Alex Garland zajosan, véresen, mocskosan mutatja be egy amerikai elképzelt polgárháború világát, egy elképesztően látványos, de sok szempontból sajnos nagyon is buta filmben, amelyben az újságírók sérthetetlenek, ameddig védi őket a történet.
Ex Machina, 28 nappal később, Expedíció – hallottatok már ezekről a filmekről? És tudjátok, mi bennük a közös? Alex Garland, aki ezeket a történeteket papírra, vagy esetében képernyőre vetette, jó néhányat pedig le is dirigált közülük. Igazi kultfiguráról van szó, aki nem ismer lehetetlent és elvileg megalkuvást sem, és akinek sikerült összevesznie fél Hollywooddal, ha bármin is változtattak, amit ő kigondolt. Nem meglepő, hogy egy ideje nehezen talált tehát magának pénzt legújabb filmjére, amelyet végül az az A24 szponzorált, amely pont az ilyen típusú, megregulázhatatlan művészeket szereti. És nem spóroltak semmin: Garland víziója egy olyan Amerikát mutat be, amelyet napjainkban igen könnyű elképzelni – egy olyat, amely saját magával áll hadban.
Lee (Kirsten Dunst) és Joel (Wagner Moura) haditudósítók, méghozzá talán a legjobbak. A hölgy képei legendásak, az úr interjúi szintén, így amikor az Egyesült Államokban kirobban egy nagyon is elképzelhető polgárháború, egyértelmű, hogy igen nehéz feladatot tűznek ki maguk elé: nemcsak dokumentálják a történteket, de megkísérlik a lehetetlent: a kettészakadt országon át elmennek a propaganda szerint igenis nyerésre álló Washingtonba és meginterjúvolják az elnököt (akinek a neve ismeretlen, de legutóbb a Last of Usban is bizonyító Nick Offerman alakítja). Senki sem hiszi, hogy képesek rá, Sammy, a sérült, veterán tudósító (Stephen McKinley Henderson) aztán pláne nem, mégis megkéri őket, hogy vigyék el egy fuvarra. Csatlakozik még a trióhoz az újonc Jessie (Cailee Spaeny), akinek példaképe Lee és aki kis híján életét veszti az első alkalommal, amikor megpróbál lefotózni valamit, amivel ő is ismertté válhat.
Négyen a világ és az emberi párbeszédek ellen
A világ legjobb és egyben legszomorúbb dolga, hogy az az Alex Garland, aki elképesztően erős víziójáról híres, ennyi nagyszerű színésznőt és színészt összedirigált, aztán statisztaszerepbe kényszerítette őket az opus magnumjában. A direktor és író szerint a Polgárháború (eredeti címe szerint Civil War) ugyanis azóta motoszkál a fejében, hogy az Egyesült Államokat szinte kettészakította az előző elnök megválasztása – és a lényeget már akkor papírra is vetette. Mi ezt simán elhisszük neki, mert látszik, hogy a történet gerince ki van gondolva: az egymással hadakozó erők (a Texast és Kaliforniát magába foglaló nyugatiak és a többieket magába foglaló keletiek) egymást és az USA népét irtják, közben az elnök (pardon, Elnök) folyamatosan bejelentkezik, hogy mennyire nyerésre állnak – és nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy valójában hazudik. Az érezhetően Trumpi vonásokkal (bepróbált beszédek, széles gesztikuláció, erős túlzások) felruházott Elnök ugyanis eléggé sarokba van szorítva, nem csoda, hogy Lee és Joel szeretnék meginterjúvolni, amíg lehet, vagyis, amíg a polgárháború véget nem ér.
Kirsten Dunst és Wagner Moura ugyanis mindent elkövetnek, de karaktereik papírvékonyak, pedig nekik kell hátukon vinniük az egész háttérsztorit. „Lee, a fényképész azért lett fényképész, mert – és ez elhangzik egy párbeszédben – „voltak motivációi“, és közben a szakmája miatti kiégéssel küzd, Joel pedig jól kérdez, mert ezt állítja róla Sammy, a bölcs öreg, de már csak bottal járó fickó, aki sokat látott. A csapat negyedik tagja, Jessie pedig olyan, mint Lee – utóbbi ezért haragszik rá, előbbi meg felnéz amarra. Ennyit tudunk a szereplőkről, akik képtelenek normális, emberi mondatokkal kommunikálni egymással.
Kettőség a földön és a levegőben
A színészek küzdenek, mint malac a jégen – Moura, Offerman kap pár jó pillanatot is – de hiába, elvéreznek az egymáshoz intézett, de a nézőknek szóló életbölcsességek alatt. Dunst élete alakítását nyújthatná, ehelyett színészi eszköztára kimerül a szigorúan néző, a kamerával soha be nem avatkozó, megtört Lee szerepében. Talán Cailee Spaeny kap több lehetőséget a kiterjedésre, a kezdő fotóriporterből a mentora (sajnos meglehetősen súlytalan) drámáját is megörökítő fiatal hölgy szerepében. A veterán Stephen McKinley Henderson figurája a bölcs öreg is kaphatna pár jó momentumot, erre ő kapja a leghülyébb mondatokat.
Érthetetlen, hogy Garland miért írta meg olyan tökéletesen jól a konfliktust, és miért nem törődött azzal, hogy ezt a karakterei át tudják adni, főleg, hogy a játékidőre nincsenek sokan: négy emberről kellene megtudnunk, miért reagálnak úgy és ahogy reagálnak, de erre nincs lehetőségünk. Fontosabb a direktor és író számára az USA drámája, ami tulajdonképpen még anélkül is működik, hogy lenne, aki ezt elmesélhetné: ő akarja diktálni a nézőpontot, emlékekben idéz meg momentumokat: egy ember felgyújtása, egy öngyilkos merénylő akciója, egymással kegyetlenkedő amerikaiak – a fontosabb dolgokat a fényképezőgép dermeszti fekete-fehér pillanattá, sok-sok lassítással.
Két igen feszültséggel teli jelenet jut a négy szereplőre, ezeket pedig elképesztő magabiztossággal vezényli le, épp csak nehéz izgulni azokért, akiket látunk, de a film még ettől függetlenül IS tud működni, ez főleg a veterán színészeknek és színésznőknek köszönhető. Ezekben a szcénákban persze kiderül, hogy a felek nem is különböznek annyira egymástól, csak a puska távcsővén keresztül. Ez is egy olyan „bölcsesség”, amelyet ezerszer láttunk, de jól vannak előadva.
És akkor miért nem borzalmas a Polgárháború? Nos, amiatt, hogy Garland a grandiózus USA-konfliktusra elképesztő mennyiségű pénzt költ, repkednek a harci repülők, a sötétben egymást lövik a felek, villog az égbolt, dübörögnek a tankok, robbannak fel a fedezékek. A nagy taktikai csata pedig gyönyörűen fényképezett közelharcokban teljesedik ki, takarásból takarásba rohannak a nagyszerű szakmai szlenggel beszélő katonák, dobálják a fénygránátot, jelzik egymásnak, ha töltenek, már-már mint egy videójátékban, csak hús-vér szereplőkkel. És mi a fényképezőgépet szorongató Lee és Jessie segítségével ott vagyunk a csata sűrűjében.
Realizmus mindenek felett?
Garland tehát a harcokban és a sztori gerincében nagyot nyom, ráadásul a szigorúan 18 éven felülieknek szóló műben a találatoknak bizony súlya van, a moralitásnak viszont nincs. Távolról és közelről repülnek a golyók, folyik a vér, szakadnak a végtagok – a pusztítás nincs elmismásolva sem a terepen, sem a testekben. Valószínűleg tényleg kapott rengeteg tanácsot a hadászatról, viszont megint sikerül meg-megbicsaklania a nézőpont kialakításával. A nagy PRESS (sajtó) kocsival, igazolvánnyal és mellényekkel járkáló négyest szinte mindenki úgy óvja, mintha tojásból lennének, jobban fedezik őket, mint a társaikat, ha pedig drámai csúcspontról van szó, még a parancsaikra (!) is hallgatnak. Akik meg nem, azok igen hangosan jelzik is, hogy nem érdekli őket. Dehát ők mellékkarakterek Garland drámájában, a nézők sem nagyon tudnak velük együttérezni, éppen ezért furcsa, hogy a végén nem is nagyon van miért. Történnek dolgok, de az előtte levő helyzetek néha ezerszer feszültebbek, hogy aztán egy banális hülyeséggel záruljon le az egész.
A Polgárháború tehát a kettősségek filmje: nagyon látványosak a harcok, nagyon jó az alapkonfliktus, borzalmasak a karakterek és bukdácsolnak a színészek. Tipikus mozis blockbusterről van szó: a fegyverek dörgése, a becsapódások, az ijesztő szituációk működnek, a dráma nem annyira. A háborúról nem tud és nem is nagyon akar újat mondani, de legalább látványosan ábrázolja azt. Térhatású hanggal, hatalmas vásznon élvezetes és muszáj látnia azoknak, akiket érdekel, hogy hogyan harcol meg az Egyesült Államok a legnagyobb ellenségével – saját magával. Egy utolsó megjegyzést pedig, ha megengedtek: lehet, hogy mindez jobban működik, ha az ember az USA-ban él és a saját bőrén tapasztalja meg a kettéosztottságot (ez sajnos nekünk is megy) és ismeri a terepet. Akkor lehet, hogy annak is van súlya és létjogosultsága, hogy „Mondjon valami idézhetőt!”, „Ne hagyja, hogy megöljenek!”, „Ez tökéletes lesz.”
A Polgárháborút április 18-án mutatták be a magyar mozikban.
