A nyolcvanas, kilencvenes évekig úgy tűnt, a magyar szinkron örökké velünk marad, azonban azóta rengeteg minden változott nemcsak a nézői elvárásokban, de a szakma is felhígult. Erről értekezünk egy ismert szinkronszínésszel.
Mielőtt a vasfüggöny leomlott volna, gyakorlatilag szinte ritkaságszámba ment nemcsak a külföldi nyelvű, de akár a feliratos mozivetítés is itthon. A nyelvtanulás igen nehézkesen ment – és főleg az oroszt jelentette –, így egyértelmű volt, hogy szükség van egy alternatívára. Hogy mikortól létezik a magyar szinkron, azt megbecsülni is lehetetlen, de az biztos, hogy virágkorát a hetvenes, de főképp a nyolcvanas, illetve a kilencvenes években élte. Ebben az időszakban nemcsak legendás filmek, de legendás magyar változatok is készültek, elég csak bármelyik Bud Spencer és Terrence Hill-filmre, a Die Hard-trilógiára vagy akár az eredeti Keresztapa-trilógiára gondolni. Persze nem állítjuk, hogy azóta nem készültek legendás honosítások (jó példa a fantasztikus A Gyűrűk Ura-trilógia, de bármelyik Star Wars-film is), tény azonban, hogy érezhető egy komoly minőségbéli visszaesés az elmúlt időszakban.
Egy korszak vége
Hogy ne tegyük túl hosszúvá ezt az írást, itt be is fejezzük a nosztalgiázást a régi klasszikusokra, és egyből kitérünk a magyar szinkron sötét korszakára, amely valamikor a kereskedelmi televíziók felbukkanásakor kezdődött, legalábbis beszélgetőpartnerem szerint, aki ismert, mai napig aktív szinkronszínész, de aki azt kérte, hogy a nevét ne hozzuk nyilvánosságra.
Végigéltem és végigbeszéltem a magyar szinkron fény- és sötétkorát is, eleinte a legnagyobbakkal dolgozhattam együtt – ráadásul egy mikrofonnál – és tanulhattam tőlük rengeteget, később már tőlem várták el, hogy tanítani próbáljak, ami meglehetősen távol áll tőlem, de mindig megtettem, ami tőlem tellett. A kereskedelmi tévék elburjánzásával ott voltam, amikor fillérekért próbáltak tönkretenni évtizedes párosításokat, mert az adott emberek nem voltak hajlandóak olyan kevés pénzért elmenni dolgozni. Tanúja voltam, ahogy talán felvidéki magyarokkal – Isten áldja őket, semmi bajom velük – próbáltak folytatni szériákat, úgy, hogy korábban bevált gárda volt mellettük. Szerencsére ezt a nézők gyomra sem vette be olyan könnyen, így hamar véget ért ez a korszak.
Az igazi sötét korszakot azonban – véli beszélgetőpartnerem – többek között a kétségbeesés is szülte, Szabó-Sípos Barnabás ugyanis megpróbált élére állni egy mozgalomnak, amely jobb fizetéseket és munkakörülményeket kívánt kicsikarni a szinkronszínészeknek, ezért bejelentette, hogy mostantól leáll a szinkronmunkákkal, így a vele a kezdetektől összenőtt George Clooney magyarra átültetésével is. Barna azonban elszámolta magát sajnos, sokaknak a szinkron még a megalázó fizetés ellenére is a megélhetéshez szükséges kis plusz, így mozgalom nem lett a dologból, sőt. Egy ideig úgy tűnt, sikerül elérni némi változást, de aztán minden visszaállt oda, ahonnét indult, Szabó-Sípos Barnabás pedig visszatért a mozik és a tévék képernyőire, bár egyre ritkábban vállal be szinkronmunkát.
A streaming, mint a szinkron váratlan mentőöve és átka
Szóba kerülnek a streaming-szolgáltatók, például a Netflix vagy a Disney+, ezekkel beszélgetőtársamnak is jók a tapasztalatai. Elmondása alapján mind a két vállalat igen alapos, jó szakembereket bíz meg, akik utánajárnak a bevált párosításoknak (vagyis annak, hogy egy-egy színészt vagy karaktert ki szólaltatott meg a legtöbbször) és gyakran hangmintát sem kérnek, ha látják, hogy az adott amerikai színész már 20-30 vagy akár több filmben az adott magyarral dolgozott párban.
Van azonban negatív példa is szerinte. Hogy a streaming-szolgáltató, vagy az egykor sugárzó kereskedelmi csatorna hibája, arról fogalma sincs, de felhozza, hogy a Dr. House-nak teljesen új szinkronja készült, mindezt úgy, hogy az eredeti technikai állapota ezt nem indokolja. Azt még ő is elismeri, hogy az új magyar változat kellő alázattal készült: például a Szakácsi Sándorról elnevezett műteremben lett felvéve, ahol Sándor a haláláig – mindössze másfél évadig – szólaltatta meg a figurát, hogy aztán Kulka Jánosra ruházza. A nemzet színészévé választott Kulka korábbi agyvérzése miatt azonban alkalmatlan volt a szinkronra, így bár a régiek zömét összeszedték, a főszereplőt végül Fekete Ernő szólaltatja meg, aki szerinte ugyan igen tehetséges, de elődei nyomába (még) nem ér.
Ezt követően szóba kerül a spórolás, vagyis az, hogy a filmforgalmazók zöme gyakran magasról tesz a nézői elvárásokra, ha pár forinttal olcsóbban úszhatja meg a munkát. Ugyanakkor – teszi hozzá beszélgetőpartnerem – ezért nem nagyon lehet őket hibáztatni.
Ha az ember bemegy bármelyik boltba, alaposan megválogatja, miért fizet, lehet, hogy a minőségibb kenőmájast otthagyja a polcon és veszi a sajátmárkásat, az olcsóbbat, mert a hó végén fizetni kell a rezsit. A stúdiók ugyanezt csinálják. Lehet, hogy a család évekig a minőségi kenőmájast ette, de az ő költségeik is nőnek, ezért kénytelenek néha olyat húzni, hogy nem a bevált hangot választják, ha megúszhatják olcsóbban.
Megosztott ország, megosztott szakma
Végül akarva-akaratlanul is a politikára terelődik a szó, beszélgetőtársam pedig nem is tagadja, hogy lát összefüggést az egymás ellen fordított ország és a színész, szinkronszakma között. A „kultúrforradalom” ugyan kicsiben, de a szinkronstúdiókba is begyűrűzik, így miközben össze kellene tartaniuk, inkább csak marják egymást, vagy keresztülnéznek egymáson, ha nagy ritkán találkoznak. Bár személyes retorzió még nem érte véleménye miatt, ismer olyan kollégát, akit egy darabig azért nem hívott be egy szinkronrendező egy megszokott párosításra, mert felszólalt egy pártrendezvényen.
Jó megoldás lehetne egy szinkronos szakszervezet – ilyen létezik is – de nem igazán tölti be a funkcióját, legalábbis a beszélgetőtársam szerint.
A szakszervezetnek a feladata az volna, hogy védje a kollégák érdekeit, itt jelenleg erről egyelőre szó sincs. Egy Amazon – egy ismerten kizsákmányoló cég – többet tesz azért, hogy létezzen a klasszikus magyar szinkron, mégis miről beszélünk?
Az Amazon úgy kerül szóba, hogy ők úgy küldtek ki bizonyos filmeket bizonyos szinkronstúdióknak, vagyis úgy adtak megbízásokat, hogy amennyiben lehetséges (tehát a megszokott párosítás magyar tagja nem vonult vissza, nem szenved olyan betegségben, amely megakadályozza a közös munkát, vagy esetleg nem hunyt el), akkor ahhoz mindenképpen ragaszkodjanak. Így történt meg az is, hogy Sylvester Stallone sokáig kallódó szuperhősös filmje, a Szamaritánus végül Gáti Oszkárral került felvételre, méghozzá igen rugalmasan, a veterán színész időbeosztásához igazodva.
Van kiút?
Ha a szinkronszakma valójában összetartana, a szakszervezet tényleg védené a színészek és a nézők érdekeit is – mert a nézők egy része felől is elvárás, hogy a megszokott színészt a megszokott hangján hallják magyarul –, akkor lehetne, de beszélgetőpartneremből finoman szólva sem süt az optimizmus. Szerinte amíg megy az egymásra mutogatás, a politikai alapú szelekció, mindezt úgy, hogy a fizetések nem emelkednek, az egykoron legendás magyar szinkron halálra van ítélve. Ez a haláltusa már most is elkezdődött – ezt már mi tesszük hozzá –, és nem feltétlenül csak a szakma állapotának köszönhető. A fiatalok között, ahol már alap az idegennyelv, egész pontosan az angol ismerete, egyre nagyobb az igény a feliratos filmekre. Ők azok, akiket nem feltétlenül érdekel, hogy ki, kicsodát szinkronizál. A műfaj rajongói pedig lassan, de biztosan kikopnak.
