A technó- és rave-kultúra régóta az ellenállás színtere: állt már ki a fekete közösségekért, lázadt a thatcherizmus ellen, és most a kulturális bojkott eszközével emel hangot a palesztin civilek mellett. Összeszedtük, honnan jön, és merre tart a műfaj.
Az elektronikus zenei irányzat az 1970-es években fejlődött ki, főleg az akkoriban népszerű német elektropop és amerikai house műfajokból. A szintetizátorra, dobgépre, samplingre és ismétlődő ütemekre építő, technóra keresztelt stílusról ötven éves távlatból elmondható, hogy mára számos stílusra és alműfajra ágazott szét – például a dubstep és a drum & bass, a trance és a progresszív műfajok is a technózenéből merítenek és inspirálódnak –, de az alapok megmaradtak: 120 és 150 közötti BPM, 4/4-es ütem, elektronikus ütemekre egységben lépegető, ravelő embertömeg és katarzis.
Detroitból indult
A technó úttörőjeként a detroiti Juan Atkinst tartják számon, aki a gitárzene és garázsbandák iránti rajongása mellett megszállottja volt olyan – akkoriban modernnek számító – zenei technikáknak, mint a szintetizátor vagy a dobgép. Atkinst olyan ikonok és formációk inspirálták, mint David Bowie, a Kraftwerk és a Funkadelic, valamint diszkós személyiségek, például Giorgio Moroder és Gary Numan.
Atkins az 1970-es évek végén a Korg MS10 analóg szintivel forradalmasította a zenei stílust az akkoriban hanyatló iparú, középnyugati Detroitban, és tette a motorváros omladozó romjait a technó kulturális központjává. A zenetörténészek általában Atkinshez (művésznevén Model 500) társítják az első technószerzeményt, az 1985-ös No UFO'st is.
Atkins mellett Kevin Saunderson és Derrick May neveit is fontos megemlíteni, ők hasonlóan megszállottak voltak a szintetizátorok és dobgépek iránt, amik addigra egyre szélesebb körben váltak elérhetővé a fogyasztói piacon. Ők hárman alkották a Belleville Three triót (Belleville-ben laktak, ide jártak iskolába, és itt barátkoztak össze), amit az egyik legelső technóformációként tartanak számon.
Hogyan vetette meg a lábát Európában?
Nem kellett sokat várni, hogy a technó kitörjön detroiti bölcsőjéből, átkeljen az Atlanti-óceánon, és hamarosan olyannyira elmainstreamesedjen, hogy mára az egyik legnépszerűbb műfajjá nőtte ki magát. Dimitri Hegemann klubtulajdonos 1982-ben hozta tető alá az első Atonal fesztivált Berlinben, ami hozzájárult ahhoz, hogy a technó megvesse a lábát Európában. Az ő erős beágyazódása a szcénában volt az, ami összekötötte őt a detroiti Jeff Mills lemezlovassal. Hegemann beszervezte Millst európai fellépésekre, aki kapva kapott az alkalmon, hogy reflektorfénybe kerülhet, mivel a detroiti klubok egyre telítettebbek voltak, és a DJ-k közötti verseny minden eddiginél nagyobb volt. Mills olyan zenével rukkolt elő, ami egyedülállónak számított a városban, sokkal több élő hangszert kezdett belevinni a DJ-szettjeibe, és rendhagyó megközelítésével egyre nagyobb hírnévre tett szert a szcénán belül.
Már a berlini fal leomlása után, 1990-ben Hegemann meghívta Millst és az Underground Resistance-t, hogy játsszanak a frissen alapított berlini klubban, a Tresorban, ami a Berlin–Detroit-kapcsolat szimbolikus színterévé vált. Innentől kezdve a feltörekvő amerikai technószcéna több tucat nagy neve szivárgott át Berlinbe annak reményében, hogy karriert futhat be a városban. A technó legősibb gyökerei, mint a krautrock és a német elektró (Kraftwerk) már az 1970-es évektől hódítottak, de a műfaj eredetileg a detroiti, fiatal fekete közöség kulturális és zenei terméke. Nemrég mégis a berlini technó lett az UNESCO szellemi kulturális öröksége, aminek kontextusában nemigen említik az irányzat eredetét.
Az évek során egyébként az ibizai és berlini klubok a műfaj gyors elüzletiesedésének estek áldozatául, olyannyira, hogy a 90-es évek végén és a 2000-es évek elején a technó úttörői közül sokan – az Underground Resistance-hoz hasonlóan – elkezdték megkérdőjelezni a műfaj helyzetét.
A rave-kultúra mint az ellenállás eszköze
A rave-kultúra és a táncparkett régóta a felszabadulás és az ellenállás színtere, elég a fekete közösségből induló detroiti technóra vagy a brit acid house-ra gondolni. A napjainkban is uralkodó elnyomás és a palesztin–izraeli háború közepette az olyan elektronikus zenei kollektívák, mint a Ravers for Palestine és a DJs Against Apartheid is megmozdultak, hogy felerősítsék a Palesztina mellett kiálló hangokat: Gázában mára humanitárius katasztrófa alakult ki, részben azért, mert Izrael kontroll alatt tartja, hogy mennyi segélyszállítmány érkezhet be, és nem működik együtt az ENSZ gázai segélyezéssel foglalkozó szervezetével, az UNWRA-val sem.
Az elektronikus zenét éltető utcafesztivál, amit egy tömegtragédia küldött szünetre: a berlini Love Parade története
2 órája
A kulturális bojkott kezdeményezése az amszterdami De School klub legutolsó, januári bulijáról indult, ahol a raverek egy névtelen csoportja transzparenst emelt a magasba, a következő felirattal:
Rave-elni annyi, mint ellenállni. Mozgósítsatok Palesztináért!
Bár a klub munkatársai fél órán belül eltávolították a táblát, a táncoló tömeg üdvözölte a transzparens üzenetét. A Ravers for Palestine csoport másnap megosztott egy nyilatkozatot az Instagram-oldalán: „Raverek egy csoportja vagyunk, többségünk Amszterdamban aktív, és aggaszt minket a klubközösség Palesztinával kapcsolatos elkötelezettségének hiánya. Ez egy felhívás a közösségünk számára, és kritika az olyan kulturális intézményekkel szemben, mint a De School.“
A kulturális szcéna lapítására a válasz: kulturális bojkott
Novemberben a berlini HÖR rádióállomás állított le két fellépést palesztinbarát ruházatot viselő művészek miatt, és a kultikus technóklub, a Berghain is a hírekbe került, miután lemondta a francia-libanoni lemezlovas, Arabian Panther koncertjét, vagyis a DJ-t lényegében cancelelték, mert szolidaritást vállalt a palesztin emberekkel.
Playback Péntek: Cserihanna, valamint Piri & Tommy a hét lemezei között
2024.11.8 12:05
A Ravers for Palestine csoport szerint az elektronikus zenei közösség és a klubkultúra a radikális elfogadás terepe, ezek a kulturális intézmények most mégis ráerősítenek arra a közhangulatra, ami a való életben és az online térben is visszaköszön: a feszültség folyamatos a tűzszünetet követelők és a kulturális intézmények között, bár utóbbiak leginkább (jobb esetben) csak hallgatnak.
Sok ravernek, beleértve ezt a kollektívát is, fontos és spirituális élményei voltak a Berghainban bulizva. De ezek a tapasztalatok a szabadság és a biztonság érzésén alapultak. Hogyan érezhetnénk magunkat szabadnak vagy biztonságban egy olyan klubban, ami azért nem adott platformot egy arab DJ-nek, mert az kifejezte a szolidaritását Palesztinával? Vagy egy olyan szórakozóhelyen, amit egy olyan ember alapított, aki az IDF-ben szolgál a jelenlegi népirtás idején?
– mondja a Ravers for Palestine képviselője, utalva a londoni E1 klubra, aminek a tulajdonosa, Yuval Hen Izraelbe utazott, hogy az Izraeli Védelmi Erőknél (IDF) szolgáljon Gázában. Nem sokkal ezután a Ravers For Palestine felszólította a művészeket, a szervezőket és a klubok látogatóit, hogy bojkottálják a kelet-londoni szórakozóhelyet.
Azonban nem mindenki tehette meg, hogy visszautasítson egy fizetett fellépést, így jöttek képbe az olyan megoldások a bojkottot gyakorló művészközösség fenntartására, mint a Strike Fund kezdeményezés, ami alternatív financiális megoldást nyújt a klubok által kiosztott fizetésekre. A brit sztrájkalap lehetővé tette, hogy a bizonytalan helyzetű DJ-k és zenészek is bevállalják a munkabeszüntetést a palesztin emberekkel és áldozatokkal való szolidaritásból.
Kis útikalauz a hideg Stockholmba, ami történelmi és gasztronómiai szempontból is sokkal többet ad, mint elsőre gondolnánk
2024.11.3 9:31
A New York-i székhelyű Palestine Forever nevű kollektíva is állást foglalt Izrael palesztinai megszállása ellen. Hozzájuk köthető a nemrég indított DJs Against Apartheid kampány, amelynek részeként egy több mint 500 DJ – köztük Logic1000, Nene H, AceMo, Aurora Halal, vagy DJ Haram – által aláírt nyilatkozatot tettek közzé. „Mint művészek és ebben a szakmában dolgozók szolidaritást vállalunk, és felismerjük, hogy bár a munkánk gyakran ünnepi és örömteli, egy népirtás alatt nincs helye semmiféle ünneplésnek“ – áll a nyilatkozatban.
Izrael-kritika ≠ antiszemitizmus
A kulturális ipar palesztinellenes fellépése Európa-szerte nagy méreteket ölt, ami talán nem meglepő annak fényében, hogy a Nyugat is rendszerint összemossa a palesztin civilek melletti szolidaritásvállalást és az Izrael-kritikát az antiszemitizmussal és a Hamász terrorszervezet támogatásával.
Jó példa erre a berlini kulturális hivatal 2023. decemberében kiadott, igen vitatott „diszkriminációellenes“ IHRA-záradéka, amely arra kényszerítette a kulturális szervezeteket, hogy korlátozzák az Izraellel szembeni kritikát, és minden olyan beszédet, ami megkérdőjelezi Izrael létjogosultságát vagy bírálja Palesztina megszállását.
A kulturális intézményekre gyakorolt nyomásgyakorlás hatásos módjának bizonyult ezúttal a bojkott, ami jobb belátásra bírta a döntéshozókat: a berlini szenátus még januárban jelentette be, hogy a záradékot azonnali hatállyal visszavonja. A döntésre a helyi és nemzetközi művészek többhetes tiltakozását követően került sor, akik cenzúrának minősítették az intézkedést, és sorra léptek vissza a fesztiválfellépésektől. Több tucat művész mondta le a munkát a CTM Vorspiel zenei és művészeti eseményen is, emellett nyilatkozatban ítélték el a záradékot, és sokan tettek ígéretet arra, hogy a jövőben sem vállalnak munkát az új szabály mentén megvalósuló rendezvényeken.
Izrael mint a technó fővárosa?
A fent említett kezdeményezések szervezői szerint a nemzetközi szolidaritás különösen fontos, főleg azért, mert Izrael hosszú évek óta a technót és az LMBTQ-közösséget használja eszközként a megszállás normalizálására és a közvéleménykép pozitív irányú erősítésére – Tel-Avivot ugyanis gyakran említik melegfővárosként és a technó fellegváraként.
A gázai háború kitörése óta az izraeli klubvilágot nagyobb figyelem övezi, miközben az ország mostanában ébredező éjszakai életéről szóló jelentések arról számolnak be, hogy az érintett réteg kényelmesen ignorálja a Gázában zajló eseményeket. A Haaretz című izraeli újság Shut Up and Dance című írása is az izraeli elektronikus zenei szcénán belüli érdektelenségre reflektál: „Felhangosítottuk a hangerőt, újabb kör italokat osztunk ki, és növeljük az adagokat, hogy elfelejtsük, tőlünk alig néhány kilométerre egy apartheid-rezsim – egy másik szó, amit kiüresítettek a tartalomból –, tőlünk délre pedig a világ legzsúfoltabb favellája található".
„Az emberek nagyon frusztráltak lesznek, ha egy dögös csajt nem érdekel mások véleménye” – Interjú Victoria De Angelisszel
2024.10.17 15:20
A kulturális bojkott létjogosultságával lehet vitatkozni, illetve az izraeliekre gyakorolt hatása is felvethet kérdéseket, akik nem feltétlenül támogatják a kormányukat. A halálos áldozatok számát tekintve azonban (a jelenlegi, lassan hat hónapja tartó gázai invázió több gyermek életét követelte, mint a négy éve tartó globális konfliktus egésze) érthető, hogy a zenei szcéna a saját lehetőségeihez mérten próbál üzenni az izraeli kormánynak, ezek a megmozdulások potenciálisan pedig arra ösztönözhetik a klubokat és az izraeli baloldaliakat, hogy ők is mozgósítsanak.
Ez a raverek és DJ-k körében a gyarmatosításellenes szolidaritás és mozgósítás példátlan pillanata. Egy olyan jövőbeli rave-szcéna alapköveit rakjuk le, aminek lényege a szolidaritás, az ellenállás és a kölcsönös segítségnyújtás
– idézte a Ravers for Palestine tagjait a Dazed.
