkanó hiányérzetünket.
A „kellemes furcsaságérzet“ egyik legfontosabb komponense a zene. Abszolút szokatlan és meglepő, már-már groteszk, hogy mi, mikor és hogyan szólal meg. A diszkóütemek azt jelzik, hogy a sportolói életben elvileg nincs helye magánéleti drámának, nyomni kell, pörögni kell, mosolyogni kell. Legalább ilyen hatásosak azok a pillanatok is, amikor templomi kórusok szólalnak fel, miközben, ami a képernyőn történik, az minden, csak nem nagyívű. A pátoszos kórusdarabok pont akkor jönnek elő, amikor a szereplők állati ösztöneiknek tesznek eleget, ez az ellentmondás pedig rendkívül hatásossá teszi az ilyen jeleneteket.
Összességében egy művészi szempontból is értelmezhető, de sokszor inkább kommersz utat választó film a Challengers, ami ennek fényében jó esélyekkel indul majd a különböző díjátadókon, különösen a színészgárdája, akik miatt már eleve megéri beülni a rá.
A Challengers április 25-től látható a magyar mozikban.
