Egyre többször látszik, hogy ha ötletes, izgalmas, vagy csak látványos filmet akarunk nézni, ahol még a CGI is vállalható, USA helyett érdemesebb többek között Dél-Korea felé tekinteni.
Egy őrült orvos éppen azon igyekszik, hogy egy kísérleti szérummal megmentse a lányát – laborja tele van holttestekkel, ő viszont magabiztosan igyekszik beadni az injekciót, amikor beüt a baj. Egyrészt megjelenik egy rakás katona, akik társaik, kollégáik tetemeit látván inkább lőnének, semmint kérdeznének, de ez csak a kezdet. Hirtelen megrendül a föld és az ablakon túli világ összeomlik. Az épületek – többek között az is, ahol a fentebb írt figurák állnak – kártyavárként dőlnek össze, nem úgy tűnik, hogy ezt a katasztrófát bárki túlélheti.
Három évvel később járunk, amikor persze kiderül, hogy az emberiséget holmi földrengések nem tiporják el. A túlélők sajátságos táborokban, kiskirályok által prédált, botcsinálta településeken és hasonló helyeken élnek. Nam San (Ma Dong-seok, a Vonat Busanba - Zombi expressz és az Örökkévalók sztárja) fogadott fiával (Lee Joon-young) túlélők, és vadállatokra vadásznak a romos pusztaságok között. Rögtön a nyitójelenetben sikerül lerendezniük egy különleges, a „közönséges” halálra valamiért fittyet hányó aligátort, hogy aztán a húst a piacon elcsereberéljék olyasmikre, amelyekre szükségük lehet.
A felütés alapján ez egy mezei posztapokaliptikus dráma is lehetne, de igen hamar eszkalálódik a helyzet, amikor magukat „rendőröknek” tartó rosszarcúak tűnnek fel, hogy embereket raboljanak. Nam San (alaposan elhízva ahhoz képest, ahogy korábban láttuk) ezt nem tűrheti, így némi hezitálás után rendet tesz, de még milyet! Idősödő hősünkből egyfajta terminátor-karaktert hoztak össze a forgatókönyvírók, így sérülni nem nagyon sérül, viszont 5-6 ellenfelet simán elintéz, méghozzá úgy, hogy azok egy ütésétől több métereket repkednek. Amint a hirig véget ér, az egyik rosszfiú persze tudni akarja, ki csomagolta így össze őket, és amint rájön, emberei maradékával együtt rémülten, és olyan sebességgel távozik, hogy pillanatokon belül por sem marad a nyomukban.
Nam San többszörösen sincs egyedül: annyit tudunk róla, hogy ő mentett meg egy 18 éves lányt, Han Su-nát még a rengés idején és igyekszik gondját viselni. Éppen ezért alaposan meglepődik, amikor a semmiből felbukkan egy rakás jól öltözött idegen, akik azt ígérik a hölgynek és a nagymamájának, hogy biztos helyre viszik őket, ahol mindig van ivóvíz és a falak is biztonságosak. Már Nam San számára az egész helyzet hihetetlennek tűnik, ő is hallott arról a földrengést megúszó társasházról, ahol talán pártfogoltja új életet kezdhet.
Már így is túl sokat írtunk a történetről, legyen elég annyi, hogy hamar kiderül, hogy a sztori elején említett őrült doktor nem halt meg, sőt, Nam San és Cho Ji-wan – kiegészülve egy egykori katonatiszttel, Lee Eun-hóval – rájönnek, hogy mindenki, aki a biztosnak hitt menedékben rekedt, valójában életveszélyben van: egy diktatúrában, amelyet a jó orvos azért tart fent minden áron, mert tökéletesíteni szeretné az emberiséget. Nam San és csapata azonban úgy van vele, hogy elég tökéletes az magától is, így hát berontanak a védett épületbe és szó szerint darabokra szednek mindent és mindenkit – pedig nem csak egyszerű emberekkel kell megküzdeniük.
Ma Dong-seok afféle Rambo-Terminátor-keverékként irtja, lövi, töri meg az ellenfeleket, szakadnak a végtagok, fröccsennek a testbe becsapódó golyónyomok és még menő egysorosokra is futja („Ha ilyen fejem lenne, hazáig rugdosnám”).
Fontos kiemelni még, hogy a többi szereplő is meglehetősen visszafogottan játszik – sokakat a dél-koreai művektől általában az tántorít el, hogy színészei elképesztően teátrálisok az esetek zömében, itt viszont szerencsére (?) ez csak ritkán érhető tetten, ott meg még jól is áll. Külön ki kell emelni a szereplőválogató szakembereket, mert egyaránt sikerült szerethető vagy éppenséggel gyűlölhető színészeket találni, az általuk alakított figuráknak pedig még motivációi is vannak, akkor is, ha ezek a motivációk sokszor papírvékonyak. Mégis felüdülés, hogy a gonosz nem csak úgy gonosz, a jó sújt cipel a múltjából és így tovább. Apróságok ezek, de olyan apróságok, amelyekkel a nyugati filmek egyre kevesebbet törődnek, hiszen elég pár pozőr beállás, és minden meg van oldva.
A Badland Hunters előnyére írható még, hogy rövid – alig egy és háromnegyed óra –, ennyi idő alatt azonban tökéletesen mutat be egy egyedi disztópiát, mozgatja karaktereit és persze hajszolja őket a küzdelembe. Mert küzdelem az akad dögivel. Lehet, hogy helyenként komikus, hogy Ma Dong-seok egymaga lerendez egy osztagot, a fürge – de még nem idegesítően sok – vágásoknak köszönhetően tökéletesen követhető minden kiosztott pofon, eltört csont vagy éppenséggel testbe fúródó töltény. A rendező korábban koreográfusként munkálkodott, Heo Myeong Haeng most azonban bebizonyítja, hogy a kamera túloldalán is magabiztosan mozog. Az akciók sodró lendületűek, de szinte végig jól követhetőek, ez pedig megint csak nagy szó. Pláne, hogy egy idősebb ember a film sztárja, aki amúgy simán viszi is a hátán az egész mozit. Egészen a végső leszámolásig, ahol kiderül: nincs az az ember vagy szörnyeteg, aki felvehetné vele a versenyt. (A film ráadásul azért itt-ott rájátszik a korára, az egyik legviccesebb kiszólás, amikor hősünk nyolc emelet magasságig lépcsőzik lihegve és szuszogva, egy gépkarabélyra támaszkodva, hogy „ti undorodtok a liftektől?”).
Egy szó, mint száz: azoknak, akik szeretik a különleges, nem hétköznapi posztapokaliptikus történeteket, a tökös harci jeleneteket és az sem zavarja őket, ha ezek jelentős részét egy elhízott, de öniróniával rendelkező fazon hajtja végre, azoknak szinte kötelező a Badland Hunters. De azoknak is bátran merjük ajánlani, akik komolyabb univerzumépítős, se füle, se farka darab helyett végre egy kerek egész történetet néznének végig, amelyben a jó győzedelmeskedik, a gonosz pedig elnyeri méltó – és meglehetősen kegyetlen – jutalmát.