1996-ban jelent meg az első Resident Evil, azóta pedig számtalan mozi- és animációs filmben, sorozatban és persze játékban is találkozhattunk vele. A széria lassan 30 éves, de a nagy kérdés, hogy hogyan képes a mai napig releváns maradni.
A kilencvenes években rengeteg videójátékos széria született meg, amelyek aztán szépen el is tűntek, olykor már a kétezres évek elejére is: vagy azért, mert az alkotók képtelenek voltak megújulni, vagy azért, mert túlságosan is nagyot újítottak, esetleg a műfaj maga kopott ki a közízlésből. Ellenpéldák persze akadnak szép számmal – rengeteg bunyós játék például –, de nagyjából alapvetésnek tekinthetjük, hogy egy-egy nagy, a mai napig virágzó túlélőre tucatnyi elfeledett gyöngyszem jut. A Resident Evil egyike a nagy kivételeknek: első epizódja 1996-ban debütált, azóta számtalan folytatást, újragondolást, remastert és remake-et megért. Cikkünk apropója, hogy a negyedik rész felújított kiadása a hozzá készült DLC-vel egybekötve Gold címen nem is olyan rég debütált. Készült belőle nem egy élőszereplős és animációs film, sorozat is, és még mindig orbitálisan nagy siker. De mi a titok?
Fel, támadunk!
Mint minden kora kilencvenes években készült játék, úgy a Resident Evil ötlete is egy nagy gamer- és filmrajongó, a japán Mikami Sindzsi fejéből pattant ki. Hősünk imádta a felkelő nap országában elképesztő sikert arató Alone in the Darkot, ami 1992-ben jelent meg, és ugyanúgy rögzített kameranézetet használt, mint „utódja”. Mellette pedig igencsak kedvelte George A. Romero (a modern zombimítosz megteremtője, Az élőhalottak éjszakája rendezője) mozijait is, így hát amikor lehetősége lett rá, hogy tervezzen egy programot, egyértelmű volt, hogy főleg ezekből fog meríteni.
Bár a rögzített kamerákhoz hozzárendelt irányítás (az úgynevezett tank kontroll) már az első belső teszteken a pokolra lett kívánva, az egyértelműnek tűnt, hogy itt most valami nagyon menő dolog készült. A kiadó és producer, a Capcom nagyon bízott az alkotásban, meglehetősen nagy mozgásteret adott Mikami Sindzsi és csapata irányába – ez akkoriban, főleg Japánban nem nagyon volt jellemző a szektorban –, de a szabadság meghálálta magát, a Resident Evil óriási siker lett.
Ezt követően Sindzsi jelezte a Capcomnak, hogy ő amit akart, elmondott a témában, de arról szó sem lehetett, hogy ne készüljenek új felvonások, így hát szakemberek garmadája lett ráeresztve a címre. Megszületett a folytatás és egy rakás prototípus, amelyek annyira eltértek az eredetitől, hogy végül saját, önálló franchise-ként kezdték el hódító útjukat: valószínűleg kevesen tudják, de a mára már sajnos halott Onimusha-széria, illetve a Devil May Cry is eredetileg egy-egy Resident Evilnek készült.
A zombiapokalipszistől a konszolidációig
Beindult tehát a gépezet, elképesztő mennyiségben – és nem feltétlenül mindig kiemelkedő minőségben – érkeztek az új epizódok, spinoffok vagy vadhajtások, volt olyan év, amikor nem is egy, de több Resident Evilt is a nyakába borított a rajongóknak a Capcom. A negyedik résznél azonban érezhető volt egy törés: a játék egy korai verziójából kiszivárgott egy anyag, ebben a zombikat szellemekre, kísértetekre cserélték volna, de ezt leszámítva érezhető volt, hogy semmivel nem jutottak benne előrébb.
Miután a Nintendo mára talán már elfeledett gépére, a GameCube-ra megjelent a cím, hogy aztán később gyakorlatilag minden konzolt megjárjon a debütálását követő évtizedben, fogta képzeletbeli kalapját, kabátját, és lelépett. Lelépett, hogy aztán elég kalandos úton annál a Tango Gameworksnél kössön ki, amely a Bethesda, így közvetlenül a Microsoft istállójában van, és ahol a mai napig afféle ügyvezetőként és mentorként munkálkodik, többek között az Evil Within-szérián is.
Persze a Capcomot nem igazán hatotta meg Sindzsi távozása, de az ötödik, aztán pláne a hatodik résznél az látszott, hogy az anyagi siker szinte elképesztő, a rajongók egyre inkább fanyalognak. Útnak indult egy filmfeldolgozás is, amelyből később sorozat lett (a Paul W.S. Anderson nevével fémjelzett, itthon valamiért A kaptár címmel futó adaptációról inkább nem is beszélnénk), volt számtalan animációs film, nem is olyan régen még egy Netflix-széria is összejött.
Bár a Capcomot szokás azzal gúnyolni, hogy mindig más trendek nyomán indul el, ez valójában nem igaz. Az Alone in the Dark például soha nem került be úgy a köztudatba, mint a Resident Evil, és a cégnek rengeteg forradalmi ötlete is volt. Bár korábban is akadtak már remake-ek és remasterek a videójátékok világában (napjainkban pedig már bevett szokás generációnkként kiadni ugyanazt minimális változtatásokkal), az első részt a nulláról újraépítő szoftver volt talán az első igazán sikeres remake a piacon, de sok más szempontból is úttörők voltak. Nem sokan adtak ki horrorjátékokat a Nintendo gépeire (pedig a cég már a GameCube idején is erőszakkal küzdött a „családbarát konzol” imázs ellen, amit a mai napig nem tudtak teljesen levedleni), ők simán nagyszerű exkluzív dealeket kötöttek velük. Ember nem volt, aki úgy gondolta, hogy egy kézi konzolon van értelme a műfajnak, ők DS-re kinyomták az első részt, és szép nagyot kaszáltak vele. Szinte az összes vállalat egyetlen egy konzolgyártóval paktált le, ők szinte mindenkivel igyekeztek jóban lenni: kinek egy exkluzív, kinek pár hónap előny, a lényeg, hogy mindenki, de főleg a kiadó jól járjon.
Vérátömlesztés és jó megérzések
Innen talán már látszik, hogy bár sok esetben hatalmas szerencséjük is volt, a Resident Evil hatodik része anyagilag elképesztően nagyot kaszált, és nem a remélt pénz után mentek, hanem visszatértek a horroralapokhoz a hetedikkel, visszanyerve ezzel milliók bizalmát. De talán az is segített, hogy pont Sindzsinek és a negyedik rész drámai műfajváltásának is köszönhetően nem félnek újítani. Más stúdiók addig zavargatták volna az első három felvonás helyszínére, Racoon City utcáira a zsémbes zombikat, amíg rá nem un mindenki, ők fogták, és teljes zsánert (rögzített kamerásból TPS), helyszínt, sőt, ellenségeket is váltottak. Ez is elkezdett kifulladni? Semmi gond, a hetedik epizód már FPS, vagyis belső nézetes akció-horror lett kalandelemekkel. Persze vannak szereplők és események, amelyek állandóak, vissza-visszatérnek, vagy utalnak rájuk, ezáltal a Resident Evil még nyolc rész és ki tudja, hány spinoff után is azonos univerzumban játszódik.
Ráadásul nem félnek beismerni a hibáikat. Ha egy rész vagy vadhajtás nem tetszik a rajongóknak – még ha alapvetően nem is fogy rosszul –, simán újra merik gondolni, ki merik kukázni a koncepciót. És hogy ez mennyire térül meg? Nos, az első, 1996-os epizód óta 150 millió példányban (nem elírás, százötven millió) sikerült a különböző epizódokat értékesíteni, ezzel nemcsak a kiadó, de az egész ipar egyik legsikeresebb szériájával van dolgunk.
Brutális leépítések zajlanak a játékiparban, magyar szakmabelieket kérdeztünk arról, mennyire vészes itthon a helyzet
tegnap 09:46 -kor
Ha valamit mégis fel lehet róni a Capcomnak, az kétségtelen, hogy magukat a játékokat leszámítva nagyjából nem is nagyon érdekli, mi történik a Resident Evillel mint franchise-zal. Tsudzsimoto Kenzó jelenlegi vezérigazgató egy interjún egészen pontosan úgy fogalmazott:
Mi videójátékokat gyártunk, ehhez értünk. Nem fogunk odamenni egy filmstúdióhoz, hogy megmondjuk, amit csinálnak, az rossz, mert ahhoz meg nekik kell érteniük.
Vagyis a Capcom vakon bízik abban, hogy a játékok sikerei önmagukban elegek, és nagyjából elengedték, hogy ezeken felül bármi tűrhető szülessen belőlük. A Paul W.S. Anderson és neje, Mila Jovovich nevével fémjelzett „adaptációról” már tettünk említést feljebb – és azon felül, hogy bizonyos nevek, vagy helyszínek egyeznek, igazából még adaptációnak sem lehet őket nevezni –, ez elvileg szerencsére véget ért a hatodik felvonással. Sajnos a mozik kálváriája nem, így 2021-ben kaptunk egy újabb, a játékokhoz talán hűbb, cserébe jó eséllyel láthatatlan büdzséből készült, ZS kategóriás filmet. És akkor a Netflixre gyártott, a rajongókból általában csak egy „te jószagú Úristen, gyere le” reakciót kiváltott, szerencsére egy évad után elkaszált sorozatról még nem is beszéltünk.
Szóval a Resident Evil élt, él, és ha a Capcomon múlik, élni fog, most már csak az kellene, hogy ne csak az olyan, amúgy kellemes animációs filmek, mint amilyen A kaptár: Végtelen sötétség, sikerüljenek vért könnyezés nélkül nézhetőre, hanem az esetleges többi, akár élőszereplős adaptációk is. De egyelőre nem úgy tűnik, hogy ezzel nagyon szeretnének törődni, a játékok viszont általában bitang jók.
